-Maga megőrült???!!!

-Örülök, hogy eljött. Legalább segít nekem.

Fabrizio Monsieur Douillet hívása után egyből elrohant otthonról. Még annyit se mondott Laurának és a testvéreinek, hogy „a boltba megy” vagy valami.

-Mi a francot csinál itt?

-Elősegítem a csődeljárást – maga helyett. Ugyanis amíg maga Rómeót játszik, addig a dolgok nem oldódnak meg maguktól.

-Intézkedtem volna.

-És mégis mikor? Holnap? Holnapután? Egy hét múlva? Vagy egy év múlva?!

-A közeljövőben. Van még idő…

-Mennyi? Egy hét? – Monsieur Douillet felnevetett. –Az tényleg sok idő…

-Nem mondtam, hogy sok, de… Tudtam volna intézkedni.

-Nézze, Dubois, én roppant türelmes vagyok, de amit maga művel, az túllő minden határon! Elegem van a totojázásából! Vagy nekem dolgozik, vagy a Promodnak, de a kettő együtt nem megy!

-Jó, rendben. Segítek.

Az épületben sötét volt. Már a takarítónénik se dolgoztak, mindenki hazament. Fabrizio és Monsieur Douillet felmentek Madame Valéry irodájába, és elkezdtek keresgélni. Hogy mit, először maguk se tudták. Aztán megtalálták az összes tervrajzot, a szerződéseket… Egyszóval mindent, ami a bemutatóval kapcsolatos. Monsieur Douillet még arra is rávette Fabriziót, hogy lépjenek be a számítógépes rendszerbe is, törölve onnan minden szükséges anyagot.

-De Monsieur Douillet… Ez nagyon feltűnő lesz!

-Senki nem fog rájönni, hogy mi voltunk. A Promod számláján lévő összes pénzt is utalja át a Guccinak – kérte Fabriziót a főnöke.

-De ez már szemétség!

-Nahát, maga lett az erkölcs bajnoka, vagy mi? Megáll az eszem! A szerelem teljesen elvakította, úgy látom…

-Most nem erről van szó! De ez nem rendes dolog. Úgy értem, az oké, hogy ellopjuk a terveket, de azért az összes pénzüket elvenni…

-Akar nagyot kaszálni, vagy nem?

-Tuti, hogy kiraknak innen…

-És? Majd jön vissza a Guccihoz.

-De Laura…

-Hagyja már a fenébe azt a Laurát! Rafkós kis tyúk, az biztos! Szeretném, ha leakadna róla, mert nem hiányzik, hogy rájöjjön, miben mesterkedünk.

Közben Fabriziónak sikerült feltörnie a gép jelszavát, így be tudtak lépni a rendszerbe. Fabrizio minden tervet, amit csak talált, kitörölt, majd beléptek az Internet bankba is… Vonakodva bár, de végül mégis átutalta az összes pénzt a Guccinak.

-Csak Laura meg ne tudja! – sóhajtott fel.

Monsieur Douillet erre már inkább nem is mondott semmit. A dossziékat nézte át, majd a szerződéseket szépen eltette a táskájába. Mikor végeztek, gyorsan leléptek.

-Látja, Dubois, nem is volt olyan vészes.

-Maga könnyen beszél! Nem magának kell Laura szemébe nézni!

-Ez igaz. És én ezt nem is bánom! Na, további jó estét! Majd még beszélünk.

Ahogy Monsieur Douillet elment, Fabrizio lassan beült a kocsijába, és ráhajtotta fejét a kormányra. Elege volt mindenből. Utálta a főnökét, utálta azt az egy hetet, ami még hátra volt a bemutatóig, utálta, hogy a kocsija ismételten nem akart beindulni… De legfőképpen saját magát utálta, amiért hagyta magát belevinni egy ilyen piszkos dologba.

Másnap alig akart bemenni dolgozni. Már szinte maga előtt látta Madame Valéryt, ahogy csalódottan / dühösen közli vele, hogy takarodjon. Semmi jóra nem számított. A nap azonban elég gyorsan telt, és még ebédidőben se történt semmi érdekes.

Viszont délután kiborult a bili. Fabrizio nyugodtan dolgozgatott az irodájában, és nem sejtette, hogy Madame Valéry kétségbeesetten rohan Laurához.

-Mi történt? – nézett fel a lány a meghívókupac mögül.

-A tervek…

-Mi van velük?

-Mind eltűnt! – sikoltotta a nő.

-De hát… Hogyan?

-Szerinted, ha tudnám, hogyan, itt lennék? – Madame Valéry magán kívül volt.

-Nem, de… hiszen az összes rajta van a számítógépén! – Laura azt hitte, ezzel meg is oldódott a probléma. Büszke volt magára, amiért eszébe jutott.

-Nincs! Onnan tűnt el az összes! Még nem voltak kinyomtatva!

-Ez meg hogy lehet? – Laura semmit nem értett. –Hiszen… A gépet jelszó védi, nem?

-Ezért vagyok ilyen ideges! Ki léphetett be a számítógépes rendszerünkbe?!

-Nem lehet, hogy véletlenül maga törölte ki őket? – kérdezte óvatosan Laura, de mikor meglátta főnöknője arcát, legszívesebben egyből visszaszívta volna, amit mondott.

-Azért még nem őrültem meg teljesen! – tajtékzott a nő. –Nem teszek rosszat magamnak, sőt másoknak se!

-Elnézést…

-Az idegeim cafatokban lógnak! – úgy tűnt, Madame Valéry mindjárt elsírja magát. –Ráadásul még a fizetéseket is át kéne utalnom… Ó, akkor azt gyorsan meg is csinálom most!

A nő elrohant, Laura pedig tanácstalanul nézett utána. Nem értette az egész „eltűntek a tervek a gépről” dolgot. Megpróbált visszatérni a munkájához, de gondolatai minduntalan elkalandoztak. Tegnap még megvoltak a tervek, ez biztos, mert megnézte. Éjszaka kellett eltűnniük. De hogyan? Csak nem…? Á, az képtelenség! – nyugtatta magát. Fabrizio olyan rejtélyesen eltűnt tegnap este. Kapott egy telefont, és elrohant. Mi van, ha van valami köze a dologhoz? – fűzte tovább képtelennek vélt ötleteit.

Fél óra múlva Madame Valéry ismét meglátogatta. Most már úgy nézett ki, mint aki épp most esett át egy idegösszeomláson.

-Mi a baj? – Laura rettentő rosszat sejtett.

-Nem tudtam átutalni a fizetéseket.

-Ez még nem olyan nagy baj…

-Mert nincs pénz a cég számláján – fejezte be a mondatot a nő.

-Ez nem igaz! – mondta Laura.

-De… igen… - Madame Valéry eltakarta arcát.

-Megnézhetem én is?

-Persze, gyere.

Laura átment Madame Valéry irodájába, és belépett a netbankba. Ujjai sebesen verték a billentyűzetet, kattintgatott az egérrel… de semmi nem történt. Mindig ugyanaz az átkozott üzenet villogott a képernyőn. Rossz volt ránézni is.

-Ezt nem értem… - motyogta Laura.

-Szerinted én igen?

-Madame Valéry… Ez szörnyű! Csődbe megy a cég!

-Tudom! Ráadásul a bemutató is veszélybe került, így nem tudjuk megtartani egy hét múlva! Mi lesz velünk, Laura?

-Lehúzzuk a rolót?

-Nem tudom… - mondta Madame Valéry, majd hirtelen eszébe jutott valami. –Fabrizio!

-Mi van vele?

-Ő talán tudna valamit kezdeni a bankkal… - úgy tűnt, Madame Valéry még mindig nem fogta föl, hogy a cégnek befellegzett.

-Idehívjam?

-Igen.

Laura elrohant, és szólt Fabriziónak. A srác nem tudta, mit akarhat tőle a főnöke. Végig az járt a fejében, hogy a nő talán rájött, mit művelt.

-Jaj, de jó, hogy itt vagy, Fabrizio! Gyere, segíts nekünk! Te talán át tudod utalni a fizetéseket.

„Hoppá! Akkor hát kiderült, hogy nincs pénz!” – gondolta Fabrizio. „Most le akar tesztelni, hogy vajon én tudom-e, hogy lehet megoldani. Azt hiszi, tudni fogom. Tudom is, de nem árulom el. Madame Valéry, most azt hiszed, hű, de ravasz vagy, mi? Hát, korábban kell ahhoz felkelned, hogy engem csőbe húzz!”

-Megpróbálhatom…

Fabrizio bénázott egy kicsit, majd közölte, hogy nem tudja. De hogy pénz nincs a számlán, az fix. És igen, ezért nem sikerül átutalni a fizetéseket. Madame Valéry teljesen magába roskadt, Laura és Fabrizio pedig jobbnak látták, ha magára hagyják.

De a lányt még mindig nem hagyta nyugodni a dolog, hogy esetleg Fabriziónak köze van a dologhoz. Egész úton ezen rágta magát, míg hazaértek. Vacsorázni se tudott, annyira tanácstalan volt. Gyomra egészen összeszűkült, egyetlen falatot se tudott lenyelni.

-Valami baj van, Laura? – kérdezte Fabrizio.

-Nem, semmi.

-Látom rajtad, hogy valami van. Nem akarod elmondani?

-Mindegy, hülyeség – Laura egyre halkabban beszélt. Csak nézte a tányérján lévő ételt, de egy falatot se evett belőle.

-Hátha tudok segíteni.

Laura nem szólt semmit, egy sült krumplival vékony ketchupcsíkot rajzolt a tányérja szélére.

-Ígérd meg, hogy őszintén fogsz válaszolni a kérdésemre – mondta végül a lány.

-Ígérem. Miről van szó?

Laura felnézett majd sóhajtott egyet, és kibökte a kérdést:

-Van valami közöd ahhoz, ami ma történt a cégnél?

Fabrizionak elakadt a lélegzete.

-A pénzhiányra gondolsz?

-Meg az eltűnt tervekre és szerződésekre.

Itt volt a lehetőség. Most elmondhatta volna. De nem szólt semmit.

-Szóval? – sürgette Laura.

-Semmi közöm hozzá… - mondta halkan Fabrizio.

-Biztos?

-Mi ez, vallatás? Esetleg nem akarsz még egy elemlámpával is a szemembe világítani? – csattant fel a srác. Ezzel sikerült elterelnie a témát.

-De, eltaláltad! Mindjárt hozom is! – Laura ugyanolyan stílusban válaszolt, mint Fabrizio.

-Tulajdonképpen miért gyanúsítasz engem?

-Mert… Mert tegnap este úgy elrohantál. Kaptál egy telefont, majd…

-És akkor biztosan én loptam meg a saját munkahelyemet?! Te nem vagy normális, Laura!

De mielőtt a lány válaszolhatott volna, megcsörrent a telefonja. Dühösen vette fel.

-Igen?!

-Szia, kicsim, én vagyok az. Anya.

-Szia Anya… - motyogta kelletlenül a lány. –Hogy vagytok?

-Köszönöm kérdésed, szuperül.

-Miért hívtál?

-Apáddal igazán nem akarunk tolakodók lenni, de ha áll még a múltkori vacsorameghívás…

-Persze – sóhajtott fel Laura fáradtan. –De ne Nic lakásába gyertek.

-Hogyhogy?

-Már máshol lakok. Megadom az új címet.

-De… én ezt nem értem!

-Az a lényeg, hogy otthagytam Nicet… Szakítottam vele… Most Fabrizióval élek.

-Ne őrjíts meg! – Laura anyukájának a hangja sírósnak tűnt. –De miért tetted ezt?

-Mert így volt a legjobb. Nem szerettem már Nicet.

-El akart venni feleségül!

-Tudom, de akkor se működött a dolog! Nem is tudom, miért mondtam neki igent…

-Kislányom, már megbocsáss, de te nem tudod jól kezelni az életedet.

-Igazán?! – „Már csak ez hiányzott mára! Egy jó kis beszélgetés anyámmal! Ez megkoronázza a mai napomat!” –Már 18 éves korom óta nem élek veletek, ha nem vetted volna észre! Azóta kezelem én a saját életemet!

-De nem jól.

-Anya, hadd döntsem már én el, mi a jó nekem! Azzal élek, akivel akarok!

-Jó, hát te tudod. Holnap este megfelel? Mehetünk vacsorára?

-Öhm, hát…

-Ott leszünk!

Laura letette a telefont, majd fáradtan ránézett Fabrizióra. Már semmi energiája nem volt folytatni a vitát.

-Anyámék holnap jönnek vacsorára. Tudom, mit akarsz mondani…