-Laura? Hát te meg?

-Bemehetek?

-Persze, gyere! De hát mi történt?

Laura bement Marc lakásába, és halkan becsukta az ajtót.

-Gáz van? – kérdezte a srác.

-Igen. Sőt, gázrobbanás. Te vagy az utolsó reményem.

-Hát, ha én vagyok az utolsó reményed, tényleg nagy gáz lehet…

Bementek a nappaliba, Laura lehuppant az egyik fotelba, aztán felsóhajtott.

-Marc, kérhetek valami erőset?

-Aha – Marc odasétált a bárszekrényéhez. –Mit kérsz? Konyakot vagy wiskey-t?

-Konyakot és wiskey-t.

-Biztos?

-Ezer százalék. Na, mi lesz már?

-Itt van a konyak – nyújtotta felé a poharat Marc. A lány egy hajtásra megitta. –Ejha, de jó huzatod van! – a srác is ivott egy pohárral, hogy Laura ne érezze magát egyedül.

-Wiskey?

-Jön az is. De elmeséled végre, mi a baj?

-Az, hogy… Szar az élet, Marc. Úgy érzem, az egész világ egy nagy süllyesztő, aminek én már a legalján vagyok.

-Ki bántott?

-Mindenki, akiben megbíztam. Fabrizio, Nic… Még a tesóm is! – Laura sírva fakadt.

-Mesélj el szépen mindent.

-Jó, de előbb kérem a wiskey-t.

Miután megitta, csak akkor kezdett bele a mondókájába.

-Nem egy nagy durranás, sőt, lehet, hogy neked még uncsi is lesz. Na mindegy. Ugye, azt tudod, hogy Fabrizio miatt szakítottam Nickel két hónappal ezelőtt. Utána minden oké volt, Fifivel tök jól éreztük magunkat együtt. Aztán volt az a bizonyos divatbemutató… Kiderült, hogy Fifi hónapokon át hazudozott nekem, és ő tette tönkre a Promodot. Persze, kidobtam a francba. Visszamentem Nichez.

-Minek???

-Azt hittem, mellette elfelejtem Fabriziót. Mellesleg, őt egy rendes, megbízható pasinak hittem. Aztán kiderült, hogy ő is csak egy szemét gazember.

-Mit csinált?

-Ma egész nap nem volt otthon, és közben felhívta őt a tesóm, Christian. A rögzítő vette fel. Én meg végighallgathattam, ahogy Christian felajánlja Nicnek, hogy ő és Isabelle – Fifi volt menyasszonya – szívesen segítenek neki továbbra is a Fifivel való kapcsolatom aláásásában.

-Vagyis…?

-Mi az, hogy „vagyis”? Még mindig nem érted? Nic, Christian és az a csaj hónapokon át nyomoztak utánam és Fifi után! Nic egyáltalán nem bízott meg bennem!

-Ez… Ez hihetetlen!

-Elegem van mindenből, Marc. Én megölöm magam.

-Úristen, állj le! Ez nem megoldás!

-Én így nem tudok tovább élni! Engem senki nem szeret, mindenki csak átver! – sírt tovább a lány.

-Laura, figyelj rám! – Marc megfogta Laura vállát. –Erősnek kell lenned! Mutasd meg nekik, hogy nélkülük is boldogulsz!

-De ez rohadt nehéz!

-Tudom. Hidd el, én is voltam már ilyen helyzetben.

-És te hogy másztál ki a gödörből?

-Először jól leittam magam, aztán a családom segített. Nem volt egyszerű, de megérte.

-Kérek még egy pohár wiskey-t – szipogott a lány.

Marc kitöltött még egy pohárral, majd gondolt egyet, és az üveget nyomta a lány kezébe.

-Tessék. Neked erre van szükséged.

Laura nagyot húzott az üvegből, majd köhögni kezdett.

-Ááá, ez rossz volt így, ilyen gyorsan! De mindegy, legalább segít felejteni.

-Laura – ült le a lány mellé Marc. –Lehet egy baráti kérdésem?

-Persze.

-Te igazából… Szóval… Melyik kapcsolatodat sajnálod jobban? Vagy úgy is kérdezhetem, kit szeretsz jobban?

-Egyiküket se.

-Hé, ez nem volt őszinte!

-De, az volt.

-Az egyikükért majd’ megszakad a szíved. Le se tagadhatnád, látszik rajtad.

-Marc – fordult felé Laura. –Az az igazság, hogy… Ezt igazából nem tudom elmagyarázni. Te érezted már valaha úgy, hogy megtaláltad a másik feledet? Vagy voltál már valaha olyan észveszejtően szerelmes, hogy akár a csillagokat is lehoztad volna a másiknak az égről?

-Nem is tudom…

-Mert ez olyan dolog, amit egyszerűen nem lehet szavakba foglalni – Laura letörölte a könnyeit.

-És ki iránt érzed ezt? – kérdezte óvatosan Marc.

-Egyikük iránt se.

-De, valamelyikük még mindig ott van a szívedben, valahol, belül…

-Hát, jól el lehet rejtve, mert baromira nem találom…

-Figyelj rám! Muszáj összeszedned magad! Így dolgozni se tudsz, mert állandóan azon rágod magad, hogy mit rontottál el!

-Én aztán nem… Ők csesztek el mindent.

-Szerintem a családod is szívesen segít neked, ha megkéred őket. Hozzájuk bátran fordulhatsz.

-Hozzájuk??? – nevetett fel Laura. –És mégis kihez? Anyámhoz, aki mással sincs elfoglalva, csak azzal, hogy miért nem mentem hozzá Nichez? Vagy apámhoz, aki ugyan megértőbb, de még mindig nem tudja elfogadni, hogy felnőttem? Vagy a bátyámhoz, aki szövetkezett Nickel és követett engem, amikor csak tudott? Hát, tudod, Marc, nekem ilyen család nem kell.

-Pedig egyedül nem sokra mész. Persze, én mindenben támogatlak, de ha tényleg nagyon nagy baj van, akkor nem árt, ha többen is állnak melletted.

-Marc, ha tényleg segíteni akarsz nekem, akkor első lépésként talán megverhetnénk Fifit és Nicet is.

-Ne beszélj már hülyeséget!

-Nem jössz? Oké, akkor egyedül intézem el őket.

-Laura, azt hiszed, ez megoldás?

-Aha.

-Nem az! Inkább beszélned kéne velük.

-Soha!

-Na, jó, tudod mit? Akkor ne beszélj velük! Szenvedj csak, ha neked az jobb!

-Szenvedek én eleget! – sírta el magát ismét Laura. –Fifi is akkora egy szemétláda… Annyira utálom! Sőt, gyűlölöm!

-Szóval ő az, akiért fáj szíved.

-Dehogyis!

-De igen.

-Mondtam, hogy gyűlölöm!

-Szerintem meg inkább szereted. Majd’ meghalsz érte, de ezt nem mered bevallani még magadnak se. Úgy érzed, egy ekkora „árulás” után nem lenne helyes, ha szeretnéd. Pedig…

-Csak nem pszichiáternek készülsz?

-Nem.

-Kérlek szépen, Marc, ne analizáld a szerelmi életemet, légy oly kedves. Semmit se tudsz rólam.

-Az tény, hogy nem tudom, mi a kedvenc kajád, melyik parfümöt szereted a legjobban, vagy hány percet töltesz a fürdőszobában, de azt látom rajtad, hogy olyan szerelmes vagy, mint a nagyágyú. Szeretném, ha nem tagadnád tovább, mert baromira látszik rajtad, hogy nem mondasz igazat.

Laura erre nem tudott semmit se mondani. Csak elfordította a fejét, és kinézett az ablakon. Kint már sötét volt, és az eső is elkezdett kopogni az ablakpárkányon.

-Én elmegyek innen.

-Igen. Menj szépen haza, és beszélj Fabrizióval.

-Nem, elutazom.

-Mi…? De hát… Hová?

-Még nem tudom. De az biztos, hogy nem bírom tovább itt, Párizsban. Új életet kezdek.

-De nem mehetsz el csak így! Neked még feladataid, kötelességeid vannak, amiket muszáj teljesítened!

-Nincs már itt semmi dolgom, Marc – Laura felállt a fotelból és az ajtó felé indult. –Elmegyek valahová, jó messzire. Köszönöm, hogy egy kicsit rendbe tetted a lelkemet! – Laura megölelte a srácot, aki még mindig nem értette, mi szükség van erre az utazásra.

-Nem, Laura, egyáltalán nem tudtam rendbe tenni a lelkedet. Ha így lenne, nem utaznál el.

-Ha nem lennél, talán már kinyírtam volna magamat. De így… - mosolyodott el a lány. –Talán sikerül új életet kezdenem, valahol, külföldön. És végre elfelejthetek minden szörnyűséget, ami itt történt velem.

-Miért? Talán szörnyűség az a nagy szerelem, ami köztetek van Fabrizióval?

-Az a pár hónap szép volt, de… Muszáj elmennem! El akarom őt felejteni!

-Te tudod… Én mindenesetre egyáltalán nem helyeslem ezt az utazást.

-Tudom. Minden jót, Marc!

Laura hazament, Nic lakásába, bepakolt néhány cuccot, majd hívott egy taxit. Nicolas nem volt otthon, így nem magyarázkodott. Még egy búcsúüzenetet se írt. A táskájába még gyorsan becsúsztatott egy képet Fabrizióról, majd még egyszer visszanézett a lakásra, és kiment az ajtón. Sírni már nem tudott.

Kint szakadt az eső, a taxi már a ház előtt várta.

-Hová vigyem, kisasszony? – kérdezte a sofőr.

-A reptérre. Minél gyorsabban.

A taxi szinte repült végig az úton. Laura szomorúan nézett ki az ablakon, a sötét utcákra, az elsuhanó autókra, a vizes utakra. Az esőcseppek lassan folytak végig az ablaküvegen, mint a lány könnyei az arcán. Nem törölte le őket, már egyáltalán nem foglalkozott velük. A rádióban valami halk zene szólt, amit Laura valamikor, nagyon régen, szeretett.

„All I need is America, all I need is you…” – szólt a rádióban.

„Igen. Ez az én számom. Nekem is erre a két dologra van szükségem… Amerika, és… te, Fifi… Szeretlek…” – Laura felzokogott.

-Mi a baj, kisasszony? – kérdezte a sofőr.

-Semmi, csak… Nagyon szomorú vagyok.

-Talán itt hagy valakit, akit szeret?

„Ezt meg honnan tudja?”

-Talán… - suttogta. –De ez a helyes. Nem vagyunk egymáshoz valók.

-Ezt az ember megérzi. Sokszor maga, a szerelem ne elég ahhoz, hogy két ember együtt tudjon élni.

-Ez így igaz – szipogott a lány.

A reptéren egyből a pénztárhoz ment.

-Jó estét, hölgyem! Miben segíthetek?

-Mikor indul a legközelebbi gép New Yorkba?

-Egy óra múlva – nézte meg a pénztáros a számítógépén.

-Tökéletes. Kérnék rá egy jegyet.

-Milyen osztályra?

-Mindegy.

A gép pontosan egy óra múlva felszállt. Laura könnyek közt nézett ki az ablakon. Viszlát, Párizs! Viszlát, Fifi! Viszlát, nagy szerelem…