Hét hónap múlva…

Fabrizio sietve lavírozgatott a modellek között. Az elmúlt hónapokban folyamatos rohanásban volt, semmire nem volt ideje. Mióta kinevezték igazgatóhelyettesnek a Guccinál, roppant sűrű napirendje volt. Most éppen egy modellügynökséget látogatott meg, ugyanis az új katalógushoz modelleket kellett választania. Igen, pont neki jutott ez a cseppet sem megterhelő feladat…

-Fabrizio! Fabrizio! – rohant utána egy nagyon csinos, barna hajú lány. Ő volt az egyik modell, akit a srác kiválasztott.

-Igen?

-Itt hagytad a tolladat.

-Köszi. Amúgy nem lényeg, megvagyok nélküle.

-Jó, de ez a kedvenc tollad.

-Ezt meg honnan tudod?

-Az előbb mondtad, mikor felírtad a számomat…

-Ó, persze! Tényleg!

Fabrizio mosolyogva elvette a tollat a lánytól, aki magabiztosan közelebb lépett a sráchoz.

-Remélem, tényleg felhívsz.

-Miért ne hívnálak? Egy ilyen gyönyörű lányt nem lehet elfelejteni.

-A telefonodba is beírtad?

-Hát persze! Nézd csak, megmutatom – Fabrizio közelebb hajolt a lányhoz. Arcuk majdnem összeért.

-Á, látom – mosolygott a lány. –Most már nyugodt vagyok.

-Hát, akkor… Majd még találkozunk, Ariane – Fabrizio különös hangsúllyal ejtette ki a lány nevét. Volt benne valami, ami arra engedett következtetni, hogy a srác tényleg akar valamit ettől a szépségtől.

És valóban akart. Másnap randevúztak a Bois de Boulogne-ban, Fabrizio még egy kávéra is meghívta Ariane-t egy hangulatos kis kávézóba. Teljesen lenyűgözte a lány, szemét le se tudta venni róla. Volt ebben a szépségben valami izgalmas, amit Fabrizio eddig senkiben sem talált. Talán Laurában… Valamikor, régen… De nem szabad rá gondolni! Ő elment és itt hagyta őt. Ideje új életet kezdeni.

-Mióta is modellkedsz, Ariane?

-Hatéves korom óta. Mindig is érdekelt ez a szakma. Anyám meg boldog volt, hogy végre érdeklődöm valami iránt, és beíratott egy modelltanfolyamra. Azóta modell vagyok. És te mióta vagy a divatszakmában?

-Mióta megkaptam a diplomámat. Persze, nem volt mindig zökkenőmentes a munkám.

-Mi történt?

-A főnököm egyre jobban ki akart csinálni.

-De szemét!

-Nem, én kezdtem. Egyre lazábban vettem a melót, reggelente elkéstem, satöbbi. Inkább nem sorolom.

-És befolyásolja a magánéletedet az, hogy a Guccinál dolgozol? – kérdezte sejtelmesen a lány.

-Ezt meg hogy érted?

-Hát, hogy… Gondolom, tapadnak rád a nők…

-Most erre nem tudok mit mondani – Fabrizio elfordította a fejét és kinézett a kávézó ablakán.

-Hú, de elkomorodtál! Talán fájó pontra tapintottam?

-Nem, végül is… nem.

-Pedig látom rajtad, hogy valami nem okés.

-Volt egy menyasszonyom, aki modell volt. Őt is így ismertem meg, mint téged. Két évig voltunk együtt, ő megcsalt, úgyhogy szakítottunk.

-Jaj, bocsáss meg! Nem tudtam, hogy ennyire rossz emléked van a modellekről…

-Semmi baj, már nem érdekel Isabelle. Ezer éve túltettem magam rajta. Volt még valaki…

-Még egy modell?

-Nem, ő nem modell volt. Ő egy teljesen másféle lány volt…

-Hogy hívták?

-Laura.

-Szeretted?

-Igen – Fabrizio úgy érezte, ha még egy szót kell beszélnie Lauráról, feláll, és otthagyja Ariane-t.

-Ne beszéljünk róla, ha nem szeretnéd – mondta Ariane, mintha olvasott volna a srác gondolataiban.

-Oké, kösz. Tudod, ez az a téma, ami egy nagyon mély seb a lelkemben.

-Csak nem… Szóval, az a lány… Ő ugye nem…

-Nem, nem halt meg, ha erre célzol. Szakítottunk, aztán ő visszament a volt barátjához. De egy-két hét múlva onnan is elment. És most… Szóval, már hónapok óta nem tudom, hol van, mi van vele… De ne haragudj, tényleg nem akarok róla beszélni.

-Akkor a szíved foglalt – jegyezte meg a lány halkan.

-Nem! – Fabrizio érezte, ez az utolsó lehetősége, hogy továbblépjen. –Már egyáltalán nem gondolok rá. Ő valahol boldogan éli világát, rám már talán nem is emlékszik… Nem, egyáltalán nem kötődök már hozzá.

-Ez biztos?

-Igen – Fabrizio megfogta Ariane kezét.

-Akkor jó. Tudod, már akkor kiszúrtalak téged, amikor megérkeztél. Láttam, amikor kiszálltál az autódból – egyébként nagyon szuper járgányod van! – és bejöttél az épületbe. Már akkor megtetszettél nekem…

-Ez hízelgő. Én, mikor megláttalak téged, egyből eldöntöttem, hogy kellesz nekem. És csak reménykedtem, hogy rábólintasz a randira.

-Már miért nem bólintottam volna rá? Egy ilyen édes, kedves, aranyos srácnak, mint te vagy, nem lehet nemet mondani – Ariane közelebb hajolt Fabrizióhoz az asztal felett.

Fabrizio mélyen belenézett a lány szemébe, és hirtelen megcsókolta. Maga is meglepődött rajta, de egyszerűen nem tudott parancsolni az érzéseinek. A lány egyből átölelte Fabriziót, és teljesen rátapadt. Tudta, hogy a pasik nem tudnak neki ellenállni és ezt ki is használta. Az első percben eldöntötte, hogy megszerzi Fabriziót és sikerült is neki.

Ezután nem is volt kérdés, hogy felmennek a srác lakására. Fabrizio mindkettejüknek töltött egy-egy pohár martinit, majd leült a kanapéra Ariane mellé és átölelte a lányt.

-Jó ötlet volt ez a martini – mondta Ariane.

-Tudtam, hogy örülni fogsz. Laura is szerette – szaladt ki Fabrizio száján, de azonnal megbánta. Legszívesebben visszaszívta volna.

-Igazán? – Ariane hangjába egy cseppnyi közöny vegyült. Abszolút nem érdekelte, hogy Fabrizio előző csaja mit szeretett és mit nem. Most ő volt a lényeg, és nem az a hülye liba, aki hónapokkal ezelőtt se szó, se beszéd lelépett, óriási fájdalmat okozva ezzel Fabriziónak. Aki most már az övé, a csinos és babaarcú Ariane-é, és soha nem ereszti el, az fix!

-Bocs… - szabadkozott Fabrizio. –Nem akartam… Nem akartam felemlegetni Laurát… Ez biztosan tök kínos neked…

-Nem, dehogyis – Ariane inkább megitta az italát, majd hozzábújt Fabrizióhoz. –Túl fogod tenni magad rajta, majd meglátod.

-Remélem.

-Én segítek neked, ha gondolod… - Ariane megcsókolta Fabriziót, majd kigombolta az ingét. Ő maga is levetkőzött, és mikor Fabrizio a hálószobájába invitálta, engedett a csábításnak. A srác lelkiismerete először tiltakozott, de aztán belátta, hogy szinte semmi esély arra, hogy valaha is viszontlátja Laurát. Ennyi volt. Mostantól új életet kezd.

New York

Laura az ágyon feküdt, csukott szemmel, holtsápadtan. A sziréna most már nagyon közelről hallatszott. Debbie, Laura barátnője letérdelt az ágy mellé és megfogta Laura kezét. Jéghideg volt és ernyedt. Laura kinyitotta szemét és felsikoltott. Kezét a hasára szorította.

-Laura! – sikoltott fel Debbie, mikor észrevette, hogy a takaró csupa vér. Kitört belőle a sírás. –Laura! Jaj, Laura, mondj valamit! Ne halj meg, Laura!

Hordágyat cipelve két fehér ruhás férfi futott be a szobába. Debbie visszahőkölt, de szemét nem vette le Laura sápadt arcáról. Úgy tűnt, mintha eszméletlen volna. A vértócsa pedig csak egyre növekedett.

-Hány hetes? – kérdezte az elöl lévő férfi, miközben leült Laura mellé és megnézte a pulzusát.

-Harmincöt, azt hiszem – sóhajtotta alig hallhatóan Laura. Már beszélni se volt ereje.

A másik férfi valami készüléket rakott az ágy mellé, és oxigénmaszkot tett Laura arcára. A mentősök ügyesen átrakták a lányt a hordágyra. Debbie megragadta a kezét.

-Laura, tarts ki, minden rendben lesz! – dadogta kétségbeesetten.

Az egész nagyon gyorsan történt. A mentősök egy szempillantás alatt lent voltak a hordággyal a lépcsőn, kint a házból. Debbie bénultan állt a sarokban, és a vértócsát bámulta a takarón. A távolban elhalt a sziréna hangja.

-Mikor lesz már vége? – zokogta Laura. –Nagyon fáj!

-Már látom a kis buksiját… Mindjárt kint van…! – lelkendezett az orvos.

-De nem bírom!

-Dehogynem! – a doki műszereket vett elő. –Néhány perc és megvan a baba!

-Istenem… Annyira fáj!

-Igen! Kint van a feje teljesen! Nyomjon még egyet!

Laurának rettentő hányingere volt, és úgy érezte, rögtön meghal. Ilyen iszonyatos fájdalmai még soha nem voltak. Mindene csupa vér volt, de ez most egyszerűen nem érdekelte. Már nyolc órája bent volt a kórházban. Úristen… Nyolc órája… Azóta vajúdik? A fájdalmai nemhogy csillapodtak volna, de még jobban felerősödtek. Ömlött belőle a vér, arcán patakokban folytak könnyei. Még hogy a szülés gyönyörű… Ha ezt túléli, leüti azt, aki ilyet mer állítani!

A következő fájdalom olyan erős volt, hogy Laura felsikoltott. És… A következő pillanatban a doki már el is vágta a köldökzsinórt és bedugta a kisbabát a hideg vízsugár alá. A kicsi felsírt, Laura pedig már a boldogság könnyeivel küszködve nézte gyönyörű kislányát.

-Ilyen gyönyörű babát még életemben nem láttam, pedig már majdnem harminc éve vagyok ezen a pályán – mosolygott az orvos, miközben kezet mosott. A nővér Laura hasára fektette a kisbabát, aki ránézett édesanyjára, elmosolyodott, majd lehunyta a szemét és elszenderedett.

-Köszönöm, doktor úr – suttogta Laura.

-És mi lesz a neve, ha szabad megkérdeznem? – lépett oda hozzá az orvos.

-Nem is tudom… - a lány elgondolkodott, majd ránézett kislányra. A picinek gyönyörű, hamvas arcocskája volt, mint egy szép kis virág. Laura így végre döntött a névről. –Rosának fogják hívni… - mondta mosolyogva. –Rosa… Ez a legjobb név neki. És ez olasz név…

-Olasz? Miért pont olasz nevet választ neki?

-Az apukája félig olasz… Miatta – Laura felsóhajtott.

-És az apukája hogyhogy nem volt itt?

-Ő… Ő Párizsban lakik.

-És értesíti?

-Nem… Vagyis… Még nem tudom…

Laura egyszerűen nem tudott betelni kislánya látványával. Már a kórteremben feküdtek, Laura az ágyon, Rosa pedig egy kis inkubátorban mellette. Debbie halkan benyitott a szobába.

-Szia Laura – letette a virágot az éjjeliszekrényre. –Istenem, milyen gyönyörű! – nézett rá Rosára.

-Ugye? – mosolygott büszkén Laura.

-Nagyon hasonlít rád. Meg, gondolom, valami van benne Fabrizióból is, bár én még őt nem láttam.

-Dehogynem! Mutattam róla fényképet.

-De az nem ugyanaz. Élőben kéne látnom, akkor jobban meg tudnám állapítani.

-Egyébként egy kicsit hasonlít rá – nézte meg jobban Laura a babát.

-Szerettetek volna gyereket?

-Már nem tudom. Talán. De egyelőre még csak odáig jutottunk el, hogy megkérte a kezemet. Aztán még aznap szakítottunk.

-Igen, mesélted.

-Egyébként, lehet, hogy felhívom és elmondom neki… Mármint Rosát… - mondta halkan Laura.

-De hát… Hogyhogy? Hiszen azt mondtad, hogy utálod… Meg hogy olyan, mint egy kétfejű béka.

Laura mosolyogva megvonta a vállát.

-Lehet, hogy szeretem a kétfejű békákat…