Egy év múlva…

Fabrizio gyorsan tett-vett a lakásban. Ariane-t várta. Úgy volt, hogy elmennek vacsorázni, és mivel Ariane volt a soros, így ő döntötte el, hova mennek. Ezért most ő ment Fabrizióhoz, és nem fordítva, mint egyébként. A srác már nagyon várta ezt az estét. Remélte, hogy semmi nem fog közbejönni.

Úgy tervezte, az éjszakát nem tölti otthon. Ariane-nal elmennek még a Baccarába, ahol aznap este bulit tartottak. Hú, de klassz lesz ez az este!

Ekkor csörgött a telefonja.

-Szia, Ariane!

-Szia, édes! Akkor ma este…

-Naná! Nem felejtettem el.

-Körülbelül egy óra múlva ott vagyok nálad. Kész legyél addigra!

-Oksa.

-Különleges lesz ez az este. Teszek róla, drága…

-Már alig várom.

-Csók!

Mikor letették a telefont, Fabrizio érezte: ma este nagyon jó lesz, semmi nem rondíthat bele a hangulatába. Éppen egy újságkupacot dobott be a beépített szekrényébe, amikor halk kopogtatást hallott.

-Ki a… Ki lehet az ilyenkor? – rosszkedvűen ment ajtót nyitni. Azonban mikor kivágta az ajtót, elakadt a lélegzete.

Ez a lány… Ez az arc… Ezek a szemek… Nem, ez nem lehet ő…

-Szia, Fifi – Laura állt az ajtóban, előtte egy babakocsi, benne egy gyönyörű, hamvas arcú, egyéves forma, rózsaszín ruhácskába bújtatott kislánnyal.

Fabrizio egy szót se tudott szólni. Nem, ez lehetetlen… Annyira más… Annyira megváltozott… De… Megismerte a hangot… Megismerte az illatot… Ez ő!

-Bemehetek, vagy itt öregszünk meg a küszöbön? – kérdezte halkan Laura.

Fabrizio csak szótlanul félreállt, és beengedte a lányt. Laura óvatosan betolta a babakocsit, majd halkan becsukta az ajtót. A srác még mindig képtelen volt megszólalni. Hihetetlen, de mégis igaz… Annyira megváltozott! Talán… Még szebb lett…

-Hogy megváltoztál, Fifi! – törte meg a csendet ismét Laura. –Nagyon csini vagy. Nahát, és… - a lány közelebb lépett Fabrizióhoz. –Még piercinged is van? És pont a szemöldöködben. Nem fájt?

-Nem… - mondta halkan Fabrizio. Ez volt az első szó, amit ki tudott nyögni, mióta Laura megjött.

-Ó, én biztos nem csináltatnék. Én ahhoz túl gyáva vagyok – folytatta Laura a csevegést. –De te nem vagy az.

-Te is megváltoztál… - Fabrizio hangja rekedt volt, meg egy kicsit reszketett is. Még mindig nem tudta elhinni, hogy ez a tünemény, aki itt áll előtte, valóság. –A hajad… Barna lett. És… Nagyon csinos vagy… Még vékonyabb lettél – Fabrizio végigfutatta szemét a lány karcsú vonalain. Laura valóban nagyon csinos volt: hosszú, térdig érő, csíkos, kötött tunikaszerű pulcsit viselt, vékony, világos színű farmert és fekete, magas sarkú csizmát. Haja selymes, lágy hullámokban omlott vállára. Fabrizio szerette volna megsimítani, de nem érzett hozzá elég erőt.

-Ó, ebben a lakásban semmi se változott – járkált körbe Laura a nappaliban. –Csak… Egy kicsit nagyobb rend van.

-Most raktam rendet.

-Á, értem – Laura óvatosan kivette Rosát a babakocsiból és megpuszilta az arcát.

Fabrizio csak állt ott, és semmi érdemleges nem jutott eszébe. Végül úgy gondolta, felteszi a nagy kérdést.

-És… Hol voltál? – kérdezte halkan.

Laura összerezzent.

-Hát… Nagyon messze…

-Hol voltál? – Fabrizio most már jobban megnyomta a hangsúlyt.

-Már mondtam, messze…

-De hol?!

-New Yorkban – mondta csendesen a lány.

-És mit csináltál kint?

-Dolgoztam… És…

-Hol dolgoztál?

-A Promod kinti részlegénél. De csak pár hónapig, mert…

-És hol laktál?

-Vettem egy lakást. De csak miután…

-De amíg nem volt lakásod, addig hol laktál?

-Szállodában. Aztán megtudtam, hogy…

-Hogy boldogultál?

-Egész jól. Ahhoz képest, hogy senkit nem ismertem. De mindenki nagyon segítőkész volt.

Fabrizio még mindig hitetlenkedve bámulta Laurát. Nem tudta elhinni, hogy a lány visszajött hozzá. Milyen nehéz lehetett neki az elején!

-És… Hogy kaptál munkát?

-Madame Valéry felhívta a cég kinti részlegének a vezetőjét, és beajánlott hozzá. Aztán felhívott engem is és sok sikert kívánt. Másnap elmentem az interjúra, és megkaptam a munkát. Nagyon kedves volt a főnököm… Illetve, akkor még csak leendő főnököm – Laura, ahogy ezt kimondta, egy picit elmosolyodott, és szeme is furán csillogott. –Aaronnak hívták.

-Jófej volt?

-Igen… - mondta halkan a lány.

Fabrizio, mintha megérezte volna, azonnal rákérdezett.

-Volt valami köztetek?

-Nem… igazán… - nyögte ki Laura.

-Laura!

-Jó… Tudod, amikor kimentem… - kezdett bele a lány. –Nagyon egyedül éreztem magam. Senkit nem ismertem. Egyedül, egy idegen metropoliszban… Mindenkivel csak angolul tudtam kommunikálni… Első este kivettem egy hotelszobát és felhívtam Madame Valéryt.

-Miért nem engem?

-Mert miért hívtalak volna téged?

Laura leült a kanapéra, és az ölébe ültette Rosát. Eligazgatta a kislány rózsaszín kendőcskéjét, ami a fején volt.

-Eleve azért mentem ki, hogy elfelejtselek, és új életet kezdjek. Aztán… Megpróbáltam regenerálódni. Nagyon betegnek éreztem magam, fizikailag és lelkileg egyaránt – Laura felsóhajtott. –Két nap múlva megtudtam, hogy terhes vagyok.

Fabrizio nyelt egyet. Eddig nem kérdezett rá a kislányra, pedig végig ott volt a szeme előtt. Néhány másodpercig szemezett is vele…

-És… Hogy jöttél rá?

-Elmentem a dokihoz. Nagyon rosszul voltam, úgyhogy elmentem a kórházba. Ő csinált egy ultrahangot, és… - Laura ránézett Rosára, aki épp édesanyja ujját dugta a szájába. –Ezután teljesen magam alá kerültem. Nem tudtam, mihez kezdjek. Mint már mondtam, teljesen elveszettnek éreztem magam abban az idegen városban, és még egy kisbaba is a nyakamba szakadt… Úgy gondoltam, a munkától elbúcsúzhatok.

-És aztán?

-Aztán… Mégis elmentem az interjúra. Aaron nagyon kedves volt velem. És ami a legfontosabb, minden további nélkül felvett a céghez. Pedig tudta az első perctől, hogy babát várok. Néhány hét múlva szerelmet vallott… - Laura rá se bírt nézni Fabrizióra, ahogy ezt kimondta.

-Erre te? – suttogta a srác. Valami belenyilallt.

-Én… Én először nem akartam. Aztán egyre többet találkoztunk, és ő egyáltalán nem volt rámenős… Három hónappal később csókoltuk meg egymást először.

-Értem – sóhajtott Fabrizio.

-De én végig bűntudatot éreztem. Már csak a baba miatt is…

-Tényleg… - Fabrizio végre elég erőt érzett magában ahhoz, hogy megkérdezze. –Tőlem van?

-Persze.

-Honnan tudod ilyen biztosan? Nicolastól is lehet. Elvégre mielőtt elmentél, nála laktál.

-Azalatt a két hét alatt, amíg vele voltam, összesen egyszer feküdtem le vele. Meg már akkor is rosszul éreztem magam. A doki New Yorkban megmondta, hány hetes. És tudod, hol voltunk akkor, mikor fogant? San Salvatoréban… Naplemente, tengerpart… Rémlik még valami?

-Igen…

-Szóval nem tudtam új életet kezdeni. Pedig Aaron nagyon aranyos volt.

-Aha – Fabrizio hangjában féltékenység csengett.

-És… Nic hogy van? – kérdezte Laura bátortalanul.

-Nem tudom. Biztos jól. Utazgat, éli világát. Mióta elmentél, összesen egyszer találkoztam vele. Amikor kerestünk téged. Azóta nem láttam.

-Remélem, jól van.

-Miért nem mész el hozzá is?

-Nem szeretnék. Téged akartalak látni. Már csak Rosa miatt is.

-Rosa? – kapta fel a fejét Fabrizio. –Így hívják?

-Igen. Tetszik a neve? Direkt olasz nevet választottam neki.

-Gyönyörű… - nézett rá a kislányra a srác. –Hasonlít rád.

-Ja, igen. Meg rád.

-Rám aztán nem.

-Idővel majd előjönnek azok a hasonlóságok! – nevetett a lány.

-Egyébként miért vártál ennyi ideig azzal, hogy közöld, van egy lányom? Miért nem hívtál fel, mikor megszületett?

-Nem tudom. Fel akartalak hívni, de… Aztán inkább mégse tettem. Azért most jöttem el, mert Rosa ma egyéves. Ezt találtam a legjobb szülinapi ajándéknak számára, hogy lássa az apukáját. Megfogod? – nyújtotta Fabrizio felé Rosát Laura.

-Persze… - Fabrizio óvatosan az ölébe ültette a kislányt, aki nagy szemeivel azonnal fürkészni kezdte apukája arcát. –Istenem, de szép vagy…

Ekkor csöngettek. Fabrizio az órára pillantott. A francba! Ariane… Rosát visszaadta Laurának, és kirohant ajtót nyitni.

-Helló, drágám! – Ariane egyből megcsókolta Fabriziót, amint belépett az ajtón. –Jaj, már úgy vártam ezt az estét!

-Szia, Ariane… Valamit el kell…

-Szuper helyet találtam! És aránylag pénztárcakímélő. Előtte megigazíthatom a sminkemet?

-Igen, de…

-Egy másodperc, macikám!

Mire Fabrizio szólhatott volna, Ariane beviharzott a szobába. És találkozott Laurával…

-Hát te meg ki vagy? – kérdezte Ariane csodálkozva.

-Ezt én is kérdezhetném tőled – Laura nem akart hinni a szemének. Sejtette, mi az ábra, de remélte, félreérti a helyzetet.

-Öhm… Ariane… - Fabrizio is belépett a szobába. –El akartam mondani, de nem igazán hagytál szóhoz jutni… Ő itt Laura.

-Laura? – Ariane elkerekedett szemmel ránézett Fabrizióra. –Az a Laura?

-Igen… Ő az.

-Üdv. Ariane vagyok, Fabrizio barátnője.

Laura szívébe késként fúródott ez a szó. Barátnő… Meg se próbált toleráns lenni, mivel látta, hogy a másik lány is ellenszenvvel méregeti őt.

-És mégis mikor akartad elmondani nekem, Fifi, hogy van csajod? – fordult Fabrizio felé.

-Teljesen kiment a fejemből…

-Kiment a fejedből, hogy barátnőd van?! – visította Ariane. –Hogy lehetsz ilyen bunkó?!

-Nem úgy értettem! Csak… Jaj, Laura, te is olyan hirtelen beállítottál! Fel se fogtam, mi történt!

-Úgy! Szóval neked idő kell ahhoz, hogy feldolgozd, ami történt? Mármint hogy visszajött életed nagy szerelme! És hozott magával egy gyönyörű kislányt, akinek te vagy az apja!

-Micsoda??? Ez a te gyereked???!!! – mutatott rá Ariane Rosára, aki elmélyülten játszott a szőnyegen ülve egy sárga gumikacsával, amit Laura a táskájából vett elő. –Erről miért nem szóltál nekem soha?!

-Mert én se tudtam!

-Na, persze! Akkor én meg sárga vagyok és csilingelek…

-Hidd már el! Laura most hozta el! Fogalmam nem volt róla, hogy van egy lányom!

-Jó kis firma vagy te is, anyukám – fordult Laura felé Ariane. –Másfél évig le se tojod Fabriziót, most meg egyszer csak beállítasz egy kölyökkel, akiről azt állítod, hogy az övé, és tartásdíjat követelsz!

-Nem kell tartásdíj! Csakis Rosa miatt tettem! Ma egyéves, és ez az én szülinapi ajándékom a számára!

-Nem kell a rizsa! Muszáj volt keresztbe tenned, igaz?

-Pihenjél már! Azt se tudtam, hogy a világon vagy! De amúgy se érdekelsz.

-Fabrizio, szólj rá légy szíves!

-Ariane, kérlek…

-Nem érdekel, mit mond ez a nő, én akkor se hagyom, hogy neki adj igazat!

-Ariane…

-Válassz! Vagy ő, vagy én! – visította Ariane.

Rosa felállt és elindult Laura felé, de megbillent és elesett. Fejét bevágta az asztal sarkába, és keservesen sírni kezdett. Laura azonnal odarohant és ölbe kapta.

-Ez is miattad van, Athalie, vagy… hogy is hívnak… Itt visítozol, a gyerek meg a frászt kapja! – Laura megpuszilgatta Rosa fejecskéjét, és megpróbálta csitítani.

-Ariane-nak hívnak, csak úgy közlöm… Bár, amint láttam a képeken, szőke vagy. Szóval, nem lepődök meg túlságosan…

-Pofa be!

-Befestetted a hajad, látom. Mesterséges intelligencia? – kérdezte gonoszul Ariane.

-Lányok, álljatok le! – avatkozott közbe Fabrizio.

-Csak akkor, ha elhallgattatod ezt a némbert! – közölte Ariane.

-Némber a jó édes…

-Laura! – Fabrizio odalépett Laurához.

-Fabrizio, elindulunk végre? – kérdezte Ariane.

-Igen.

-Ti elmentek? – nézett döbbenten Laura.

-Igen. De bocs, zártkörű buli lesz. Téged nem hívtak meg. És nehogy rá merd bízni ezt a kis békát Fabrizióra, mert…

Laura erre letette Rosát a kanapé tövébe, és odarohant Ariane-hoz. Egészen közel állt hozzá, de mivel egy fejjel alacsonyabb volt a modellnél, elég vicces látványt nyújtott.

-Ha még egyszer békának mered nevezni a lányomat, a hajadnál fogva húzlak végig Párizs utcáin! Megértetted, ribanc?!

Erre Fabrizio megragadta Laura karját, és behúzta a hálószobába.

-Meghibbantál? – kérdezte fojtott hangon. –Miért vagy ilyen? Komolyan, mint egy óvodás! Istenem, Laura…

-Ő kezdte!

-Te meg folytattad!

-Miért fogod az ő pártját?

-Én nem fogom senki pártját!

-Dehogynem! Az meg a másik, hogy miért nem szóltál arról, hogy van macád? Pár felesleges kört megspóroltunk volna.

-Majd még megbeszéljük. Most elmegyek Ariane-nal.

-Mit akarsz tőle? Hány évvel fiatalabb nálad? Tíz? Húsz?

-Mit érdekel az téged?

-Nem érdekel. Itt maradok és megvárlak.

-Nem jövök haza egyhamar.

-Semmi baj.

Mikor kimentek, Ariane éppen tisztes távolságból, a fotelban ülve szemlélte Rosát, aki boldogan játszott a földön.

-Mehetünk, Ariane – Fabrizio felvette a dzsekijét és az ajtóhoz lépett.

-Oké. Minden jót, Laura! – mosolygott negédesen Ariane.

-Sziasztok! – most már Laura is mosolygott, de mosolya nem volt őszinte. –Jó szórakozást…!

Majd mikor Ariane és Fabrizio elmentek, Laura magában befejezte a mondatot: -A plázában…