Az éjszakát Laura és Fabrizio ismét együtt töltötték, de most nem „úgy”. Se kedvük, se energiájuk nem volt rá. Még mindig a délben történt események miatt emésztették magukat. Ráadásul Rosa is rosszul aludt, szinte óránként felsírt.

Másnap délután Fabrizio felhívta Ariane-t, aki csak a harmadik próbálkozásnál vette fel a telefont, és akkor is elküldte a srácot a francba. De Fabrizio nem hagyta magát, és negyedszer is felhívta a lányt. Aztán egy óra múlva elment otthonról – persze, nagy ordítozás közepette. Laura hajszálhíján hozzávágott egy üvegtálat… Nem tudta felfogni, Fabrizio miért randizik még mindig Ariane-nal. Hiszen előző nap elég világosan kiderült, hogy kit választott. Fabrizio nem igazán tudott reagálni Laura dühkitörésére, ugyanis a lány egyszerűen nem hagyta szóhoz jutni.

-Laura, az istenért! Meghallgatnál végre engem is?!

-Nem! Elegem van a magyarázkodásodból!

-Elmondanám, miért akarok vele…

-Mondom, hogy nem érdekel! Ennyire nehéz a felfogásod, vagy tök süket vagy?!

-Na, jó, majd ha lehet veled beszélni, akkor szóljál…

-Még mindig itt vagy?! – kérdezte sürgetve Laura.

-Oké, máris megyek, csak…

-Tűnés! – mutatott az ajtó felé a lány. –Nehogy Ariane megharagudjon…

-Laura, ne legyél már…

-Húzz már el!

-Laura…

-Húzás!

Fabrizio dühösen bevágta maga után az ajtót, Laura meg egy újságot vágott neki a falnak.

Mikor a srác hazajött, Laurát útra készen találta: csomagjai összepakolva, Rosa babaholmijai egy kis táskában, maga Rosa pedig a babakocsiban ült.

-Ti… elmentek? – kérdezte döbbenten Fabrizio.

-Miért, mit gondoltál? Minek maradjunk itt asszisztálni az Ariane-nal való… öhm… kis kalandodhoz?

-Márpedig nem mentek sehova!

-Ó, igazán? És hogy akadályozod meg?

-Megvannak a módszereim.

-Na, jó, állj félre. Sőt, inkább segíts levinni a cuccokat.

-Nem engedlek el titeket!

-És ezt hogy magyarázod meg Ariane-nak?

-Sehogy. Szakítottunk.

-Ja, persze, majd be is veszem.

-Hívd föl, és kérdezd meg tőle – Fabrizio Laura felé nyújtotta a telefonját.

-Majd ha fagy.

-Ha nem, hát nem.

-Egyébként most azt várod, hogy hasra vágódjak tőled? Hogy milyen ügyes vagy, hogy végre kidobtad ezt a lotyót?

-Igen, kábé. Sőt, ha gondolod, újra megkérem a kezedet.

-Hagyjuk már…

-Laura, kérlek, gyere hozzám feleségül!

-Pihenjél már, Fabrizio… Ez kicsit sok mára…

-Azt akarod, hogy letérdeljek? Azt? Akkor tessék – Fabrizio tényleg letérdelt Laura elé, és a zsebéből kis bársonydobozkát vett elő. Kinyitotta, és Laura megpillantotta álmai legszebb arany karikagyűrűjét, közepén egy csillogó gyémánttal. –Laura Nathalie Godard: hozzám jössz feleségül?

-Te soha nem adod fel, igaz? – már Laura is mosolygott. Rosa éppen egy piskótát majszolgatott a babakocsiban ülve, onnan figyelte szüleit. Nem igazán értette, mi történik. Apa a földön térdel, Anya csak nézi őt… Miért nem térdel le ő is? És… ó! Anya is letérdel Apához. És… Apa megcsókolja Anyát! Aztán valami nagyon szép és nagyon fényes karikát húz Anya ujjára. Azt a valamit majd közelebbről meg kell vizsgálni… És most nem csókolja meg? De kár! Nem, most… Most Anya csókolja meg Apát!

-Szeretlek, Laura…

-Én is szeretlek, Fifi…

-Szerintem most már ideje lenne szólni a családnak, hogy visszajöttél.

-Aha, nem ártana. Sőt, most már az eljegyzést is el kéne mondani…

-Remélem, apám végre elismeri, hogy felnőttem. Mindig azt hajtogatta, hogy én soha nem fogok megnősülni, meg soha nem lesz gyerekem. És íme: Rosa az élő bizonyítéka, hogy tévedett!

-De a nősülés még odébb van…

-Nem várunk sokáig. Maximum egy fél év. De szerintem kevesebb lesz.

-Hú, és vajon én hogy fogom beadni az én családomnak az eljegyzést? Basszus, meg Rosát… - Laura szája elé kapta a kezét. –Anyám tuti a szívéhez kap.

-Nyugi, az én családom is le fog döbbenni. Csak egy dologra kell figyelnünk, mégpedig a megfelelő időzítésre. Ki kell választanunk a kellő pillanatot, és akkor semmi baj nem lesz.

A hétvégén elutaztak Milánóba, Fabrizio szüleihez, és odacsődítették a testvéreket is. Megmutatták Rosát, majd bejelentették az eljegyzést. De csak Fabrizio édesanyjának és testvéreinek, ugyanis Jérome, az édesapa keményebb dió volt…

-Hagyjátok csak rám, apátokat, gyerekek, majd én beszélek vele – mondta Cristina, Fabrizio édesanyja, és bement abba a szobába, ahol Jérome is tartózkodott. Fabrizio, Laura, és a srác testvérei mind az ajtóhoz csődültek, hallgatózni.

Ha nem álltak volna közel az ajtóhoz, akkor is hallották volna. Zengett a ház a kiabálástól. Csak úgy röpködtek az „agyalágyultak, ütődöttek, majd adok én nekik esküvőt, bolondok vagytok egytől egyig, szerencsétlen hülyék, léhűtők, paranoiások” és így tovább, és így tovább.

-Egyáltalán minek kérdeztek meg engem, ha már ti úgyis eldöntöttétek, mi legyen?! – kiabálta Jérome.

-Mert a te véleményed is számít – mondta halkan Cristina. A fiataloknak teljesen rá kellett tapadniuk az ajtóra, ha hallani akarták ezt a halk mondatot.

-Kíváncsi vagy a véleményemre?! A fiam egy kretén!

-Jérome!

-Jaj, Cristina, ne tegyél úgy, mintha te ezt nem tudnád! Ennek a gyereknek nem szabad megnősülnie!

-De az istenért, miért nem? Már 32 éves!

-Még saját magáról se tud gondoskodni, nem hogy egy gyerekről vagy a feleségéről! Még a szomszédom macskáját se bíznám rá!

-De Jérome, a gyerek…

-A múltkor is felrobbantotta a vízforralót, mikor teát főzött!

-Rossz volt a készülék…

-Vagy a drága kisfiunk nem ért hozzá…

-Nem vitázok veled, Jérome. Fabrizio meg fog nősülni, és punktum! Lauránál szebb, talpraesettebb, kedvesebb teremtést elképzelni sem tudok a feleségeként! Azt a kislányt pedig együtt kell tovább nevelniük!

-Milyen kislányt?

-A közös gyereküket. Ezt próbáltam neked elmondani az előbb, de te inkább a vízforraló miatt keseregtél.

-Közös gyerek???

-Igen, egyéves. Rosának hívják. Laura New Yorkban szülte meg.

-Hogy az a… - Jérome tenyerébe temette arcát. –Már csak ez hiányzott! Egy házasságon kívüli gyerek! Ezt is csak Fabrizio képes összehozni!

-Nem tudott róla.

-És ez mentség?!

-Engedd már meg nekik, hogy összeházasodjanak! Ha nem bírják együtt, úgyis elválnak.

-Cristina, te túlságosan elnéző vagy vele! Annak idején, ha én csinálok ilyet, az apám elevenen megnyúz!

-Te is csináltál hülyeséget fiatalkorodban.

-De ennyit?! Ez a gyerek már annyi baromságot csinált, hogy annak idején már tinédzserkorában abbahagytam a számolását… És akkor tudod hány hülyeségnél járt? Huszonhat! És még csak 16 éves volt!

-Nagyon szigorú voltál vele gyerekkorában.

-Az szigorúság, ha azt akarom, hogy délután tanuljon, és ne azt a rohadt gitárt nyúzza?!

-Most nem erről van szó…

-Minden egyes nap tanulás helyett nyavalyogtatta a gitárját! Kár volt neki megvenni! Utána persze este tanult, sötétben, és hajnalban feküdt le! De ezt is csak magának köszönhette! Én már akkor tudtam, hogy nem lesz jó vége a késői tanulásnak! Már az elején megmondtam, hogy vaksi lesz és hülye! Hát ebből a hülye be is jött…!

-Hogy mondhatsz ilyet?! Azért valahogy csak leérettségizett, sőt, még az egyetemet is elvégezte!

-Egyszer onnan is majdnem kibukott…

-De elvégezte! És nézd meg, milyen sikeres lett! A Gucci igazgatóhelyettese!

-Én azt mondom, akkor is felelőtlenség megengedni neki a házasságot. Túl komolytalan.

-De hát szeretik egymást!

-Hányszor is szakítottak eddig? Én már háromnál abbahagytam a számolást.

-Az a lényeg, hogy most Fabrizio szándékai is komolynak tűnnek. Imádja Laurát, azt a kislányt meg… Egyenesen odavan érte!

Jérome ránézett feleségére, szemeiben valami enyhülésféle tükröződött.

-Szép kislány?

-Gyönyörű.

-Hasonlít rá?

-Igen.

Jérome nyelt egyet. Már egyáltalán nem tűnt olyan szigorúnak.

-Lehet, hogy… Talán mégis… - mondta akadozva. Az ajtó előtt Fabrizio megfogta Laura kezét és magához húzta a lányt. Lélegzetvisszafojtva várták a folytatást. –Jó, rendben van! Keljenek egybe!

-Grazie, Dio mio! – sóhajtott fel Cristina.

-De ha a fiunk egyetlen baklövést is elkövet, Laurát támogatjuk!

Laura boldogan megcsókolta Fabriziót, majd berohantak a szobába, és Jérome nyakába ugrottak.

Ezután már csak Laura szüleit kellett meggyőzni. Ahogy az várható volt, Laura édesanyja egyből elsápadt, mikor megtudta, hogy nagymama lett… És természetesen édesapja se rajongott a „törvénytelen gyerek” gondolatától. De most már mit tudnak csinálni? Egy félnapos huzavona, veszekedés, sírás-rívás, fogadkozás után rábólintottak az esküvőre.

A nagy nap pontosan négy hónap múlva jött el. Ennyi idő pont elég volt arra, hogy testileg-lelkileg felkészüljenek a kézfogóra, minden apróságot előkészítsenek az esküvőre, és lefoglaljanak egy-egy repülőjegyet arra az esetre, ha valamelyikük meggondolná magát… (Jó, ez csak vicc volt!)

Az esküvőt San Salvatoréban, a tengerparton tartották. Az idő gyönyörű volt, augusztus vége felé jártak. Verőfényes napsütés volt, a tenger kéken hullámzott, lágy szellő fújdogált. A rengeteg vendég mind Fabrizio nagyszüleinek házában gyűlt össze. A gyerekek nem bírtak magukkal, fel-alá rohangáltak a kertben, szüleik pedig nem győztek utánuk szaladni. Gabriela gyerekei vállalták, hogy pártfogásukba veszik a kis Rosát, lelkesen pesztrálták a kislányt. Elvégre az unokatesójuk…

Eközben Gabriela, Cristina és Michelle (Laura édesanyja) az emeleten voltak, bezárkózva az egyik szobába. Laurának segítettek elkészülni. De mivel nők voltak, ezért a készülés másból se állt, csak a menyasszonyi ruha könnyes szemmel való nézegetéséből, pityergésből („Jaj, istenem! Laura, kislányom, férjhez mész!” – ez ugye Michelle szövege volt), sóhajtozásból, és a zsebkendők gyűrögetéséből állt.

-Uramisten – sóhajtott fel Laura, mikor meglátta magát a nagytükörben. Gabriela beletűzte a hajába a fátylat, és eligazgatta a ruha alját. –Milyen szép vagyok!

És ez nem beképzeltség volt – tényleg gyönyörű volt. A ruhája halvány krémszínű volt (legszívesebben hófehérben esküdött volna, de mivel már gyereke született, így nem illett volna), selyemből, vert csipkével kirakva az alján és a vállánál. Fátyla majdnem a ruha aljáig ért.

-Laura… - Gabriela megfogta a lány karját. –Még kell valami kölcsöncucc, igaz?

-Igen.

-Tessék – Gabriela egy vékony, aranyláncot nyújtott Laura felé. –Ez volt rajtam az esküvőmön. Szerintem remekül fog állni neked.

-Köszönöm – vette át Laura mosolyogva az ajándékot, majd visszafordult a tükör felé. –Segítesz bekapcsolni?

Közben Fabriziót testvérei és unokatestvérei megpróbálták mindenképpen leitatni.

-Ki tudja, mikor ihatsz legközelebb!

-A lagzin.

-Jó, de ott még Laurával is táncolnod kell, és azt részegen nem tudsz.

-Paolo, te észnél vagy? Ha most iszok, a szertartáson se leszek magamnál, nemhogy a lagzin!

-Formaság. Csak egy pohárkával… - Paolo Fabrizio felé tartott egy kis pohár grappát. –Na! A kedvemért!

-Nem.

-A régi szép emlékekre! A gyerekkorunkra!

-Állj már le, Paolo! Nem iszok és kész!

Jérome, ha hallotta volna, bizonyára rendesen helyre tette volna fiát, de éppen Bernard-dal, Laura édesapjával beszélgetett. A két örömapa gyorsan megtalálta a közös hangot.

A szertartás egy óra múlva kezdődött az öbölben. Addigra mindenki rendbe szedte magát, a gyerekek is megtalálták szüleiket. Rosát Gabriela ültette az ölébe. A kislány is nagyon csinos volt: halványrózsaszín, selyem és tüll ruhácskában volt, apró lábán rózsaszín, masnis szandál, pici hajában pedig egy kis rózsaszín csat. Egész rendesen viselkedett, semmi baj nem volt vele.

Fabrizio már a tengerparton, a felállított oltárnál állt, és valamit suttogott a papnak. Talán még jobban izgult, mint Laura. Állandóan az időt kérdezgette mindenkitől, a mandzsettáját gyűrögette, idegesen topogott a lábával, kezét hol zsebre dugta, hol kivette onnan… Egyszóval alig bírt magával.

És ekkor hirtelen mindenki felállt a székéről. A hosszú, liliommal borított kis úton Laura közeledett édesapja karján. Arca ragyogott a mosolytól, kezében gyönyörű virágcsokrot tartott. Fabrizio vett egy mély levegőt, majd lassan kifújta. Ilyen szépnek még soha nem látta Laurát. Mikor a lány megérkezett az oltárhoz, rámosolygott Fabrizióra, majd megpuszilta édesapját. Bernard leült a helyére, és a pap elkezdte a szertartást. A ceremónia alatt Rosa végig csendben ült, hüvelykujját bekapta és azon csámcsogott.

Mikor az igen kimondására került sor, mind a ketten olyan áhítattal mondták ki, hogy a vendégek közül a már házas emberek komolyan megkérdőjelezték, ezek vajon tényleg tudják-e, mire vállalkoztak… Még a pap is mosolyogva nézte, ahogy boldogan felhúzzák a gyűrűt egymás ujjára, majd mikor kimondta, hogy megcsókolhatják egymást, olyan szenvedéllyel tapadtak egymás szájára, hogy a násznép tapsviharban tört ki.

Ők pedig csak elmosolyodtak, majd újra csókban forrtak össze. Ez volt életük legszebb napja.

Az esküvő után alig tudtak szabadulni a rengeteg gratulálótól. Mindenki legalább háromszor odament hozzájuk, ők pedig úgy érezték, a mosoly már teljesen az arcukra fagyott, annyit vigyorogtak. Kettesben akartak már lenni, de egyelőre még hátra volt a lagzi… Laura éppen ezen gondolkodott, mikor megpillantotta Christiant maga előtt.

-Drága húgocskám…

-Na, mondd.

-Végre elkeltél – Christian flegmán ránézett Fabrizióra, aki szerencsére ezt nem vette észre, mert éppen az egyik unokahúgával beszélgetett.

-Chris, inkább ne mondj semmit. Tudom, mit gondolsz.

-Akkor jó.

-De megkérlek, hogy ezentúl tedd takarékra magad, és ne dumálj bele az életembe.

-Oké-zsoké. Becsszó.

A lagzi elég hosszúra nyúlt, hajnalban tért nyugovóra mindenki. Gabriela elvállalta Rosát erre az éjszakára, ugyanis Laurának és Fabriziónak más dolga volt… A nászéjszaka fontos része az esküvőnek, nem szabad azt megzavarni. Sem egy kisbabának, sem másnak. Az ifjú pár ilyenkor csak egymásé, megkezdik közös életüket. És Fabrizio ezen az éjszakán különösen gyönyörűnek találta Laurát, és úgy érezte, régi vágya végre beteljesült. Laura a felesége lett.