-Rosa, felkeltél már?

-Mindjárt.

-Tíz perce is ezt mondtad.

-Jaj, Anya, ne parázz már, két percen belül lent vagyok!

-Nem két percen belül, most! Már a kakaódat is megcsináltam!

-Nem kérek.

-Most már azért is megiszod! Nehogy kárba vesszen az eddigi munkám.

Rosa csigalassan lement a lépcsőn, és leült a konyhaasztalhoz. Már hatéves múlt, épphogy elkezdte az iskolát. Nagy barna szemei olyanok voltak, mint Lauráé, hosszú, hullámos haja a derekáig ért, de jobban szerette, ha copfban hordhatta. Így, ránézésre, nem sok mindenben hasonlított az apukájára, de ha az ember jobban megismerte, rájött, hogy ha külsőleg nem is, a természete mindenképpen olyan, mint Fabrizióé.

-Majd befonod a hajam, ugye? – nézett nagy szemekkel Laurára.

-Igen.

A kislány leült húga, a kétéves Audrey mellé, elővette a gabonapelyhes dobozt, és öntött belőle a tálkájába. Aztán tejet öntött rá, és belerakta a kanalát. Ekkor hirtelen eszébe jutott valami, és ismét Laurára vetette hatalmas, barna szemeit.

-Kérek narancslevet.

-Máris…

Közben Fabrizio is megjelent a konyhaajtóban, álmosan, gatyában. Úgy tűnt, nem igazán észleli a külvilágot.

-Reggelt, Fifi… - Laura fel se nézett a hűtőből, ahova derékig bemászott.

Fabrizio nem válaszolt, csak állt ott némán, és álmosan nézett ki a fejéből.

-Hahó! – Laura kitolatott a hűtőből, kezében a narancsleves dobozzal. Odalépett férje elé és meglengette a kezét. –Van itthon valaki?

-Mi… Mi van?

-Olyan vagy, mint akin átment az úthenger. Élsz még?

-Nem tudom… - Fabrizio kivette a narancslevet Laura kezéből, és beleivott.

-Hé! Hányszor mondtam már, hogy utálom, ha a dobozból vagy az üvegből iszol?!

-Jaj, Laura… Nem olyan nagy baj.

Rosa halkan kuncogott, Audrey pedig felállt a székről, és egy hatalmas, lekváros puszit adott apukájának.

-Jó reggelt, nagylány! – Fabrizio is megpuszilta a kislányt, majd leült Rosa mellé. –Tőled nem is kapok puszit?

-De… - mosolygott Rosa, majd szorosan átölelte Fabriziót, és ő is megpuszilta. –Anya, kaphatok végre narancslevet?

-Igen, csak eddig nagyon el voltál foglalva apáddal – Laura elvette a kislány poharát, hogy töltsön bele gyümölcslevet.

-Rostos vagy szűrt? – kérdezte Rosa.

-Ide az van írva, hogy száz százalékos, rostos gyümölcslé – Laura úgy tett, mintha a dobozról olvasná.

-Fúj, utálom a rostos gyümölcslevet! – fintorgott a kislány.

-Én is utálom – replikázott Audrey is, két falat lekváros kenyér között.

-Ez nekem új, lányok – rázta meg a fejét Laura. Fabrizio csak elővette az újságot, és belemélyedt. Szinte meg se hallotta a körülötte zajló beszélgetést. Különben is, még félig aludt…

-Miért nem veszel szűrt narancslevet, anya? – kérdezte Rosa.

-Vagy szűrd le – tette hozzá Fabrizio halkan.

-Szűrd le te! – fordult felé Laura csípőre tett kézzel.

-Nem kaphatnék inkább almalevet helyette? – szólalt meg ismét Rosa.

-Én meg nem is kérek gyümilevet. Inkább tejet iszom – jelentette ki Audrey.

-Jó, tudjátok mit? – mosolyodott el Laura. –Igyatok, amit akartok. Én már nem tudom követni a változó igényeiteket.

-Laura, adj már nekik azt, amit kérnek – nézett fel Fabrizio az újságból. –Addig is csend lesz.

-Te meg hogyhogy ilyen nyugisan ülsz itt? Miért nem húzod ki a fiadat az ágyból? Már rég fent kéne lennie. El fogunk késni a mammáéktól – már Laura is átvette az olasz szavak használatát. Sőt, ha valaki azt gondolná, hogy Laura a saját édesanyját hívta így, az téved. Anyósát szólította mammának.

-Melyik fiamat? – kérdezte Fabrizio álmosan.

-Azt, amelyik már négy éve megszületett… - Laura odalépett férjéhez, és felhúzta a székről. –Tudod, Patrickot… Mivel egyelőre még ő az egyedüli fiad. A másikra még várnunk kell három hónapot.

-Tényleg… - Fabrizio leguggolt, és megpuszilta Laura gömbölyű pocakját. –Jó reggelt, Pocaklakó.

-Na, kapd össze magad, és szólj a kis úrfinak, hogy dörzsölje ki a csipát a szeméből és jöjjön kajcsizni.

-Mit kapok cserébe, ha felmegyek érte? – kérdezte suttogva Fabrizio, miközben átkarolta felesége derekát.

-Fifi, ne a gyerekek előtt! – Laura arrébb húzódott. –Kaphatsz egy aprócska puszit, de semmi több.

Laura megpuszilta Fabrizio arcát, majd az ajtó felé tolta.

-Na, menj! És Patrickkal gyere vissza!

Néhány perc múlva ajtócsapódás, álmos nyöszörgés majd hisztizés hallatszott az emeletről. További tíz percre volt szükség ahhoz, hogy a kisfiú lemenjen a konyhába. Morcosan leült az asztalhoz, letette a kezéből kis, kék labdáját, amit a szobájából hozott le magával, rásandított testvéreire, majd Laurához fordult.

-Anya… Kérek narancslevet.

-Remélem, neked semmi bajod a rostos gyümölcslével.

-Szomjas vagyok.

-Oké, egy pillanat.

Mire Laura letette Patrick elé a poharat, benne a narancslével, a kisfiú már ébredni látszott… Éppen bőszen nyújtogatta nyelvét Rosára, aki válaszképpen fintorgott.

-Ti mit csináltok? – kérdezte Laura döbbenten.

-Patrick kezdte – árulkodott Rosa.

-Nem érdekel, ki kezdte. Hagyjátok abba.

-Akkor te meg, Rosa, add ide a csokigolyót!

-Mit? – Laura semmit nem értett.

-A cornflakes-re gondol. Nem adom. Most én eszek csokigolyót!

-És én attól miért nem ehetek?! – sivította Patrick.

-Rosa, adjál már az öcsédnek is – szólt rá a kislányra Laura.

-Nem adok!

-De adjál már! – Patrick megpróbálta kivenni Rosa kezéből a dobozt, de a kislány csak még jobban szorította.

-Engedd el!

-Nem! Én is kérek!

-Nem adok!

-Utállak!

-Én is téged!

-Hülye vagy!

-Te még jobban!

-Add már ide!

-Nem!

Ekkor hatalmas reccsenés hallatszott. A doboz szétszakadt, a csokis gabonapehely darabkák szanaszét gurultak a konyha kövén. Ráadásul a nagy harcban sikerült kiborítaniuk a narancslevet is.

-Ez is miattad van, te ütődött! – nyafogott Rosa.

-Anya, kiborult a narancslevem! – hisztizett Patrick.

-Na és vajon miért? – Laura egy újabb pohárral töltött kisfiának.

-Mert Rosa kiborította.

-Nem én voltam! – csattant fel a kislány.

-Maradjunk annyiban, hogy mind a ketten hibásak vagytok.

Azonban mire ezt kimondta, Rosa és Patrick már a labdát dobálták egymásnak. A labda nagyokat pattant az asztalon, a falon, majd a tűzhelyen landolt.

-Gyerekek! Hányszor kértem, hogy ne labdázzatok a lakásban?! – kiáltott rájuk Laura.

-Ezerszer – mosolygott Patrick.

-És hányszor hallgattatok rám?

-Egyszer sem – Rosa újra eldobta a labdát, ami ezúttal hajszálnyira repült el egy váza mellett.

-Hű, ez jó lövés volt, főnök! – kuncogott Patrick.

-Na, jó most már elég! – szólt rájuk Laura, miközben Audrey-t a mosogató felé húzta, hogy a csapnál megmossa a kislány lekváros száját. –Patrick, mit kérsz enni?

-Semmit. Nem vagyok éhes.

-Márpedig valamit muszáj enned!

-Miért?

-Tudod, hogy ma megyünk a nagyiékhoz. És nem szeretnék úgy elindulni itthonról, hogy nem evett az összes gyerekem.

-De hát úgyis csinálsz szendvicset.

-Az igaz, de nem engedem, hogy üres gyomorral gyere velünk. Addig nem indulunk el, amíg nem eszel valamit.

-Akkor még este is itt leszünk… - motyogta Rosa a poharába.

-Nem kérek semmit! – jelentette ki Patrick.

-Jó, nekem édes mindegy. De aztán ne gyere vissza fél óra múlva, hogy éhes vagy.

-Úgyis az lesz… - vihogott Rosa.

-Rosa, te is inkább öltözhetnél. Soha nem indulunk el időben! – Laura fáradtan leült egy székre, és megsimogatta a pocakját. –Apátok is hova a bánatba tűnt?

-Itt vagyok – Fabrizio, mintegy végszóra belépett a konyhába, de Laura legnagyobb döbbenetére még ő se öltözött fel.

-Atyaég! Te még mindig gatyában mászkálsz?! – Laura lemondóan megrázta a fejét, majd öntött magának tejet. –Szeretném, ha rendesen felöltöznél, rávennéd Patrickot, hogy reggelizzen, Rosát elküldenéd öltözni, Audrey-t pedig ráültetnéd a bilire.

-Egyéb…? – Fabrizio alig tudta követni Laurát.

-Aztán fogj egy partvist, és söpörd össze a cornflakes-t a konyha kövéről! Köszi!

További másfél órára volt szükség, hogy mindennel elkészüljenek. Fabrizio mindent megcsinált, amire Laura kérte, még a kocsiba is bepakolta a szükséges cuccokat. Laura nem hitt a szemének, mikor meglátta a gyerekeket teljes harci díszben az autó mellett állni.

Utazás közben Rosa, Patrick és Audrey végig énekelni akartak, de Marseille környékén elaludtak… Ezután Laura és Fabrizio csak halkan beszélgethettek, nehogy a gyerekek felébredjenek. Örültek, hogy végre csend van.

Mire megérkeztek Milánóba, Fabrizio testvérei és családjuk már mind ott voltak. A gyerekek fel-alá rohangáltak a kertben, szüleik pedig a teraszon beszélgettek. Laura és Fabrizio örült volna, ha az ő gyerekeik még egy kicsit alszanak a kocsiban, de „sajnos” érzékelték, hogy megérkeztek. A szemük egyből kinyílt, és sorban ugráltak ki az autóból.

Nagyszüleiket épphogy üdvözölték, már rohantak is unokatestvéreikhez. Utána eltűntek a kert másik végében, és belemerültek a játékba. Legközelebb csak ebédnél találkoztak velük, amikor is Laura és Fabrizio maguk közé ültették a gyerekeket, és felügyelték, esznek-e rendesen. Rosa, Patrick és Audrey nem igazán foglalkoztak az evéssel, már égtek a vágytól, hogy játszhassanak a többi gyerekkel.

-Anya… - húzgálta meg Laura ruhaujját Patrick. –Mehetek játszani Ginóékkal?

-Tessék megenni, ami a tányérodon van. Utána mehetsz.

-De már nem kérek.

-Nézd meg! Audrey is szépen ebédelt.

-Nem is igaz! A kaja felét odaadta Apának!

-Nem vitatkozom. Edd meg azt a pár falatot, és utána ígérem, kiengedlek játszani.

-Óóó… - a kisfiú elhúzta a száját, hátradőlt a széken, és karbafonta a kezét.

-Laura, hadd menjen már ki! – kérte Fabrizio. –Addig úgyse nyugszik.

-Nem jó, ha túl sok mindent megengedünk neki. Akkor megszokja, és utána mindig ezt fogja csinálni.

-Szigorú vagy a gyerekekkel.

-Te meg túlságosan engedékeny!

-Jól van, Patrick, mehetsz játszani – Fabrizio megsimogatta a kisfiú fejét, aki boldogan szaladt ki unokatestvéreivel focizni. Laura villámló szemekkel ránézett férjére, aki mosolyogva állta a tekintetét.

-Inkább nem mondok semmit… - Laura elfordult Fabriziótól. –Nem szeretném ismételni önmagamat. Csak tudod, elég érdekes nézeteid vannak a következetes gyereknevelésről…

-Nehogy összevesszetek már, gyerekek! – szólt közbe Cristina. –Nem szabad nagyon szoros pórázon tartani az ilyen kis gyerekeket.

-Tudom – vonta meg a vállát Laura. –De jó lenne, ha nem csak édességet habzsolna minden nap.

Rosa még Laura mellett ült, de nem igazán figyelt arra, ami körülötte történt. Ujjával az egyik fogát piszkálta, és néha felszisszent.

-Mi baj van, Rosa? – kérdezte tőle Fabrizio.

-Lötyög az egyik fogam. Ki fog esni.

-Mutasd csak.

Fabrizio is megnézte a kislány mozgó fogát, majd elővett egy tiszta zsebkendőt. A zsebkendővel elkezdte mozgatni a fogat.

-Fifi, te mit művelsz Rosa fogával? – nézett rá ijedten Laura.

-Ki fog esni. Csak segítek.

-Jesszusom, nehogy megműtsd a lányunkat itt az asztalnál! Hagyd ezt a fogorvosra!

-Ugyan már, Laura, mindjárt kint van.

-De fáj neki!

-Nem fáj – mondta Rosa. –Nem is érzem.

-Fabrizio, azonnal hagyd abba! Utálom, amikor…

-Hopp, már meg is van – Fabrizio a kezében tartotta Rosa első kihullott tejfogát.

-Szent ég… - Laura elsápadt. –Te tényleg kihúztad… Te nem vagy normális!

-Idefigyelj, Laura. Most elmesélek neked valamit, amire szerintem még mindenki emlékszik a családban. Mikor mi voltunk gyerekek, Apa elég sajátos módon húzta ki a fogunkat.

-Hehe, emlékszem… - nevetett Jérome.

-Mi is… - replikáztak a „gyerekek”, Fabrizio és testvérei. De ők annyira azért nem nevettek.

-Az nem volt ennyire kíméletes módszer. Apa fogott egy vékony zsinórt, az egyik végét rákötötte a mozgó fogunkra, a másik végét a kilincsre, és bumm! Bevágta az ajtót. Még gondolkodni se volt időnk, a fogunk máris kirepült. Szeretnéd, ha ezt mi is bevezetnénk a mi gyerekeinknél? Még most döntsd el, amíg csak Rosa fogváltása zajlik.

-Nem… Nem szeretném…

Ezután Rosa, Audrey és Gabriela kislányai is csatlakoztak a focizó fiúkhoz. A felnőttek bent maradtak az asztalnál beszélgetni. Laura elmesélte, hogy mióta ismét terhes, állandóan kakaós sütit kíván.

-A múltkor is sütöttem egy kisebb tepsivel, és… Megettem az egészet… - kuncogott.

-Ezt nekem nem is mondtad! – nézett rá döbbenten Fabrizio.

-Miért mondtam volna? Neked már úgyse maradt, akkor meg minek fájdítsam a szíved?

Ekkor hirtelen berontott Patrick – piszkosan, kipirulva, lihegve.

-Apa…! Apa…!

-Mi az?

-Gyere… gyere ki… gyere ki focizni – lihegte a kisfiú.

-Miért, nem vagytok elegen?

-De te is kellesz! A csapatom vesztésre áll.

-Ajjaj, és azt hiszed, apáddal nyerni fogtok? Hát, hajrá… - Laura nevetve kortyolt bele a vizébe.

-Jó, megyek. Megmutatjuk a többieknek!

Fabrizio kiment Patrickkal a kertbe, majd a többiek odabent már csak a nagy kiabálást, éljenzést, fújolást, labdapattogást és a lányok sikítozását hallották.

Tíz perc múlva elcsendesedtek. Patrick ismét bement a konyhába, de most Laurát sündörögte körül.

-Anyaaa…

-Nem megyek focizni.

-Nem is kell – Patrick hatalmas szemekkel nézett édesanyjára.

-Akkor?

-Kérek csokit…

-Nem kapsz.

-De miért?

-Mert ma már ettél egy csomót. Rendes kaját viszont alig.

-De kééérek csokit!

-Már mondtam, hogy nem!

-Anyaaa…! – hisztizett a kisfiú.

-Ne nyávogj már! Mit nyávogsz állandóan?!

-Óóó…!

-Attól, hogy átmész kismacskába, még nem fogsz elérni semmit. Inkább menj vissza focizni.

-Megmondalak Apának!

-Jó, mondjál… - sóhajtott fel Laura.

A kisfiú kirohant, és nem is jött vissza. Viszont Fabrizio fél óra múlva ismét lehuppant Laura mellé. Felesége csak ránézett, majd megsimogatta a karját.

-Mi van, Apa, elfáradtál?

-Neeem…

-Kidöglöttél, mi? A srácok jól megfuttattak. Fogadjunk, vesztettetek.

-Ezt meg honnan veszed?

-Tudom. Inkább a labda fut utánad, mint fordítva.

-Ez nem igaz! Én igenis tudok focizni!

-Aha, persze… - Laura elnevette magát. –Képzeljétek, a múltkor is úgy elterült, hogy öröm volt nézni!

-Az csak azért volt, mert véletlenül ráléptem a labdára – vonta meg a vállát Fabrizio. –Különben is, azért már megkaptam a magamét. Patrick fetrengett a röhögéstől.

-Lehet, hogy csak szolidaritásból. Hogy ne fetrengjél egyedül… - nevetett Laura.

-De tulajdonképpen ez is miattad volt! Miért pont akkor szóltál, hogy kész a csokis muffin? Rád figyeltem, és nem a labdára.

-Kösz, már vártam, mikor fogsz rám megint valamit…

-Tudod, édes, hogy szeretlek… - Fabrizio magához húzta Laurát, és megcsókolta.

-Olyan jó nézni titeket – mondta mosolyogva Cristina. –Szép pár vagytok. Na, és ezek a gyönyörű és okos gyerekek! Milyen jó, hogy már csak három hónap, és egy újabb kis bambinóval gazdagítjátok ezt az amúgy is népes famíliát! Tényleg, tudjátok már, mi lesz a neve?

-Még nem. Csak annyit tudunk, hogy mindenképpen olasz nevet adunk neki. Így lesz két gyerekünk francia, és két gyerekünk olasz névvel. Ráadásul mind a két „kategóriában” egy fiú és egy lány.

-De drága! – mosolygott Gabriela.

Lassan kezdett besötétedni, úgyhogy Laura és Fabrizio jobbnak látták begyűjteni a gyerekeket és hazaindulni. Hosszú az út Párizsig.