Laura és Fabrizio reggel elég hamar ébredtek. Mikor álmosan egymásra néztek, az óra pontosan 3 óra 24 percet mutatott. Rémes… Egy ideig álmatlanul forgolódtak, majd mikor rájöttek, hogy nem sok esélyük van arra, hogy ezen az éjszakán még visszaaludjanak, inkább beszélgetni kezdtek. Sok mindent meg tudtak beszélni, a gyerekekről és kettőjükről is.

Beszélgetés közben Fabrizio közelebb húzódott Laurához, és megfogta a kezét. Később kicsit feljebb kezdte simogatni feleségét, majd átölelte és megcsókolta. Hát, a beszélgetésnek vége szakadt… De valami más elkezdődött… Persze, nagyon kellett vigyázniuk Laura gömbölyödő pocakjára, elvégre már a hatodik hónapban volt, nem lenne ildomos megnyomni a babát – aki éppen egy picit rúgott nemtetszése kifejezésére. Azonban mikor a legjobb részhez értek, halk lépteket és kaparászást hallottak a folyosóról.

A hálószoba ajtaja kinyílt, és Audrey lépett be a szobába. Laura és Fabrizio azt se tudták, hogy szedjék össze magukat, hiszen nem számítottak erre a kis éjszakai látogatóra.

-Anya… - suttogta a kislány. –Apa…

-Itt vagyunk – nyújtotta a kezét Laura Audrey felé. –Mi baj van?

-Félek… - szipogta Audrey. –Szeretnék itt aludni.

-Gyere, bújj be közénk – Laura megfogta a kislány kezét, és behúzta az ágyba. Audrey bemászott, és szinte azonnal elszenderedett. Ezen az éjszakán már csak szigorú alvás volt. Semmi rosszalkodás…

Pedig ezután már egyre kevesebb alkalmuk volt rá. Laura pocakja egyre csak nőtt, a magzat pedig akkorákat rúgott, hogy Fabrizio biztosra vette, ebből a gyerekből focista lesz. Boldogan várták kisbabájuk születését, de ahogy telt az idő, úgy lettek egyre türelmetlenebbek egymással, és hirtelen nagyon megnőtt a veszekedések száma…

Mint például egy szép őszi napon, amikor Laura már a kilencedik hónapban járt, és bármelyik percben megindulhatott a szülés. Ezen a napon Fabrizio ment Rosáért és Patrickért – egyiket az iskolából, a másikat az óvodából hozta el. Addig Laura otthon maradt Audrey-val.

Rosa pont akkor lépett ki a kapun, mikor Fabrizio is kiszállt a kocsiból. A kislány boldogan rohant édesapja felé, majd a nyakába csimpaszkodott.

-Apa!

-Szia, nagylány! – Fabrizio ölbe kapta kislányát és megpuszilta. –Na, mi volt ma a suliban?

-Kaptam egy piros pontot franciából, és megdicsért a tanárnő, hogy ügyes vagyok.

-Ejha! Ezért mindenképpen kapsz valami jutalmat… - Fabrizio le akarta tenni a kislányt, hogy elővegye a csokit, amit hozott Rosának, de hirtelen eszébe jutott valami. –De mielőtt megkapnád… Hogy állsz a matekkal?

-Jaj, Apa! Hagyjuk már a matekot! Tudod, hogy nem szeretem. A számok egytől egyig bárgyú krikszkrakszok, amiknek az ember lánya csak akkor veszi hasznát, ha azt kell kiszámolni, mennyibe kerül a cukorka meg a rágó – együtt a kettő.

-Na, igen, ez az én lányom… - Fabrizio megpuszilta Rosát, majd letette a földre. A kislány eligazgatta a csinos kis kötényruhát, amiben volt, és hátrarázta két hosszú copfját. Fabrizio elővett egy szelet csokit az autó kesztyűtartójából. –Tessék. De Anyának egy szót se!

-Lakat a számon – nevetett Rosa.

-Na, pattanj be a kocsiba, én addig felhívom Anyát, hogy van. Utána pedig elmegyünk Patrickért is az oviba.

Rosa a csokit majszolgatva beült az autóba, miközben Fabrizio felhívta Laurát.

-Halihó. Na, hogy vagytok?

-Kösz, jól. Rajzolgatunk, játszunk.

-Nem szülsz még?

-Nem, de ez a kis poronty épp most költözött át a hasam bal oldalára, szóval jelenleg ferdén áll a pocakom. Próbálom visszanyomni, de nem megy. Elhoztad már a gyerekeket?

-Rosát igen, de Patrickért még csak most megyünk. Sietünk haza.

-Oké. Te jó isten! – sikoltott Laura a telefonba.

-Mi… Mi történt? – Fabrizio rendesen megijedt.

-Audrey megevett egy darab gyurmát! Le kell tennem! Szia! – a vonal megszakadt.

Ezután Fabrizio nem nagyon tudott megnyugodni.

-Mi baj van? – kérdezte Rosa.

-Audrey megevett egy darab gyurmát. Remélem, nem lesz semmi baja.

-Á, nem hiszem – legyintett a kislány.

-Egyébként mi volt még ma? – érdeklődött Fabrizio. –Úgy értem, a piros ponton kívül.

-Összevesztem Dominique-kal.

-Hogyhogy?

-Nem hitte el, hogy tényleg New Yorkban születtem. És hazudós libának nevezett.

-De miért beszélgettek ti ilyenekről?

-Mert valahogy szóba került, hogy ő egy párizsi magánkórházban született. Én meg mondtam, hogy „Na, bumm, és akkor? Én meg New Yorkban!”. Erre ő azt mondta, hogy nem hisz nekem, és hogy egy hazudós liba vagyok.

-És te mit mondtál neki?

-Azt, hogy fogja be.

-Ennyi? – Fabrizio nem így ismerte kislányát.

-Ahhha…

-Rosa!

-Jó, meg bokán rúgtam – sóhajtott fel Rosa.

-Mit csináltál???

-Megérdemelte!

-És a tanító néni mit szólt?

-Semmit. Nem tudja.

-Azt értem, hogy te nem mondtad el neki, de Dominique se?

-Mondtam neki, hogyha árulkodni mer, akkor én is elmondom a tanító néninek, hogy hazudós libának nevezett.

-Ez volt a nagy fenyegetés?

-Igen…

-Biztos? – Fabrizio ismét kételkedett kislánya szavahihetőségében.

-Na, jó. Azt is beígértem neki, hogy akkor a másik bokáját is helyre teszem…

-Uramisten! Hova jutottunk! Verekszik a lányom! Erről Anyának nem szólunk, jó?

Közben megérkeztek az óvodához. Bementek az előtérbe, ahol az óvónéni már várta őket.

-Jó napot, Monsieur Dubois! – mosolygott a fiatal nő. –Patrick mindjárt jön, csak még befejezi az ebédet.

-Rendben van, megvárjuk. Egyébként hogy viselkedett ma a kissrác?

-Nem volt vele különösebb baj. Pascallal egy kicsit veszekedtek, de… Sikerült szétszednünk őket.

-Még mindig haragban vannak?

-Igen. El fog ez múlni, egy kis kakaskodás még nem számít az ilyen kis gyerekeknél.

-Apa!!! – Patrick szaladt feléjük.

-Szia, hóhányó! – Fabrizio megölelte a kisfiút.

-Megyünk haza?

-Persze.

-Jó. Csókolom! – integetett az óvónőnek Patrick.

-Viszlát!

-Képzeld, Apa, Pascalnak olyan klassz Pókemberes pólója van! – mesélte Patrick hazafelé.

-Neked is van Pókemberes pólód.

-Tudom, de neki olyan klassz!

-Sajnálom, akkor majd a tiédet visszavisszük a boltba, mert neked nem tetszik.

-Nem azért mondtam, csak annyira utálom Pascalt!

-De miért?

-Mert csak – a kisfiú lebiggyesztette a száját, és az ablak felé fordult. -Ma azt mondta, hogy nagy az orrom.

-Nem is nagy az orrod!

-Tudom, de egész nap ezzel csúfolt.

-Remélem, nem verted meg.

-Csak egy kicsit…

-Patrick!

-Túléli. Ebéd előtt fellöktem a folyosón. De ennyi volt.

Fabrizio csak megrázta a fejét, és elhatározta, hogy Laurának erről sem fog mesélni.

Mikor hazaértek, Laura éppen Audrey-t ebédeltette. Rosa felment a szobájába játszani, Patrick viszont leült az asztalhoz.

-Éhes vagyok.

-Nem ebédeltél az oviban?

-Nem ízlett a kaja.

-Miért, mit adtak?

-Spenótot fasírttal. Utálom - a kisfiú kinyújtotta a nyelvét.

-Jó, akkor mindjárt adok neked is ebédet.

-Mit főztél?

-Grillezett csirkefalatokat sült krumplival.

-Nyami!

Azonban nem úgy tűnt, mintha a kisfiú tényleg éhen akarna halni… Alig evett valamit. Ebéd helyett Audrey-val lökdösték egymást, és nyújtogatták a nyelvüket. Audrey megpróbált egy krumplit lopni Patricktól, de a kisfiú nem adott. Húga erre úgy belemarkolt a hajába, hogy a szegény kissrác végül könnyes szemmel a kislány elé tolta tányérját.

-Hogy van a kicsi lány? – kérdezte Fabrizio Laurától, miután megcsókolta.

-Jól. Hálistennek úgy néz ki, megússza a gyomormosást. Pedig már felhívtam a védőnőt is, ő meg megadta a toxikológia telefonszámát vész esetére.

-Nem lesz semmi baj, meglátod.

Ekkor azonban hatalmas robaj hallatszott. Patrick hanyatt esett a székkel, és keservesen sírni kezdett. De ez még nem volt elég, ugyanis Audrey meg annyira megijedt, hogy ő is elsírta magát. Zengett a ház.

Mikor végre sikerült megnyugodniuk, Laura elvitte őket lefektetni. Majd miután mindhárom gyerek elaludt, ő is lepihent. Fabrizio ma délutánra szabadnapot vett ki, úgyhogy nem kellett mennie dolgozni. Egész délután olvasgatott – vagyis csak szeretett volna. Ugyanis másfél óra múlva valami (vagy inkább valaki) megzavarta. Laura lépkedett lefelé a lépcsőn.

-Hát te meg? – csodálkozott Fabrizio. –Neked pihenned kéne!

-Már pihentem eleget.

-Azonnal feküdj vissza! A te állapotodban egyáltalán nem jó, ha sokat mászkálsz!

-De unatkozom!

-Akkor próbálj felvenni egy nadrágot! Pár órára garantáltan leköt.

-De gonosz vagy! – Laura lement a lépcsőn, majd leült Fabrizio mellé a kanapéra. –Legyen neked ekkora a hasad, majd meglátnád, milyen rossz! Egyszerűen nem tudok úgy feküdni, hogy jó legyen! Ráadásul ez a kissrác hatalmasakat rúg. És állandóan pisilnem kell.

-Hát, igen… A terhesség nem sétagalopp…

-Ó, neked erről csak halvány sejtésed lehet! De én vagyok az, aki kihordja, és én is szülöm meg. A pasik csak megpróbálnak együtt érzőnek tűnni. Igazából, ha nekik kéne szülniük, kihalna az emberiség.

-Mindig is csodáltam a nőket, amiért ilyen klasszul végig tudják csinálni a terhességet. És a szülés…! Az igazi embert próbáló dolog.

-Nekem mondod…?

-A pasik csak elképzelni tudják ezt a csodát. Mert ez egy csoda, amit csak a nők élhetnek át. Belőlünk nem jön ki semmi.

-De igen, csak aztán az mennyi bajt okoz…

-Egyébként mit csináltatok ma Audrey-val?

-Semmi különöset. Játszottunk, rajzoltunk… Elvoltunk. És a másik kettő hogy viselkedett ma?

-Ó, nagyon jó gyerekek voltak! – füllentette Fabrizio. –Semmi baj nem volt velük.

-Akkor jó. De remélem, nem baj, hogy haza kellett hoznod Patrickot is.

-Dehogy baj! Csak azt nem értem, tulajdonképpen mi baj volt vele? Miért nem aludhatott ma az oviban?

-Azért, mert tegnap is kikészítette az összes óvónénit. Még Clarát is, pedig ő a legtürelmesebb. Szegény majdnem sírt, mikor elmesélte, mit művelt Patrick. Állítólag ő volt egyedül, aki nem aludt, de a többieket se hagyta. Hiába meséltek neki, simogatták a hátát, semmit nem értek el. A kissrác meg, mivel unatkozott, elkezdte rugdosni az egyik kislány… Hogy is hívják? – gondolkodott el Laura. –Ja, igen! Sophie. Szóval az ő ágyát rugdosta a kis drága, hogy ébredjen fel.

-Komolyan?

-Ezután odahúzták az ágyát az ajtóhoz, de erre azt kezdte rugdosni. Visszahúzták a terem közepére. Erre Patrick kitalálta, hogy pisilnie kell. Mondták neki, hogy nem mehet ki, mert kint felmosták a folyosót. Erre ő: „De nekem anyukám azt mondta, hogy ha pisilnem kell, akkor menjek ki!”

-Nem semmi a gyerekünk! – nevetett Fabrizio.

-Megkérték, hogy feküdjön vissza, de ő azt mondta, hogy inkább áll. Ezután otthagyták, és remélték, észhez tér. Na, ezek után nem mertem ma is otthagyni.

-Megértem – Fabrizio megfogta Laura kezét.

-Meg ma nem lesz neki fociedzés sem. Bár, annyira nem is bánom. Nem igazán szereti.

-De legalább jól szórakozik. És nem utolsósorban ki is fárasztják, ezért könnyebb este elaltatni.

-Azért mi is jól szórakozunk, mikor a pálya szélén állva nézzük az edzést – mosolyodott el Laura. –Egy csapat gyerek rohan a labda után, de természetesen egy kupacban…

-Aztán a fiunk belerúg a labdába, lefekszik a földre, és ott hempereg, míg rá nem szól az edző.

-Egyéniség a kis drága. Ez főleg akkor mutatkozik meg, mikor futni kell. Istenem, mennyire utál futni!

-De már az edző is tudja – nevetett Fabrizio. –Bírom, ahogy meccs végén beszól: „Vesztes csapat két kör, győztes csapat egy kör, Patrick Dubois meg szedje össze a bójákat!”

-De a múltkor neki is futnia kellett. Tudod, mikor verekedtek Pascallal.

-Igen, emlékszem. Patrick indult balról, Pascal meg jobbról. Azért nem semmi ilyen kis gyerekeknek körbefutni egy 400 méteres pályát.

-Szerintem nem gond, legalább lenyugszik a kis hiperaktív fiunk.

Fabrizio átkarolta Laurát, aki hirtelen nagyon elkomorodott.

–Ha felébrednek a gyerekek, elvisszük őket a játszótérre?

-Jó ötlet – mondta Laura halkan. Nem nézett Fabrizióra, látszott, hogy valami bántja.

-Mi baj van? – Fabrizio is észrevette felesége furcsa hangulatát.

-Semmi, csak elfáradtam ma. Audrey, a baba… Nagyon nehéz ez az utolsó hónap.

-Sajnálom, hogy nem tudok többet segíteni.

-Ma felhívott Nicolas – váltott témát Laura. Bejelentését döbbent csend követte. Fabrizio nem szólt egy szót, se csak nézett maga elé.

-Mi van? – kérdezte végül. –Azt hiszem, lassan megérett rá az idő, hogy elmenjek a fülészetre. Nem hallok teljesen jól…

-Jól hallottad… - suttogta Laura.

Ezután Fabrizio egyáltalán nem tudta, mit mondjon. Végül öt perc hallgatás után halkan megkérdezte:

-Drágám… Meg tudnád mondani, milyen évet írunk most? Ugyanis van egy sanda gyanúm, hogy számomra hét éve megállt az idő.

-Én sem tudom, miért hívott. Csak azt kérdezte, hogy vagyok, hol élek… kivel…

-Te meg beszámoltál neki, hogy hozzám jöttél feleségül, van három gyerekünk, és most várod a negyediket? Gondolom, repesett az örömtől…

-Igen, elmondtam neki. Nem tudom, mit gondolt, mert nem mondta. Biztosan rosszul esett neki.

-Nehogy már még hét év után is az ő lelke miatt aggódjál! – Fabrizio felpattant a kanapéról, és dühösen járkálni kezdett a nappaliban. –Nem hiszem el, hogy még mindig ekkora hatással van rád!

-Nincs rám semmilyen hatással! Csak meglepődtem, hogy felhívott – vont vállat Laura.

-Látom, hiába telt el ez a hét év, még mindig nem tudtad túltenni magad rajta.

-Mi bajod van?! – csattant fel Laura.

-Az, hogy már elegem van abból, hogy ez a Nicolas még mindig befolyásolja az életünket! Könyörgöm, még hét év után is ő van műsoron! Egy kicsit olyan ez, mintha megcsalnál… - szaladt ki Fabrizio száján.

-Hogy én?! Megcsallak téged?! – hüledezett Laura. –Te nem vagy ép! Inkább éppen fordítva!

-Mi van?! Te komolyan azt hiszed, megcsallak?!

-Nem, most nem, de anno… - Laura elfordult Fabriziótól.

-Anno se csaltalak meg!

-Akkor Ariane-t minek nevezed? Barátkozásnak? Mert nem úgy nézett ki…

-Akkor már nem voltunk együtt, amikor összejöttem vele!

-Mégse mondtad el nekem! Sunyin el akartad titkolni, hogy van valakid! Én meg csak lestem, mint vakegér az autósmoziban, mikor szíveskedtél bevallani, hogy ez a botsáska a csajod!

-Nem igaz, hogy még mindig ezen emészted magad… Olyan régen volt már…

-Csakúgy, mint Nicolas! Ha te nem szidod őt, én se szidom Ariane-t. Megegyeztünk?

-Egy kicsit gyerekes vagy, de oké – vont vállat Fabrizio.

-Gyerekes? Csak szeretném, ha nem menne tönkre a házasságom a hét évvel ezelőtti dolgok miatt! Bár, ha nem emiatt, akkor majd más miatt… - mondta Laura karbatett kézzel.

-Te miről beszélsz?

-A kedvenc jelenetemről, ami ma délelőtt játszódott le! Ráadásul a postás előtt!

-Nem értelek…

-Igazán? Tényleg? Akkor jól figyelj! – Laura kirántotta az íróasztal fiókját, és kivett belőle egy fehér borítékot. –Ez ma jött a bankból – nyújtotta férje felé. De mikor Fabrizio el akarta venni, Laura visszarántotta. –Elárulnád, mióta van külön számlád?! – tört ki.

-Megmagyarázom…

-Na, persze! Arra befizetek… - Laura hozzávágta a levelet Fabrizióhoz, majd dühösen elkezdte összepakolni a földön heverő játékokat. –Annyira elegem van már belőled, Fabrizio, hogy az valami hihetetlen!

-Pedig jobban tennéd, ha végighallgatnál! Akkor megtudnád, miért nyitottam egy másik számlát!

-Tudom, miért! Mert nem bízol bennem! – kiabálta Laura. –Azt hiszed, elkölteném az összes pénzedet! Kell a fenének a te hülye pénzed… Tudod, így is milyen pocsék érzés, hogy nincs saját keresetem, ezért sokszor tőled kell kérnem? Miattad már hat éve nem dolgozom! Fel tudod ezt fogni? Hat éve!

-Miattam…?

-Igen. Kétévenként potyogtattam neked a gyerekeket, ha nem vetted volna észre…

-Bocs, hogy élek…

-Ne add már a mártírt, Fabrizio! Akinek most panaszkodni van oka, az én vagyok!

-Oké, tessék, akkor panaszkodjál! Mondd csak el, milyen szörnyű életed van mellettem!

-Igen! Tudod te, mennyi hülyeségedet viselem el már több mint öt éve?! – Laura bedobott egy nagy plüssmacit a sarokba. –Számoljam? Először is… Beleiszol az üdítős üvegbe; soha nem hajtod le a WC ülőkét; a kocsiddal mindig úgy parkolsz le, hogy csak nagy kínszenvedések árán tudok kiállni, éjszaka lehúzod rólam a takarót; középen nyomod meg a fogkrémet; szanaszét hagyod a ruháidat… Soroljam még?

-Én is tudnék mondani néhány dolgot rólad…

-Most nem vagy abban a helyzetben, hogy bármit is mondj! – jelentette ki Laura, miközben kifli maradványokat szedett föl a földről. Majd felegyenesedett, és szúrósan ránézett férjére.

-Pedig igazán meghallgathatnád, hogy rugdosol engem éjszakánként.

-Megérdemled.

-Különben is! Ha nem tudsz kiállni a kocsimmal, miért nem mész a sajátoddal?

-Azért, mert mindig a tiéd áll kívül, a kapuhoz közelebb. Meg az enyémre mindig teljesen ráállsz, kábé két centi van köztük. Ember legyen a talpán, aki ki tud állni vele!

-Eddig nem mondtad, hogy zavar.

-Felfoghatnád ésszel…

-Úgy látszik, kajak hülye vagyok. De mindegy. Neked vannak más egyéb, sokkal durvább dolgaid is. Egy egész könyvet tudnék írni a heppjeidről.

-Nem érdekel. El akarok válni – mondta keményen Laura. Kezében egy zenélő babát tartott. Illetve már nem zenélt, mert a gyerekek kikészítették. Fabrizio csendben állt a szoba közepén, és azon gondolkodott, erre most mit feleljen.

-Jó. Váljunk el – mondta végül reszkető hangon. –De a gyerekek velem maradnak.

-Mi van?! – csapta le Laura a babát a kanapéra. –Észnél vagy? Hogy itt hagyjam neked őket? Soha!

-Pedig ez lenne a legésszerűbb. Te úgyse sokat törődsz velük – Fabrizio támadásba lendült. Tudta, hogy ez nagyon tisztességtelen és szemét húzás volt, de nem jutott jobb az eszébe.

-Mi…Mi?! – Laura érezte, hogy szemébe könnyek gyűlnek. –Hogy van pofád… ilyet… ilyet állítani?! Ők jelentenek nekem mindent, az életemet adnám értük!

-Persze, akkor azért járunk mindig vendégségbe, meg azért van annyi látogatónk… Ilyenkor Rosa és Patrick eljátszanak a többi gyerekkel, néha Audrey is csatlakozik hozzájuk. De ha nem, akkor őt meg abajgatják a felnőttek… Ennyit a gyereknevelésről! Egy gyereket nem csak megcsinálni kell, hanem foglalkozni is kell velük!

-Te rohadék! – Laura a zenélő babát Fabrizio felé hajította, és elsírta magát. A baba félúton leesett a földre, és halk, nyöszörgő hangot adott ki. Nagyon rég volt már az az idő, amikor zenélt. Laura meg se próbálta letörölni könnyeit. –Hogy mersz ilyet mondani?! Hat éve csak róluk szól az életem! Mindent megadok nekik, még dolgozni se mentem vissza! Megtehettem volna, hogy Rosát kiadom egy bébiszitternek, vagy neked, én meg élem világomat, és csak este jövök haza! De én inkább bevállaltam még három gyereket, és itthon maradtam! Mert száz százalékosan az anyjuk akartam lenni! Azt akartam, hogy érezzék, rám mindenben számíthatnak, én mindig ott leszek mellettük! – zokogta.