Fabrizio érezte, most túllőtt a célon. Teljesen elmarja maga mellől imádott feleségét…

-Ne haragudj… Nagyon szemét voltam…

-Hagyj engem békén!

-Nem akartam, csak… Egyszerűen kicsúszott a számon… - Fabrizio elindult Laura felé, de véletlenül rálépett egy ottfelejtett kisautóra, és épphogy sikerült elkapnia a szekrény sarkát, hogy ne essen el.

-De röhögtem volna, ha most itt kifekszel… - mondta Laura gonoszul.

-Köszi… - Fabrizio arrébb tette a kisautót, majd ismét Laura felé fordult. –Figyelj, ha… Ha mindenképpen válni akarsz…

-Igen, válni akarok! – jelentette ki Laura könnyek között. –Elég volt a házaséletből, belőled meg főleg!

-Annyira sajnálom…

-Sajnálhatod is! – sírta Laura.

-Akkor beszéljük meg legalább azt, hogy… hogy… mi legyen a gyerekekkel? Ki mondja el nekik? És főleg, ki kivel maradjon?

-Ez nagyon egyszerű. Velem marad az összes.

-Ez nem fair! Nekem is ugyanúgy a gyerekeim, jogom van látni őket és törődni velük!

-Jó, majd látod őket a karácsonyi szünetben.

-Nem! Elfelezzük őket!

-Mi… Mi?!

-Jaj, nem úgy! – sietett megnyugtatni feleségét Fabrizio –Úgy értem, kettő neked, kettő nekem. Így mind a ketten jól járunk. Iskolai szünetekben meg cserélünk. Mit szólsz?

-Kár lenne veled vitatkoznom, úgyis mindig neked van igazad – vont vállat Laura.

-Szóval, melyiküket adod? Rosát?

-Rosát nem! Ő… Ő volt az első… És őt egyedül neveltem egy évig. Teljesen hozzám nőtt, ráadásul hasonlít is rám.

-És Patrick? Ő rám hasonlít.

-Patrickot… Patrickot sem. Ő olyan vicces és egyedi. Úgy értem, egy kis egyéniség. Ráadásul talpraesett és rafinált is. A múltkor is megtalálta a kakaós kekszet a kamrában. Pedig a legfelső polcra tettem, leghátulra!

-Oké, akkor Audrey-t szeretném.

-Na, őt meg pláne nem adom! Imád engem és ragaszkodik hozzám. Hozzád kevésbé.

-Ez nem igaz! Engem jobban szeret, mint téged!

-Ne álmodozz! Engem már kiskorában is nagyon szeretett, és imádta húzgálni a hajamat.

-Na és? Nekem meg az orromat fricskázta!

-Nem fricskázta, csak akkora az orrod, hogy a kis keze minduntalan beleakadt.

Fabrizio felsóhajtott és magában elszámolt tízig.

-Rendben, akkor add nekem a picit – mutatott Laura hasára.

-Mondd, te jól vagy?! – nézett rá döbbenten Laura. –Hogy egy újszülött babát rád bízzak? Nem ettem meszet! Egy kisbabának az anyjára van szüksége! Csak én tudom neki megadni a biztonságot, az anyai szeretetet… Egyáltalán hogy szoptatnád?

-Adnék neki tápszert.

-Hogyisne! – Laura rátette a kezét a hasára. –Anyatejet kell kapnia, attól erősödik meg! Nem adom, és kész!

-Hú, drágám… Úgy látszik, elfogytak a gyerekek… - számolt Fabrizio. –És egyelőre mind veled marad.

-Jó. Te szépen elköltözöl innen, én pedig itt maradok velük. Néha meglátogathatod őket, a karácsonyi szünetben pedig több napra is elmehetnek hozzád. De ennyi.

-Mondd, nekem miért kéne mindenbe beleegyeznem?! A bíróságon úgyis ki fogom harcolni, hogy két gyerek velem maradjon! Elmondom majd, hogy neveled őket…

-Hát, azt mondhatod! Csak szeretetet és biztonságot kapnak tőlem. Ellenben veled, aki állandóan valami balhéba rángatod őket.

-Tudod, az egész csak egy jó ügyvéd kérdése…

-Nem… Nem mered… Ne tedd meg, kérlek! – könyörgött Laura könnyes szemmel. –Tudod, mennyire ragaszkodom hozzájuk. Soha nem bántanám őket, soha! Mindent megadok nekik, imádom mindegyiküket…

-Akárcsak én! Neked kell engedned.

Laura gondolkodott egy kicsit, majd kivágta magát.

-Kapd be, Fabrizio.

-Kösz, ez… Nagyon kedves volt…

-Miért, most mit vártál? – Laura arcán még mindig könnyek csorogtak végig. –Azok után, ahogy előadtad nekem, hogy fogod elperelni tőlem a gyerekeket?! Tudod, mindig is ettől féltem… - Laura elfordult férjétől.

-Mitől?

-Hát, hogy… Hogy egyszer el fogod venni őket tőlem… Még New Yorkban is ettől rettegtem.

-De hát… Ott… Azt se tudtam, hol vagy!

-Féltem… Attól tartottam, ki fogod nyomozni, és… És utánam jössz. Aztán meg egyszerűen elveszed tőlem Rosát…

-Én erre soha nem lennék képes!

-Tudtam, de… Mégis rettegtem. El tudod képzelni, hányszor rohantam hazáig a sötét utcán, mert azt hittem, követ valaki? Ekkor még Rosa a hasamban volt, de én annyira féltettem! Volt olyan is, hogy… Egyszerűen megálltam az utcán, és kiabáltam a sötétbe, hogy hagyj békén. Pedig senki nem volt ott, de én mindig lépteket hallottam… Szörnyű volt… - Laura ismét felzokogott.

-Csak hallucináltál. Bárkivel megtörténik.

-Igen, bárkivel, akinek olyan embertől születik gyereke, mint te! – szúrt oda ismét Laura.

-Rendben van! Tudod mit? Már nekem is rohadtul elegem van ebből az egészből! Szerintem is hagyjuk abba, az lesz a legjobb.

-Oké, ezt megdumáltuk!

Laura kirohant az ajtón, majd bevágta maga után az ajtót. Fabrizio ment utána, de nem tudta elérni. Ekkor azonban újra nyílt az ajtó: Laura visszajött.

-Na, mi az? – kérdezte Fabrizio közönyösen.

-Hideg van… - motyogta Laura. –Veszek fel egy kabátot.

-Szökni akarsz?

-Elmegyek vásárolni.

-Muszáj?

-Igen! Engem ez nyugtat meg!

-Szegény bankszámlánk meg ismét mínuszba megy!

-Teszek rá! – Laura ismét kinyitotta az ajtót.

-LAURA! – kiáltott rá Fabrizio.

-MI VAN?!

Fabrizio egyszerűen magához rántotta Laurát, és megcsókolta. Felesége hiába ellenkezett, nem engedte el. Egyre szorosabban ölelte, Laura pedig úgy érezte, belehal az érzésbe, ami hatalmába kerítette. Nem, ezt nem teheti meg! Hiszen épp most akar válni!

Gyorsan ellökte magától Fabriziót, majd kirohant az udvarra. Beült a kocsijába, és becsatolta magát. Férje ment utána, és nem engedte, hogy elinduljon.

-Nem mehetsz el!

-De igen!

-Nem engedem!

Laura erre nagy szemekkel ránézett Fabrizira, és beindította az autót.

-Ennyi, szívem…

-Tulajdonképpen miért mész el vásárolni? Azt hiszed, így megoldódnak a problémák?

-Nem, csak kell vennem egy pár cuccot.

-Attól, hogy megveszed a nyolcvanhatodik fülbevalót, és az ötvennyolcadik szoknyát, még semmi nincs elintézve!

-Nem is magamnak akarok vásárolni! Hat éve már elsősorban nem magamra gondolok. A gyerekeknek kell néznem pár dolgot.

-Minek?

-Esküszöm, ilyen hülye kérdést is csak te tudsz feltenni… Igazán megtanulhattad volna már, hogy a gyerekek mindent kinőnek – szipogta Laura. –Rosának kell harisnya, egy új kabát; Patricknak pulcsik; Audreynak szintúgy… Meg szétnézek, milyen cipőket lehet nekik kapni télire – Laura ránézett Fabrizióra. –Magamnak már kábé két hónapja nem vettem semmit!

-Na na… - Fabrizio megrázta a fejét.

-Na, jó, két napja… - sóhajtott fel Laura. –De az csak egy pár csizma volt!

-Jesszusom, hogy néz ki az ülés? – hajolt be az ablakon Fabrizio.

-Mi van vele?

-Tiszta sár! Valami kutyát szállítottál?

-Maximum Patrickot… - Laura elővett egy papír zsebkendőt, és kifújta az orrát. –Fociedzésről hoztam haza.

-De még a fejtámlára is felrakta a lábát, vagy mi?

-Nem a te dolgod, egyébként is ez az én kocsim. Most pedig állj félre légy szíves, szeretnék kitolatni.

-Beszéljük meg ezt a dolgot!

-Majd ha visszajöttem, megbeszéljük! Állj arrébb!

-Nem!

-TŰNJ MÁR INNEN! – Laura rálépett a gázra, és villámsebességgel a kapu felé hajtott. Fabrizio alig tudott arrébb ugrani. Azonban Laura hirtelen felkiáltott és lefékezett. A fék fülsiketítően csikorgott, Laura pedig rémült tekintettel ült a volán mögött.

-Mi történt? – rohant oda hozzá Fabrizio. –Holtsápadt vagy! Jól érzed magad?

-Ne… Nem… - Laura kezét a hasára szorította, és nyelt egyet. Valami nedveset érzett…

-Fáj…? Megint nagyot rúgott…? – kérdezte Fabrizio aggódva.

-Nem… De… Azt hiszem… Azt hiszem, jön… - sóhajtotta erőtlenül Laura.

-Mi… Mi jön…? – Fabrizio teljesen össze volt zavarodva, hirtelen semmit nem látott át.

-A burlingtoni emberevő jaguár… Szerinted?!

-Uramisten… - Fabriziónak csak most esett le, mi történik. –Azonnal add át a kormányt, megyünk a kórházba!

-Nem mehetünk! Akkor ki marad itthon a gyerekekkel? Mindannyian alszanak.

-A francba… Francba! – Fabrizio nem tudta, mit csináljon. Rettentően utálta, ha ennyire tehetetlen volt. Végül eszébe jutott egy megoldás. –Tudom már! Hívjuk fel a szüleidet, hogy jöjjenek el! Ők itt maradnak, én meg bemegyek veled a kórházba!

-Jó, de siess, mert… Au! – kiáltott fel Laura. a szülés most már ténylegesen megindult.

-Oké, itt vagyok veled! – Fabrizio tárcsázta apósa számát, majd kevesebb, mint két perc alatt rábeszélte, hogy jöjjenek el vigyázni az unokákra.

Miután megérkezett a „felmentő sereg”, Fabrizio rohamtempóban a kórházba hajtott. Laura attól félt, a kocsiban fog megszülni, de végül sikerült időben megérkezniük.

A szülésnél Fabrizio is bent volt. Ez volt az első alkalom, hogy bement, hiszen eddig vagy nem mert, vagy nem ért oda időben. Nem tartotta valami szép látványnak a szülést, de amikor először tarthatta karjaiban újszülött kisfiát, minden rosszat elfelejtett.

A kórteremben végig Laura mellett ült, amíg felesége pihent. Úgy gondolta, ha majd felébred, megbeszélik a baba nevét. Laura elég kótyagos volt még, de mikor kinyitotta a szemét, és elsőként pont Fabriziót pillantotta meg, egyből felsóhajtott és átfordult a másik oldalra.

-Meg kéne beszélnünk, mi legyen a neve – próbálkozott halkan Fabrizio.

-Már tudom. Marco.

-Neee! Legyen inkább Riccardo! Vagy Marcello.

-Ó, tudod mikor! – Laura kezdett magához térni. –Marco lesz és kész.

-Nézd, drágám, ez így nem lesz jó.

-Mi bajod van a Marcóval? Talán nem tetszik?

-De, az is szép név, de ne ez legyen a neve.

-Én szültem, úgyhogy az én akaratom érvényesül!

-Majd a következőt Marcónak fogjuk hívni, de most…

-Milyen következőt?! – ült föl Laura az ágyon.

-Hát…

-Idefigyelj, Dubois! – Laura elkapta Fabrizio karját, és maga felé húzta. –Annak idején, azt hiszem, elég világosan megbeszéltük. Te négy gyereket akartál, én egyet. Aztán valahogy kiegyeztünk a négyben… De most már elég legyen!

-Oké… - Fabrizio nyelt egyet. –Akkor… Akkor legyen a neve Marco… - egyezett bele.

-Köszönöm. Most pedig hagyj magamra, légy szíves.

-Még egy kérdés: így is… így is elválunk?

-Persze. Majd még megbeszéljük a részleteket. Szia.

-Szia…

Fabrizio lehajtotta a fejét, és kiment a kórteremből. Szeretett volna magára maradni az érzelmeivel, de ezt nem tehette meg. Hiszen haza kell mennie a gyerekeihez. Ráadásul a telefonja is csörög… Monsieur Godard… Vajon mit műveltek már megint azok a kis ördögfiókák?