73/1. rész
Csibebaba 2007.11.19. 18:20
A válóperes tárgyalás - és ami utána volt...
Nem is gondolták, milyen ronda válási procedúrán fognak keresztülmenni. A gyerekeknek egyelőre el se merték mondani, mire készülnek. Pedig nem lehet sokáig húzni, előbb-utóbb fel fog nekik tűnni, hogy valami nem stimmel.
Például egyik éjszaka is csak hajszálon múlt, hogy le nem buktak. Már néhány hete hazaengedték Laurát és a picit a kórházból. Mindketten nagyon jól voltak, csak a kedves anyuka volt fáradt. De ez együtt jár a szüléssel és az éjszakázással. Ezen az éjszakán Laura arra ébredt, hogy nyílik az ajtó, és valaki belép a szobába. Félálomban halálra rémült, el se tudta képzelni, ki lehet az. Kisfia, Patrick állt az ajtóban.
-Patrick! – ült föl az ágyban Laura. –Hát te? Miért nem alszol?
-Hol van Apa? – a kisfiú válaszra se méltatta édesanyját.
Laura nem tudta, mit válaszoljon. Nem mondhatja meg Patricknak, mi történik közte és Fabrizio között. Még nem. Meg különben is, túl késő van ehhez a beszélgetéshez. Egy négyéves kisfiúnak baromi nehéz elmagyarázni, hogy szülei, akiket eddig példaképnek tekintett, akikre felnézett, akik számára a biztonságot és a tökéletes harmóniát jelentették, már nem szeretik egymást többé, el fognak válni. Ezt nagyon nehéz lesz neki elmagyarázni.
-Még nem ért haza… - sóhajtotta végül. Nem akarta megmondani, hogy Fabrizio a földszinti hálószobában alszik. Patrick ezt se értené: miért alszanak külön a szülei?
-Itt maradhatok addig, amíg haza nem ér? – kérdezte a kisfiú.
-Persze. Gyere – Laura arrébb húzódott, hogy Patrick be tudjon mászni mellé az ágyba.
Ezután egész éjszaka nem tudott aludni. Kisfia viszont nyugodtan szuszogott mellette, őt nem bántotta semmi. Laura álmatlanul nézte a redőny halvány csíkjait, amiket a holdfény festett takarójára. Még mindig nem tudta eldönteni, jó döntés-e ez a válás. Hiszen a gyerekeknek ezzel mindenképp ártani fog. Szegények igazán nem tehetnek semmiről. Viszont ő nagyon haragszik Fabrizióra, és nem bírja ki tovább vele. Ami nem megy, nem kell erőltetni.
Reggel arra ébredt, hogy Patrick félig rámászott, és nagy szemekkel nézte, mikor ébred már föl.
-Uramisten… De megijedtem tőled! – mondta Laura.
-Hol van Apa? - a kisfiú még mindig nem felejtette el az esti kérdést.
-Lent van… A hálószobában… - sóhajtott fel Laura.
-Jó, köszi! Szia!
Mire Laura bármit is mondhatott volna, a kisfiú kiviharzott a szobából. Az elkövetkező néhány percben valószínűleg Fabriziót is felkeltette… De nem baj, ez már nem az ő dolga. Egyelőre Marco még nem ébredt fel, úgyhogy addig tiszta Hawaii.
Persze ez nem tartott sokáig. A kisbaba (aki már egy hónapos volt) fél óra múlva nyöszörögni kezdett. Laura azonnal tudta a kötelességét. Átvitte magához Marcót, megszoptatta, aztán levitte a földszintre. Szívesen elkerülte volna a Fabrizióval való találkozást, de mivel még mindig egy háztartásban éltek, ez sajnos lehetetlen volt. Férje már a nappaliban játszott Patrickkal - vagyis csak játszott volna, ugyanis a kisfiú inkább leült mesét nézni. Laura belépett, karján a kisbabával, és a kanapé másik végébe ült. Tüntetően nem nézett Fabrizióra, még egy „reggelt” se mondott neki.
-Mióta megy a tévé? – kérdezte végül.
-Nem régóta. Miért? – Fabrizio örült, hogy Laura legalább ennyit hozzászólt.
-Tudod, hogy nem szeretem, ha a gyerekek sokat tévéznek.
-Nem tévéznek sokat, csak neked van üldözési mániád.
-Tessék? – Laura felháborodva nézett férjére.
-Semmi… - legyintett Fabrizio. –Inkább megyek és felkeltem Rosát. Mennie kell a suliba.
-Jó, de kíméletesen. Tudod, milyen morcos ilyenkor. Csak úgy, mint az apja… - tette hozzá csendben Laura.
Most Fabrizión volt a sor, hogy visszakérdezzen.
-Tessék?
-Semmi. Na, menj már! – intett az ajtó felé Laura.
Egy óra múlva Laura már a konyhában találta férjét Rosával és Audrey-val. Úgy tűnt, mind a két kislányt sikerült felébresztenie. Rosának éppen a haját fonta be, miközben a kislány egy csupasz kiflit majszolt.
-Ti mit csináltok? – állt meg döbbenten az ajtóban Laura.
-Látod, nem? – Fabrizio rá se nézett.
-Miért nem adsz valami rendes reggelit Rosának? Miért nem csomagolsz neki tízórait? És Audrey miért nem eszik semmit? Na meg egyáltalán: miért te fonod be Rosa haját? Ez az én reszortom! A múltkor is olyan szoros copfot csináltál neki, hogy szegényke egész nap…
-Én is értek hozzá, nem csak te! – Fabrizio nem engedte, hogy Laura befejezze a mondatot. –Különben is, egyszerre nem tudok ennyi mindent csinálni. Most, hogy kijöttél, te is segíthetsz.
-Csak egy pillanatra jöttem ki. Marcót nem szívesen hagyom még magára.
-Nem tetted be a kiságyba?
-De igen.
-Akkor meg?
-Hiányolni szokott engem. Engem – erősítette meg Laura. Fabrizio ekkor már nem tudta megállni, hogy ne nézzen rá.
-Igen, mert alig engedsz a közelébe. Így hogy szokja meg a közelségemet?
-Sehogy. Úgyse kerül hozzád.
Fabrizio erre véletlenül nagyon erősen meghúzta Rosa haját.
-Au! – jajdult fel a kislány.
-Bocs. Nem akartam.
-Inkább visszamegyek Patrickhoz és Marcóhoz – sóhajtott fel Laura. Nem akarta folytatni a vitát a gyerekek előtt. Hiszen még nem tudnak semmit. Egyelőre még ne is izgassák fel őket ezzel a dologgal.
Fabrizio elvitte Rosát az iskolába, majd Patrickot az oviba, és ő is dolgozni ment. Laura ismét egyedül maradt otthon a másik két gyerekkel, és volt egy kis ideje gondolkodni. De akárhányszor gondolta végig a dolgokat, mindig ugyanoda jutott: el kell válniuk. Sajnálatos esemény, de nincs más választás. Házasságuknak befellegzett. Csak egy dolog bántotta: hogy mondják ezt el a gyerekeknek? És főleg, mikor?
Laura számolni kezdett. Ha várna még egy-két hetet a válókereset beadásával, akkor nyernének egy kis időt, és a gyerekek se sejtenének meg semmit. De nem érdemes odáig húzni, mert nem bírja ki. Ha csak néhány napot várna vele, akkor is kapnak még legalább egy hetet. Mondjuk, a gyerekeknek több idő kell ahhoz, hogy fel tudják dolgozni ezt a traumát. Ha viszont holnap adja be, ami a lehető legjobb lenne, akkor… Plusz, ha beleszámítja, hogy a gyerekek (tegyük fel) egy hétig próbálják megszokni a válás gondolatát… Ajjaj… Az azt jelenti, hogy… Két lehetőség van arra, hogy elmondják. Ma és… tegnap. Nincs több apelláta. De legalábbis Rosának és Patricknak kéne felvázolni a sztorit. Ők talán valamit megértenének belőle.
Késő délután, mikor ismét együtt volt a család, Laura és Fabrizio úgy döntöttek, itt az idő. Szegény gyerekekben kártyavárként fog összeomlani minden eddigi eszménykép… De mielőtt szóltak volna Rosának és Patricknak, a kislány szélsebesen rohant be a nappaliba. Olyan gyorsan, hogy majdnem felbukott egy távirányításos autóban.
-Anyaaa! Apaaa!
-Mi történt? – Laura elkapta Rosa kezét, és megállította.
-Ugye ti nem… Ugye nem…?
-Mi… Micsoda? – Laura és Fabrizio nem értettek semmit. Hiszen Rosa nem tudhatja!
-Dominique… Dominique ma elmondta, hogy születik a gyerek… - Rosa arca kipirult.
-I…igen? – dadogta Laura, és rémülten vette észre, hogy hangja szokatlanul magasra változott.
-De én mondtam neki, hogy az én szüleim azt biztosan nem csinálják! Erre ő kinevetett, és azt mondta, hogy minden felnőtt azt csinálja! De ugye ti nem?! – a kislányon látszott, hogy nagyon felkavarták a hallottak.
-Hát, tudod… - lépett közelebb Fabrizio. –Azt hiszem… ezt nem most kéne megbeszélnünk. Túl fiatal vagy még hozzá.
-Úgy látom, ez a Dominique nem magát a születést mondta el neked, hanem… hanem ami előtte van… Ami miatt később megszületik a gyerek… - Laura leguggolt a kislányhoz.
-Igen!
-Nézd, kicsim, ezt most nagyon nehéz lenne elmagyarázni…
-De én tudni akarom, hogy igaz-e!
-Jól van… - sóhajtott fel Laura. –Ez a dolog igazából nagyon szép és… Nem, inkább nem mondok semmit!
-Dominique azt mondta, hogy ilyen kis „halacskák” vannak a nő hasában, és abból lesz a gyerek.
-És azt is elmondta, hogy… hogy kerülnek oda ezek a… „halacskák”?
-Hát, csak utalt rá… - Rosa ránézett apjára.
-Hát, igen… Ez az én… Igen, ezek a „halacskák” az én…
-Rosa, mondanunk kell valamit! – szakította félbe Laura. –Nagyon fontos, kérlek hallgass minket végig.
-De utána elmondjátok, igaz-e, amit Dominique mondott?
-Igen… Feltéve, ha még mindig ezzel leszel elfoglalva…
-Patricknak is elmondhatom?
-Ha rémtörténetet akar hallani, inkább találj ki valami mást, jó?
Rosa leült a kanapéra, Laura és Fabrizio pedig mellé ültek.
-Tudnod kell, hogy nagyon… nagyon szeretünk téged – kezdett bele Fabrizio. –De az elmúlt hetekben… hónapokban… olyan dolgok történtek, amik… amik egy kicsit megváltoztatták az életünket…
-Tudom, megszületett Marco.
-Itt most nem róla van szó. Valami… valami történt köztünk… Apa és köztem – vette át a szót Laura. –Valami rossz… Amit valószínűleg már nem lehet megjavítani.
Rosa hallgatott. Laura nem akarta folytatni. Ránézett Fabrizióra, aki szintén tanácstalan volt. Végül ő is leguggolt a kislány mellé.
-Ettől még nem kell elszakadnunk egymástól… legalábbis bizonyos fokig, és… a testvéreidtől… sem… - ahogy ezt kimondta, Fabrizio valami különös szorítást érzett a szívében.
-Azt hiszem… Vagyis… Szóval, Apa és én… - suttogta Laura. –Mi… El fogunk válni.
-Ez… Ez azt jelenti, hogy külön is fogtok élni? – kérdezte Rosa.
-Igen. De téged ettől még ugyanúgy fogunk szeretni…
-És mi lesz a többiekkel?! És veletek?! Kivel fogok élni?! – tört ki a kislány.
-Velem – mondta Laura habozás nélkül. Fabrizio egy kicsit oldalba bökte.
-Te nem szereted már Apát? – kérdezte halkan Rosa.
-Nem erről van szó…
-De igen! – Rosa sírva fakadt. –Én viszont szeretem, és vele akarok maradni! – a kislány szorosan átölelte Fabriziót, és még jobban zokogni kezdett.
Laura megsemmisülten guggolt Rosa mellett. Belül ürességet érzett, úgy érezte, a lelkét teljesen szétmarja a bánat. Fabriziónak igaza van. A gyerekek tényleg őt szeretik jobban. Akárhogy áltatja magát, Audrey nagyon apás, Patrickról nem is beszélve… Most meg Rosa is! Egyedül Marcóban bízhat, aki egyhónaposan fel se fogja, mi történik szülei között. Bár, ha jobban belegondolunk, ő is csak egy kis érdekember. Csak azért ragaszkodik Laurához, mert tőle kapja az anyatejet. Ha el lesz választva, minden bizonnyal ő is Fabrizióhoz fog húzni inkább.
Laura letörölt egy könnycseppet az arcáról, majd felállt és az ajtó felé indult. Neki itt már semmi keresnivalója. Fabrizio észrevette felesége bánatát.
-Rosa… - suttogta a kislánynak. –Nézd csak, Anya milyen szomorú! Menj oda hozzá, és adj neki egy puszit. Mondd meg neki, hogy őt is szereted! Hiszen ő mindig jót akar neked, és csak egy anyukád van. Becsüld meg őt nagyon!
Ezután egy még nehezebb menet következett. Ugyanis valahogy Patricknak is el kellett mondani a dolgokat. A kisfiúnak egy kicsit szebb csomagolásban adták elő, de mégis nagy volt a sírás-rívás. Legalábbis Laura részéről, aki már annyira kifáradt az elmúlt egy hónapban, hogy alig állt a lábán. Első ránézésre Patrickon nem látszott semmi változás a hír hallatán, de ami később történt…
-Jesszusom! – Laura elkapta a kezét Patrick arcáról. –Te tiszta forró vagy! Azonnal mérjük meg a lázadat!
-Nem! Nem vagyok beteg! – a kisfiú körbeszaladta az emeletet, majd ugrálni kezdett az ágyán. Eddig is hiperaktív volt, de a betegség még jobban kihozta belőle a kisördögöt.
-Azonnal hagyd abba, és feküdj le!
-Nem!
-Szóljak apádnak?
-Nem muszáj… - a kisfiú lefeküdt és nyakig betakarózott. Olyan volt, mint valami kis angyal.
-Jó, akkor feküdj így szépen. Csak gyorsan a homlokodnak nyomom a lázmérőt, és két másodperc múlva már ki is mutatja, mi újság… Uramisten! – sikoltott fel Laura. -39, 8! Azonnal ki kell hívnunk a doktor nénit!
Ezután szörnyű napok és éjszakák következtek. Patrick nem javult, sőt, mintha rosszabodott volna az állapota. És ennek tetejébe még Rosa is belázasodott. Laura tudta, hogy a válásuk híre volt rájuk ilyen nagy hatással. Hiszen egy gyerek még nem képes ezt feldolgozni. Talán hiba volt ilyen részletesen beavatni őket. Gyanúja beigazolódott.
-Mi bajuk van, doktornő? – kérdezte, mikor a gyerekorvosuk fáradtan hazaindult.
-Idegláz. Mind a kettőnek. Volt mostanában valami olyan esemény, ami esetleg sokkolhatta őket? Egy váratlan hír, vagy esetleg egy nagy változás az életükben?
-Hát, tudja… - Laura felsóhajtott. –A férjemmel úgy döntöttünk, hogy elválunk. És ezt… ezt elmondtuk nekik is.
-Akkor meg is van az ok.
-És mondja, ez milyen gyorsan múlik el?
-Erre nem tudok biztos választ adni. Lehet, hogy egy-két napon belül lemegy a lázuk, de az is lehet, hogy hetekig eltart majd.
-Hetekig… - suttogta Laura.
-De azt tudnia kell, hogy a lelkükben nagyon sokáig fájó seb lesz a szüleik válása. Talán egészen felnőttkorukig nem tudják majd ezt teljesen feldolgozni.
Laura megköszönte a doktornő fáradozását, és azt, hogy ilyen későn is kiment hozzájuk. Nagyon rossz volt mástól is hallani azt, amit egyébként is tudott – azt, hogy a gyerekek talán soha nem tudják majd feldolgozni a válást. Vagy legalábbis felnőttkorukig. Még jó, hogy a másik kettő viszonylag kicsi, így nem sokat fognak még föl az egészből.
Mindenesetre Audrey-t addig máshová teszik, amíg testvérei betegek. Talán Laura mellett fog aludni. Hiszen mióta Fabrizio leköltözött a földszinti hálószobába, azóta van hely a franciaágyon. Meg egyébként se tudják, fertőző-e ez az idegláz. Valószínűleg nem, de jobb félni, mint megijedni. Különösen, hogy Audrey hajlamos a lázgörcsre, így neki már hőemelkedésnél be kell adni a lázcsillapítót.
Eközben Fabrizio Rosa ágya mellett ült. Úgy tűnt, a kislány betegebb, mint Patrick. Nehezen vette a levegőt, sokat forgolódott. Fabrizio megsimogatta a kislány forró homlokát. Rosa azonnal nyugtalanul átdobta magát a másik oldalára. Nem sejtette, ezzel akaratlanul is mekkora fájdalmat okozott édesapjának. Fabrizio körülnézett a gyerekszobában. A rengeteg játék körülvette. Az ágy végében egy rózsaszín ruhás, szőke hajú baba ült. Felvette, és az ölébe ültette. Úgy simogatta, mintha a gyereke volna. Egy gyerek, aki nem ijed meg az ő kezétől.
Laura ezen az éjszakán se aludt. Hol az egyik gyereke, hol a másik mellett ült – persze, néha Fabrizióval leváltották egymást, ilyenkor Laura vigyázott Audrey-ra, és tudott egy kicsit pihenni is. Néha, amikor cseréltek, összetalálkoztak a sötét folyosón.
-Jesszusom, de megijedtem! – kapott a szívéhez Laura.
-Ilyen ijesztő vagyok?
-Hát, ha ilyen alattomosan lopakodsz a sötétben…
-Csak jöttelek leváltani. Hoztam újabb vizes ruhát Rosa és Patrick homlokára.
-Oké, de óvatosan menj be, nehogy felébredjenek!
-Rendben – Fabrizio finoman megfogta Laura karját.
-Most meg mi van?
-Semmi, csak… Ezt együtt kell végigcsinálnunk, azt ugye tudod?
-Tudom, de ne remélj semmit. Csak a gyerekek miatt csinálom. Ha meggyógyulnak, elválunk.
Laura bement Audrey-hoz, és lefeküdt. Persze, aludni nem tudott. Állandóan azon járt az esze, vajon hogy van a két kis beteg. Ezért aztán fél óra múlva visszament hozzájuk, hogy mellettük lehessen, Fabriziót pedig visszaküldte Audrey-hoz.
Szörnyű volt látnia, ahogy a két kisgyerek lázálmában félrebeszél, forgolódik, és néha (ha rosszat álmodik) felsikolt. Nem tudta tovább visszafojtani könnyeit. Most minden kitört belőle. Akárhogy próbálta titkolni, azért ő se vette annyira félvállról ezt a válást, sőt, rettenetesen szenvedett. Fájt neki, hogy így megromlott a házassága, ráadásul azzal az emberrel, akivel holtszerelmesen kötötte össze az életét annak idején.
-Neee… - nyöszörögte Rosa. Laura közelebb hajolt a kislányhoz. –Olyan szép… Annyira szépek… nem, nem szabad! Maradjunk így… Patrick, Audrey, Marco meg én… és Anya… meg Apa… Virágok… és… ó! Napsütés! Tenger… kék… Ki vagy? Egy angyal… Nem, az… nem lehetsz… Olyan vagy, mint az anyukám… Egy gyönyörű angyal…
Laura szája elé kapta a kezét, hogy ne törjön ki belőle a zokogás.
-Olyan hideg van… nem, inkább meleg… forróság… Valami ég… Mentsék meg! A ház! Én is bent égek… Mentsenek ki… Vége, mindennek vége… - a kislány arcán könnycseppek csordultak végig. –ANYA! - sikoltott fel hirtelen, és felugrott.
-Itt vagyok, kicsim, itt vagyok! – Laura megfogta a kezét, és óvatosan visszafektette az ágyba. Megsimogatta a kislány forró arcát, majd elfordult, nehogy Rosa meglássa, hogy ő is sír. De a kislány nem látta, mert szinte azonnal visszaaludt.
A bírósági idézést egy hét múlva kapták meg a válási papírokkal együtt. Nem sokat beszéltek róla, mert hiszen minek? Úgyis a tárgyalás lesz a lényeg. Addig mindketten felkeresnek egy-egy minden hájjal megkent ügyvédet, és megpróbálnak lélekben is felkészülni. Csúnya tárgyalás lesz, az biztos!
Mindketten tudták, mit akarnak: Laura lehetőleg az összes gyereket, Fabrizio beérte volna kettővel is. A pénz most abszolút nem számított nekik, csak a gyerekeket akarták. Na, jó, ha mondjuk csurran-cseppen valami kis lóvé, akkor azt nem utasítják vissza…
A tárgyalásra (ami egyébként még az első, a békítő tárgyalás volt) mindketten ügyvédeik társaságában érkeztek. A terem két oldalán ültek le, és látszott rajtuk: Laura is, Fabrizio is úgymond „nyerni” jött ide. Mind a ketten nyeregben érezték magukat.
-Tisztelt hölgyeim és uraim! – kezdte a bíró. –Laura és Fabrizio Dubois válóperes tárgyalására gyűltünk össze. Ezennel a tárgyalást megnyitom.
A bíró (nagy pocakos ember volt, látszott rajta, hogy szereti a hasát… Na, jó, meg az is látszott, hogy már régóta van a szakmában.) kis kalapácsával ráütött az előtte lévő kis falapocskára (bocs, nem tudom a nevét), megerősítve iménti bejelentését.
-Tisztelt egybegyűltek, tisztelt Bíró úr! – állt fel Laura ügyvédje. Laura kissé idegesen, ruhája szegélyét gyűrögetve ült a helyén. Már túl akart lenni az egészen. Tudta, hogy nagyon ronda tárgyalás lesz, és egyetlen porcikája se kívánta ezt. –Ügyfelem, Madame Laura Dubois, férje, Monsieur Fabrizio Dubois miatt elszenvedett sérelmeitől vezérelve adta be válást igénylő keresetét két héttel ezelőtt. Határozott elképzeléssel bír azzal kapcsolatban, mit szeretne megtartani a közös vagyonból, ezt szeretném most előterjeszteni és elfogadtatni a Bíró úrral.
-Hallgatom.
-Ügyfelem mindenképp igényt tart a négy közös gyermekre, a családi házra, abban a házasságuk öt éve alatt felhalmozott minden ingóságra, továbbá Monsieur Dubois-tól minden hónapban 800 euró gyerektartásra.
-Micsoda?! – ugrott fel Fabrizio. Laura mosolyogva nyugtázta férje kitörését. Tudta, hogy ki fogja csinálni. –Ez így nem igazságos! Kérem, Bíró úr, ezt jól gondolja át!
-Nyugodjon meg, Monsieur Dubois. Most a maga ügyvédje kap szót. Hallgatom, uram! – fordult a bíró Fabrizio ügyvédjéhez.
|