|
7. rész
Csibebaba 2007.12.11. 19:53
 -
-Cec! Csinálj valamit, kérlek!
-És mégis mit?
-Nem tudom! Ments meg, könyörgöm! – sikoltotta Julie.
-Ha megmozdulok, lelő!
-De engem is!
-Oké, gondolkodjunk – Cécilia leült a korlát tövébe. –Ha bármelyikünk feláll innen, tuti, hogy lelőnek. De itt se maradhatunk! Meg fogunk fagyni! Ráadásul már tök este van!
-Jaj, jaj, én annyira félek! – suttogta Julie. –De ez is a hülyéje miatt van! – húzta magát kicsit összébb a lány.
-Tessék?
-Patrick miatt! Ha nem röhögne ki folyamatosan, akkor nem veszünk össze. Ha nem veszünk össze, akkor nem is szakítunk. Ha nem szakítunk, akkor nem jövök ki cigizni az erkélyre. És ha nem jövök ki, akkor…
-„Ha…, ha…, ha…” – sóhajtott fel Cécilia. –Feltételezni a lehetetlent is lehet. Most már kár ezen rágni magadat. Inkább azon agyaljunk, hogy másszunk ki ebből az igen súlyos helyzetből.
-Fogalmam sincs… Viszont nagyon fázok… - Julie óvatosan dörzsölgette vérző karját. –Ez a seb meg nagyon fáj…
-Tudod mit? Hívjuk fel Patrickot!
-Mi a francért?! – csattant fel Julie.
-Hát, hogy jöjjön értünk.
-De akkor őt is lelöv… - hirtelen elharapta a mondat végét. -Oké, hívjuk ide! – Julie gonoszul elmosolyodott.
-Nem! Inkább ne! Tudom, mire megy ki a játék. Te le akarod lövetni Patou-t! – Cécilia teljesen ledöbbent.
-Á, neeem…
-Julie!
-Jó, de akkor mit csináljunk? Akárkit hívunk ide, azt is lelövik! – morfondírozott a lány.
-Nem olyan biztos. Könnyen lehet, hogy csak rád vadászik, vagy rám.
-Nem tudom…
-Egy próbát megér! De akkor ne Patrickot hívjuk… - Cécilia elővette a mobilját, és tárcsázta Damien számát. –Szia Dam! Itt Cec. Figyu, van egy kis problémánk…
-Komolyan? Rátok lőtt?
-Igen! Nézd meg a sebet a karomon!
-Basszus…
-És ez is Patrick miatt van! – fakadt ki Julie.
-Mert hogy? – Damien egyelőre még semmit nem tudott a szakításról.
-Szakítottunk – közölte tárgyilagosan Julie.
-Megcsalt? – kérdezte Damien. –Mekkora egy szemét!
-Nem csalt meg – mondta Julie, majd gyorsan elővette a telefonját, mert valaki hívta. Ahogy meglátta a kijelzőn lévő nevet, elhúzta a száját. –Mi van?! – szólt bele. –Aha… Aha… Oké.
Julie kinyomta a telefont, majd visszatette a nadrágzsebébe.
-Na, most csal meg – mondta.
-Ezért felhívott?
-Aha.
-Hát ez hülye! – kapott a fejéhez Damien.
-És ez neked újdonság? – csóválta a fejét Julie.
-Hol van Pierre és Hélene? – kérdezte Damien. –Ma még nem láttam őket.
-Asszem elmentek moziba, vagy… valami szórakozóhelyre… Nem tudom! – vonta meg a vállát Cécilia.
-Azonnal haza kell hívnunk őket! A végén még nekik is valami bajuk esik! Meg Patricknak is szólni kéne.
-Őt aztán ne féltsd – szólt közbe Julie. –Nem fog semmi baja történni. Nincs akkora szerencsénk…
-Attól, hogy szakítottatok, még nem kéne ennyire nyíltan utálnod – figyelmeztette Cécilia.
-Erről majd később. Most inkább felhívom Pierre-t –mondta Damien. –Muszáj összeülnünk és megbeszélnünk, mit tegyünk.
A telefonhívás azonban hiábavaló volt, ugyanis Pierre és Hélene már otthon voltak – egy emelettel lejjebb. Persze, a támadás hírére azonnal felmentek.
-Jesszusom! És tényleg, igazából rátok lőttek? – rémült meg Hélene.
-Igen! Nézd meg, itt a seb! – mutatta a karját Julie.
-És a golyó? Úgy értem… Benne van a sebben? – nyelt egyet Hélene.
-Nem, hálistennek csak súrolta a karomat.
-És hogyhogy Patrick nem védett meg? – kérdezte mosolyogva Pierre.
-Úgy, hogy éppen csajozik.
-Tessék?! – Pierre teljesen megdöbbent.
-Tessék?! – kérdezte Hélene is.
-Oké, akkor itt és most leszögezem, hogy Patrick és köztem mindennek vége! – jelentette ki Julie. –Egyszerűen elegem lett belőle.
-Kidobtad?
-Mondjuk úgy, hogy kölcsönösen kidobtuk egymást. De most már váltsunk témát, jó?
-Nem, ne váltsunk témát! – szólt rá Hélene. –Mégis mi a fene ez a szakítás?! Nektek együtt kell maradnotok!
-Na, jó, úgy látszik, ma este nélkülöznötök kell a társaságomat! – mondta durcásan Julie, és, kezében egy bödön jégkrémmel, bevonult az egyik szobába.
-Hé, az az én szobám! – kiabált utána Cécilia.
-Remélem, nem bánod, ha elbitorlom tőled! – kiabált vissza Julie. –Tudod, hogy mennyire fájt nekem ez a szakítás! Legalább ennyi örömöm hadd legyen!
-Jó, de most… Szóval, te örökbe kéred a szobát? – kérdezte vékony hangon Cécilia.
-Remélem, nem gond – dugta ki a fejét Julie az ajtó mögül.
-Hát, éppenséggel…
-Köszi! – Julie gyorsan becsukta az ajtót, mielőtt Cécilia befejezhette volna a mondatot.
-… de igen, baj – fejezte be végül mégis Cécilia.
Lassan eljött az éjszaka. Patrick csak hajnalban ért haza – és természetesen nem egyedül… A többiek már mind aludtak, de ő nem átallott hatalmas hangzavart csapni, amikor levert egy lámpát a nappaliban. Pierre egyből kint volt.
-Mi a fenét művelsz?! – csattant fel.
-Bocs, csak… Nem láttam… - úgy tűnt, Patrick nincs egészen magánál.
-És ez meg ki? – nézett Pierre Patrick partnerére.
-Ja, ő itt Patricia – vigyorgott a srác. –Patrick és Patricia… Jó, mi?
-Állj le! Részeg vagy!
-Neeem…
-Ha itthon lettél volna, akkor talán Julie-t és Céciliát nem éri támadás!
-Miért, mi történt?
-Rájuk lőttek, amikor az erkélyen voltak! De te inkább piáltál és felszedted ezt a Patriciát!
-Hé, ne bántsd! Ő igenis tök jó kis csaj… - Patrick magához húzta a lányt. A lány mosolygott, de látszott, hogy ő se színjózan.
-Teszek rá! A te „jó kis csajod” éppen bekötözött karral fekszik odafent, és zokog miattad! Mert ha nem lettél volna akkora tapló, hogy szakítasz vele…
-Ő szakított velem! És arról meg egyáltalán nem tehetek, hogy most sír. És miért van bekötve a karja?
-Mert meglőtték, te észlény! Éppen az erkélyen cigizett, amikor rálőttek! Cec is vele volt, de őt hálistennek nem találták el. Julie karját is csak súrolta a golyó, de belegondolni is szörnyű, mi lett volna, ha, mondjuk, a szívét találja el a merénylő!
Patrick egy pillanatra elgondolkodott, majd lazán vállat vont.
-Pszichoszomatika. Csak beképzelte magának, hogy rálőttek. Most, pedig, ha nem haragszol…
Patrick betántorgott a szobájába, maga után ráncigálva az aznapi csaját, és becsukta az ajtót. Pierre döbbenten állt a nappali közepén, majd felkapott egy könyvet, és hozzávágta Patrick szobájának ajtajához.
-Te szemét! – kiáltotta Pierre, majd ő is visszament a szobájába.
Az ágyán valami fehér, borítékszerűséget pillantott meg. Felvette, és sokáig forgatta a kezében. Majd gyorsan feltépte, és döbbenten vizsgálta meg az ágya feletti lámpa fényénél. A levél egy orvosi zárójelentés volt. Pierre-nek eltartott egy kis ideig, míg rájött, kinek a zárójelentése az. De miután rájött, rettentően kétségbeesett.
Az az ember… Ott, az utcán… Miért lépett le a kocsija elé? Miért nem tudott a járdán maradni? Pierre villámgyorsan ledobta a papírt az ágya mellé, mintha ezzel le lenne tudva minden. Pedig volt még a borítékban egy rövidke üzenet is:
„Na, vajon a rendőrségen mit szólnának?”
Nem sejtette, hogy ebben a pillanatban bontja ki Damien is a saját levelét. Ugyanúgy egy zárójelentéssel és egy rövidke üzenettel.
„Szegény fiú…”
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
