|
24. rész
Csibebaba 2008.01.18. 20:06
 -
Másnap reggel Patrick arra ébredt, hogy kint, a nappaliban óriási csörgés, csattogás van. El nem tudta képzelni, mi lehet az. Aztán ajtócsapódás, dobogás, még egy ajtócsapódás… Valami csörömpölés, majd lábdobogás, és hirtelen kivágódott a szoba ajtaja.
-Megvan Hélene! – kiabálta Damien az ajtóban állva.
-Mi a…? – Patrick azt se tudta, hol van.
-Megtaláltuk! Wohoo! – Damien vigyorogva feltartotta a hüvelykujját, majd bevágta az ajtót.
Julie ijedten, a takarót magára kapva felugrott.
-Ugye nem látott meg? Vagy igen? Patou! – fordult a srác felé. –Szerinted látta, hogy itt vagyok?
-Mit tudom én… - morogta Patrick álmosan.
-Mindegy. Valahogy úgyis el kell tűnnöm innen – feküdt vissza Julie. –Minél gyorsabban, és a lehető legkevesebb feltűnést keltve.
Julie kimászott az ágyból, és elkezdett felöltözni. Patrick nem igazán volt még észnél, álmosan fordult a másik oldalára. De amikor a lány egy puszit nyomott az arcára, akkor már ő is felült.
-Már mész is?
-Muszáj. Nem maradhatok itt örökké.
-Miért nem?
-Ezt most komolyan kérdezted? – mosolygott a lány.
-Jó, de… Ami történt köztünk… Az ugye nem csak nekem jelentett valamit?
-Persze, hogy nem – Julie leült az ágy szélére, Patrick mellé. A srác átölelte a derekát, és egy kicsit maga felé húzta. –De… most nem tudom, hogy is kéne viselkednünk…
-Hát úgy, mint eddig.
-Mármint úgy, mintha még mindig utálnánk egymást?
-Például. Vagy esetleg el is mondhatnánk a többieknek, hogy mi a helyzet…
-Szerintem egyelőre még ne. Tudod, ez már nekünk is egy kicsit kínos, hogy… hát, hogy ennyiszer szakítunk, aztán meg ugyanott folytatjuk… A végén még teljesen komolytalannak fogunk tűnni. Érted, ugye?
-Igen, de azért ez már kellett… - Patrick megcsókolta a lányt, és megsimogatta a combját. –Hiányoztál.
-Szerintem legalább egy-két hónapig csináljunk úgy, mintha még mindig fasírtban lennénk. Ha úgy látjuk, hogy itt az idő, akkor avassuk be a többieket is.
-És hogy oldjuk meg a „közös dolgainkat”?
-Titokban. Megvárjuk, míg mindenki lelécel itthonról, és akkor.
-Egyébként nekem tegnap este randim lett volna… De most már mindegy.
-Ó, bocs, hogy így lefoglaltalak…
-Nem gáz. Veled jobb volt.
-Hú, hát akkor… Asszem, most én kérdezem meg: szóval most… megint járunk?
-Csak ha szeretnéd… És, feltéve, ha… Megbocsátasz nekem…
-Megbocsátok – suttogta Julie, majd megcsókolta Patrickot. –De ígérd meg, hogy többet nem teszel ilyet. Kérlek…
-Oké, megígérem.
Julie végül minden nehézség nélkül kijutott a lakásból. Senki nem volt ott rajtuk kívül, így észrevétlenül ki tudott surranni. Viszont, ahogy felért a lánylakásba, mindenkit ott talált. Hélene-t vették körül, aki már kb. harmadjára mesélte el, hol is volt előző este.
-Jaj, srácok! De hiszen már mondtam: a főnököm rávett, hogy házhoz szállítsak néhány menüt. Nem mondhattam nemet, mert csak így emeli meg a fizumat.
-Jó, de erről miért nem szóltál? – kérdezte Pierre a lány kezét fogva. –Annyira aggódtunk érted! Legalább egy telefont megereszthettél volna, hogy későn érsz haza, és ne várjunk.
-Nem volt időm. Azt se tudtam, hol áll a fejem.
-Azok után, ami Ceccel és Dam-mel történt, azt hittük, téged is elkapott ez a kattant ürge – mondta Pierre. –De remélem, azért a vacsit bepótoljuk valamikor.
-Persze, drágám, pár napon belül. Ígérem.
-Ceccel és Dam-mel még elindultunk keresni is téged, de két óra múlva feladtuk – tette hozzá Julie.
-Apropó, te hol voltál, kisasszony? – szegezte neki a kérdést Cécilia. –Ma reggelig nem is láttunk.
Julie elsápadt, és csak az járt a fejében: nem lehet, hogy máris lebukjanak!
-Öhm… Boltban voltam – nyögte ki végül.
-Estétől reggelig?
-Nem, hát… Este hazajöttem, és… és lefeküdtem aludni. Már azt se hallottam, mikor ti hazajöttetek… Aztán most meg lementem a boltba, és… és most értem vissza.
-És mit vettél? – faggatta tovább Cécilia.
-Semmit…
-Akkor minek mentél le?
-Megnéztem, hogy… megjelent-e már a Joy legújabb száma… - Julie kezdte egyre kínosabban érezni magát.
-Hol van Patou? – kérdezte Hélene. –Ő még hiányzik a társaságból.
-Szerintem még mindig a mozgalmas éjszaka hatása alatt van – vigyorgott Damien.
Julie gyomra bukfencet vetett, és érezte, hogy elkezd vörösödni.
-Hogyhogy? – nézett Damien-ra értetlenül Pierre.
-Hát, nemrég, mikor benyitottam hozzá, hogy közöljem vele a jó hírt, úgy láttam, nincs egyedül…
-Miért… kivel volt…? – nyelt egyet Julie.
-Nem tudom. Csak annyit láttam, hogy valaki fekszik mellette. De nem lepődtem meg túlságosan.
-Értem… - Julie lesütötte a szemét, és csendben imádkozott, hogy kanyarodjanak el valami másik téma felé.
-Ne búsulj, Juju – simogatta meg a karját Damien. –Találsz te magadnak sokkal különb pasit is, mint Patrick. Ő meg hadd élje világát.
-Igazad van. De én úgy érzem, már túlléptem rajta – Julie kapott az alkalmon, hogy elterelje a témát. –Roland-nal tök jól megvagyunk. Ki tudja? Talán egész komoly kapcsolat lesz belőle.
Az új téma azonban fuccsba ment, ugyanis beállított Patrick is… Julie-nek furán felcsillant a szeme, de a többiek szerencsére semmit nem vettek észre.
-Halihó! Nahát, Hélene! Téged is látni? – ült le a srác Julie mellé.
-Néhanapján… - vont vállat a lány. –Egyébként látom, már nem haragszotok annyira egymásra Jujuval.
-Ezt meg hogy érted?
-Hát… nem mellette ülsz?
-Ó, a francba! Észre se vettem! Nem cserélünk helyet, Hélene? – kérdezte Patrick a lánytól fennhangon. Julie közben magában elkezdett húszig számolni, és levegőt is alig vett.
-Most már olyan jól ülök itt… Sajnálom, de nem – közölte Hélene.
-Akkor Juju, ki kell bírnod egy kicsit, hogy melletted ülök.
-Majd… maximum nem nézek rád… - vonogatta a vállát a lány.
-Figyu, srácok, asszem, én elugrom a munkahelyemre, mert a főnököm azt mondta, hogy ma is nézzek be egy pár órára – mondta Hélene.
-De ma nem szabin vagy? – kérdezte Pierre. –Már úgy terveztem a mai napot.
-Szabit vettem ki mára, ez igaz, de a főnököm azt mondta, hogy életbevágóan fontos. Ígérem, hamar letudom.
-Elkísérhetlek egy darabig? – szólt közbe Damien is. –Nekem úgyis be kell mennem, sajnos teljes munkaidőre.
-Persze, gyere csak – egyezett bele a lány.
-Mehetek én is? – kérdezte Cécilia. –Megmutatom magam az egyetemen, mert már elég rég láttak…
-Mindenki lelép? – nézett körül Julie. –Én hova menjek?
-Te sehova – Patrick megfogta a lány combját. Aztán mikor Julie villámló szemekkel ránézett, gyorsan visszakapta a kezét. A többiek valószínűleg nem láttak semmit, vagy legalábbis nem reagáltak rá.
-Pierre, te nem jössz? – kérdezte Damien.
-Nem tudom. Lehet, hogy még elviszem az öltönyömet a tisztítóba.
-Akkor én meg elmegyek kiszedetni a szemöldökömet – mondta végül Julie. –Nagyon nem frankó.
-Gyere te is velünk – javasolta Cécilia.
-Hát, oké.
Patrick erre feltűnően megköszörülte a torkát, mire Julie észbekapott.
-Ó, nem! Mégse mehetek. Még… még van egy kis dolgom.
-Micsoda?
-Hát… - Julie egy kicsit zavarba jött. A francba, most mit találjon ki? –Hát… új munkát kaptam… - mondta végül.
-Hú, tényleg? – lelkesedett Cécilia. –És milyen munkát?
-Hát… Olyan változatos, és… kreatív munkát… - Julie örült volna, ha nem feszegetik tovább ezt a témát. Kezdett kifogyni az ötletekből. Arra egyáltalán nem volt felkészülve, hogy a többiek majd kérdezgetni fogják.
-És…
-Jaj, Cec, hagyd már! – szólt közbe Patrick, mentve a lányt. –Egyelőre még nagyon friss ez a dolog. Ha majd már kicsit biztosabban áll ebben a melóban, akkor szívesebben fog beszélni róla.
-Hé, Patou! Te tudsz valamit?
-Semmit. Ne légy hülye.
-Indulhatnánk végre? – sóhajtott fel Damien. –Elkések a melóhelyemről, és akkor nekem nem lesz munkám.
-Jó, menjünk. De ha hazajöttünk, mindent elmesélsz! – mondta Cécilia Julie-nek.
Miután mindenki elment, Julie megkönnyebbülten felsóhajtott.
-Hú, ez meleg helyzet volt! Kösz, hogy kimentettél.
-Nincs mit. Mondjuk, az szívás lett volna, ha Cec tovább firtatja, hogy én honnan tudok a dologról.
-De lényeg, hogy nem tette. Egyébként én is megyek dolgozni, de előtte még egy kicsit veled akartam lenni.
-Lehet, hogy nekem se ártana bemennem… A főnököm nagyon nem szeret.
-Érdekes, engem se szeret. Meg állítólag Dam-et se az övé.
-Hát, úgy látszik, ez egy ilyen általános jelenség – vont vállat Patrick.
-Vagy talán azért van, mert szerda délelőtt tíz órakor itt üldögélünk, és cseverészünk…
-Elképzelhető… De… Mielőtt visszamennénk… Nem akarunk még egy kicsit…
-De, igen! – lelkesedett Julie, majd felhúzta Patrickot a kanapéról. –Gyere, itt az én szobám! Hoppá, várj csak! – állt meg hirtelen a lány. –Hová tűnt az a véres bábu?
-Tegnap este eltüntettem.
-De hát tegnap este velem voltál. Mikor tüntetted el?
-Akkor, amikor te lefeküdtél, de még nem történt köztünk semmi. Az elején.
-Ja, tényleg. Akkor eltűntél egy negyed órára.
-És mégis mit gondoltál, hová tűnt? Talán meglátogattak a kedves kis manók, és elvitték? – Patrick mosolyogva csóválta a fejét.
-Ó, nem, dehogyis! Manók! Ugyan már…! – nevetett fel Julie. –Angyalok… - mosolyodott el.
Patrick inkább nem válaszolt, hanem ráhagyta a lányra kislányos elképzeléseit. De mielőtt túlságosan elterelődött volna a téma, gyorsan behúzta Julie-t a hálószobába, aztán megigazította az ágyat…
Ezután egész nap csak arra tudtak gondolni, mit fognak csinálni, ha ismét együtt lehetnek. A többiek egyelőre még semmit nem sejtettek, sőt, a véres báburól se tudtak. Viszont a férfi, aki küldte ezt az ijesztő tárgyat, továbbra sem tétlenkedett. Egy újsághirdetést fogalmazott, amit másnap kívánt feladni. Garantáltan nem fog visszhang nélkül maradni…
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
