|
29. rész
Csibebaba 2008.01.30. 20:33
 -
-Jézusom, Cécilia, mi a baj? – kérdezte aggódva Hélene, amikor barátnőjét könnyek között találta.
-Semmi…
-Na, csak ezt az egyet ne mondd, mert úgyse hiszem el neked! Ha tényleg semmi bajod nem lenne, akkor nem sírnál.
-Mindegy, nem fontos.
-Dehogynem fontos! A barátnőm vagy, és segíteni szeretnék neked.
-Hát, ha van valami jó tipped szívfájdalom ellen… - szipogta Cécilia.
-Úristen, mi történt? – ölelte át Hélene a lányt.
-Dam és én… szakítottunk… - tört ki a sírás a lányból.
-Jaj, te szegény! Gyere ide! – húzta közelebb Céciliát Hélene. –De hát miért? Olyan jól megvoltatok.
-Igen, én is… én is azt hittem…
-És… ő mondta, vagy… vagy te?
-Már nem tudom… Azt hiszem… Azt hiszem ő… - törölgette a könnyeit Cécilia.
-És végiggondoltad, mi lehetett az ok?
-Hát, eleve azért jött ez a szakítás, mert egy kicsit összekaptunk.
-Kicsit??? És máris kidobott?
-Na, jó, annyira nem kicsit… De akkor is pocsék érzés volt! Egyébként… Egyébként én kezdtem a vitát…
-Aha…
-Jó, tudom, hülye voltam, hogy pattogtam! Csak annyira akartam, hogy egy kicsit több időt töltsünk együtt!
-Szóval ez volt a fő oka a veszekedéseteknek – bólintott Hélene.
-Igen. De az a baj, hogy kölcsönösen szidtuk egymást, és hát… be kell látnom, hogy… hogy mind a kettőnknek igaza volt. Igen, neki is… Én is aktivizálhattam volna magam néha a kapcsolatunkat illetően…
-Most már késő bánat, sajnos. Illetve… Még megbeszélhetitek. Csak néhány nyugodt óra kell hozzá és talán ki is békültök.
-Nem tudom, eléggé összekaptunk…
-De azért nem kell feladni. Viszont… ha mégse sikerül, akkor próbálj túllépni a szakításon – javasolta Hélene. –Sírj egy kicsit, de aztán engedd el őt. Nyílj ki a világ felé, menj el szórakozni, csinálj érdekes programokat. Ha gondolod, én is elkísérlek. Meg persze Juju is. Jók lesznek ezek a csajos esték, hidd el!
-De azért… De azért előtte még beszélek vele. Talán… talán még ma – Cécilia kezdett megnyugodni, de a szeme még egy kicsit könnyes volt.
-Az lesz a legjobb – mosolyodott el Hélene. –Gyere, adok neked csokit. Az segít.
Míg Hélene Cécilia lelkét pátyolgatta, addig Julie-nek érdekes ötlete támadt. Ismét Patrickkal hancúrozott a fiúk lakásában, és élvezte, hogy eddig még Pierre-en kívül senki nem tud a kapcsolatukról. De a titkolózás ellenére máris egy nagyobb lélegzetvételű dolgot tervezett…
-Szólj, ha csikis vagy… - mondta a lánynak Patrick, miközben a hasát csókolgatta.
-Egyelőre még nem… De ha a köldököm környékén csinálod, akkor… Hé! Ott nagyon csikis! – nevetett Julie.
-Bocs, nem akartam – nevetett a srác is, de azért folytatta. –De annyira jó!
-Nekem is, csak egy kicsit… csiklandós! – Julie nevetve dőlt vissza a párnájára.
-Pedig nem fogom abbahagyni… - csókolgatta tovább Patrick a lány hasát, majd egy kicsit feljebb haladt, és Julie melleivel folytatta. A lány behunyta a szemét, és átölelte a srácot.
-Patou… - suttogta. –Tudod, mit szeretnék? – kérdezte mosolyogva.
-Mit? – Patrick fel se nézett, folytatta, amit elkezdett. –Csak egy szavadba kerül, és én már csinálom is…
-Egy kisbabát szeretnék… - sóhajtott fel Julie.
-Mi…? – Patrick egyből magához tért, és döbbenten nézett a lányra.
-Jól hallottad – mosolygott Julie. –Szeretnék egy kisbabát. Tőled.
-Ez csak valami vicc, ugye? – kérdezte a srác. –Mert akkor nagyon jó poén! – azzal elkezdett nevetni. –Tuti szuper vicc!
-Nem vicceltem – a lány komoly maradt.
-Ó… - Patrick is abbahagyta a nevetést, és felült az ágyban.
-Talán valami baj van?
-Hát, tudod… Azért ez… elég váratlanul jött!
-De te is szeretnéd, ugye? – kérdezte Julie, de a hangsúlyából érződött, hogy ő magában már meg is adta rá a választ: „Hát persze, hogy szeretne!”
-Öhm… Nem is tudom… - húzta el a száját Patrick. –Nem igazán… - nyögte ki végül.
-Tessék?!
-Jó, jó, azért… azért nem kell leharapni a fejemet! Te megkérdezted, akarok-e gyereket, én meg mondtam, hogy nem! Most ezzel mi a baj?
-Az, hogy ennyire elutasító vagy! – mondta Julie remegő hangon.
-Édes kicsi Juju, gondold végig, hogy ez baromira nem lenne jó! – mászott közelebb a lányhoz Patrick. –Hiszen még így is csak Pierre tud rólunk! Eleve titkolózunk, és egy gyerekhez az kell, hogy rendes, odafigyelő, gondoskodó szülei legyenek!
-És talán mi nem vagyunk azok?!
-Hát, ne haragudj, de… nem hinném… - Patrick tudta, hogy ezután a megjegyzés után óriási balhé lesz. És lett is.
-Hát te biztos, hogy nem vagy az! – kiabálta Julie. –De én igenis törődnék vele!
-Julie, az ég szerelmére! Még csak huszonkét éves vagy! Hova rohansz? Még előtted az egész élet! Ráérsz még ezzel a babával.
-De én most szeretném! És nem is lenne nagy dolog, ha összehoznánk. Elvennél feleségül, és…
-Hohó! Álljunk csak meg egy pillanatra! – Patrick most már komolyan elkezdett bepánikolni. –Eddig még csak a baba-téma volt, most meg már esküvő is?!
-A kettő együtt megy, nem?
-Szerintem rohadtul nem! Értsd meg, nekem ez túl gyors…
-Gyors?
-Úgy értem… én még élni szeretnék, világot látni… De ha megnősülök, és gyerekem születik, akkor teljesen elveszek!
Julie erre felzokogott.
Istenem! Hogy is gondolhattam, hogy megváltoztál?! Ugyanaz maradtál, aki régen voltál! – sírta a lány, majd kimászott az ágyból, és elkezdett felöltözni.
-Jaj, ne csináld már! – Patrick már bánta, hogy őszinte volt. De ha meg rábólintott volna a dologra, akkor neki aztán tényleg annyi! –Beszéljük meg!
-Nem beszélek veled semmit! – Julie belebújt a nadrágjába, majd felvette a pulóverét is, és az ajtó felé indult. Aztán egy pillanatra visszafordult. –Tulajdonképpen nem értem ezt a nagy felháborodást. Patrick, a fenébe is, 31 éves vagy! Meddig akarod még az örökifjú dzsigolót játszani? Egyszer úgyis meg fogsz nősülni, és gyerekeid lesznek!
-De én még várni akarok ezzel…
-És meddig? Te se leszel már fiatalabb… - szipogta a lány.
-Nézd, Julie, ez nekem így nem megy – Patrick is felöltözött, úgy ahogy, és Julie-hez lépett. Meg akarta ölelni, de a lány arrébb lépett. –Most nagyon haragszol rám?
-Ááá, nem. Annyira nem…
-Figyelj! Nem tudom, te végiggondoltad-e, amit mondtál nekem, de baromi rossz volt az időzítés!
-Talán kiszerettél belőlem? – szegezte neki a kérdést Julie. –Vagy, ó, dehogyis! Hiszen te soha nem szerettél engem! Én csak arra kellettem neked, hogy legyen kivel ágytornáznod! Ez rohadtul megalázó, azt ugye tudod?!
-Na, most fejezzük be, jó?!
-Te soha nem gondoltál még arra, egyszer sem, hogy talán nem csak kamatyolnunk kéne, hanem valami értelmeset is kezdeni a kapcsolatunkkal?
-Hát… Mondtam, hogy ez nekem túl gyors…
-Akkor szerintem most fejezzük be – mondta Julie halkan, és kiment a szobából.
-Ne már, Julie! – rohant utána a srác. Megfogta a lány karját, és maga felé fordította. Julie könnyes szemmel nézett rá. –Én nem szeretném, ha… ha így lenne vége… Csak… Olyan hirtelen jött minden… Mert te… mert te eljegyzést akarsz, meg esküvőt… meg minden olyat, amiben gyerekek vannak! Ez nekem ijesztő… - fejezte be Patrick halkan.
-Istenem, hogy te mennyire nem ismersz engem, Patrick! – Julie kirántotta a karját a srác kezéből. –Tudtad, például, hogy a ma estét Ceccel töltöm, és nem veled? Vagy azt, hogy a környéken csak egyetlen gyerek van, mégpedig te?! Vagy hogy ebben a percben rád se bírok nézni?! – zokogta Julie, azzal feltépte az ajtót, és elrohant.
Estig nem került elő. Akkor is csak azért, hogy feldúltan fel-alá járkáljon a lakásban.
-Neked meg mi bajod van? – kérdezte tőle Hélene, aki már meg se lepődött azon, hogy barátnője ilyen hangulatban van.
-Sok minden!
-Mondd el. Cec már kiöntötte nekem a szívét, most te jössz.
-Patrick egy hülye, rohadék, szemét…
-Jó, jó, elég. Fogtam. Most éppen mi a probléma vele? Mit szólt be neked?
-Nem akar gyereket! – fakadt ki Julie, és már az sem érdekelte, hogy ezzel gyakorlatilag elárulta, mi van köztük Patrickkal.
Hélene csak nézett, aztán halkan megszólalt.
-Bocs, de… Nem értettem teljesen tisztán… Miről van szó?
-Nem akar gyereket, és nem akar engem elvenni se! – Julie dühösen ledobta magát a kanapéra, és elkezdte rágni az ujját.
-Ó… Hát, tudod… Lehet, hogy most baromi hülyének fogok tűnni, de… Ti már nem szakítottatok egy hónapja, kábé?
-De.
-Oké, akkor végképp semmit nem értek – Hélene elbizonytalanodott. –Szakítotok, aztán mégis az bánt, hogy nem akar elvenni, meg hogy nem akar gyereket? Egyáltalán, miért akarná ezeket a dolgokat, ha már rég nem jártok?
-Mert… Mert újra kezdtük… - sóhajtott fel Julie. –Ne kérdezd, miért és hogyan, mert ez baromi hosszú történet. Az a lényeg, hogy megint járunk, és én… én egy kicsit elragadtattam magamat. Legalábbis szerinte.
-De miért titkolóztok? Egyáltalán tud rólatok valaki még rajtam kívül?
-Igen, Pierre.
-Na szép! És nem szólt nekem egy árva kukkot se!
-Mert megkértük rá. Nem akartuk, hogy teljesen komolytalannak gondoljatok minket az örökös szakítások és újrakezdések miatt… Szeretném, ha te se szólnál erről senkinek, oké? Bár, lehet, hogy most már mindegy… A kapcsolatunknak megint lőttek, úgy néz ki…
-Jaj, Juju! Ne add fel ilyen könnyen! Lehet, hogy ez csak az első reakciója volt! Tudod, milyenek a pasik… Félnek az elkötelezettségtől. A családalapítástól meg pláne. Csak finoman környékezd meg még párszor, és meglátod, egyszer rá fog bólintani.
-Nem hiszem.
-Szerintem meg így lesz. Nem kell teljesen lemondani róla. Lehetséges, hogy egyszer csak megkéri a kezed, és hajlandó lesz gyereket vállalni veled.
-Igen, lehetséges! – húzta el a száját Julie. –Hogy én mennyire utálom ezt a szót! Annyira nem mond semmit! Lehetséges… lehetséges… Én nem építhetem az életemet egy „lehetségesre”! – csattant fel. –Igen… „Lehetséges, hogy nem törnek az életedre…” Na nem! Én nem bízok ebben a szóban!
-Pedig érdemes lenne. És én szívesen segítek nektek, ha gondolod.
-Nehogy te is mondd Patricknak, mert…
-Nem erre gondoltam! Csak… Csak szeretném, ha… ha ezúttal sikerülne együtt maradnotok. Az szuper lenne!
-Hát, ja. De így, hogy tudom, a kapcsolatunk nem tart semerre… Így nem tudom, érdemes-e folytatnunk.
-Érdemes, majd meglátod.
Eközben Damien-nak érdekes találkozása volt… Éppen a munkahelyéről igyekezett haza, és mielőtt hazaért volna, még beugrott a sarki kisboltba. Ahogy a polcok között sétált, hirtelen valaki nekiszaladt.
-Jaj, elnézést! – szabadkozott az illető. Fiatal srác volt, talán annyi idős, mint Damien. –Nem figyeltem, csak egyszerűen rohantam.
-De miért rohansz egy boltban?
-Mert nagyon sietek. Tudod, valakit meg akarok látogatni.
-Beteglátogató? – mosolygott Damien.
-Nem, egy régi, kedves ismerősömet szeretném meglátogatni. Egy lányt, akit régen nagyon szerettem…
-Á, értem.
-Egyébként itt laksz a környéken? Csak azért, mert nem igazán tudom, merre találom azt a házat, ahová megyek.
-Igen, itt lakok a 64-ben – mondta Damien.
-Hát ez tök jó! Én is pont a 64-be megyek!
-Tényleg? Ez szerencsés! Akkor legalább egyenesen oda tudlak vezetni. Egyébként Damien vagyok.
-Szia, én Christophe.
Damien-nak valahonnan ismerős volt ez a név.
-És mondd csak, Christophe… Kihez mész látogatóba? Hátha ismerem a lányt.
-Nem tudom, ismered-e. Céciliának hívják. Régen elég sokáig jártam vele, de már kábé egy éve nem találkoztunk…
És a srác csak mondta, mondta, Damien pedig némán bólogatott. Most mondja meg a srácnak, hogy ő is járt Céciliával, és pont előző nap szakítottak? Vagy vezesse föl Christophe-ot a lányhoz, és engedje őket ismét össze?
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
