|
35. rész
Csibebaba 2008.02.27. 16:20
 -
Másnap sok dolga volt a társaságnak: mindenkinek, aki előző nap új helyre költözött, át kellett vinnie a cuccait újdonsült lakhelyére – legalábbis egy részét. A lányok szépen, lelkiismeretesen pakoltak, de Patrick éppen csak bedobálta a cuccait egy-egy dobozba, fölvitte, és egyszerűen csak lerakta azokat a lakás közepére.
Aztán, mint aki jól végezte dolgát, leült beszélgetni Damien-nal. Julie, mikor hazaért a munkahelyéről, egyenesen a dobozokba ütközött, és csak hajszálhíján tudta elkerülni, hogy ne essen hasra bennük. Az utolsó pillanatban sikerült átugrania.
-Hoppá!
-Szia, lakótárs! – fordult hátra Patrick a kanapén ülve. Mióta megbeszélték Julie-vel, hogy összeköltöznek, soha nem mulasztotta el így szólítani a lányt.
-Sziasztok – köszönt Julie a két srácnak, majd letette a táskáját, és mosolyogva átölelte Patrickot. –Tudod, drágám, óriási ötlet volt a padlóhoz szögezni a dobozokat! Olyan praktikus!
-Nem szögeztem őket a padlóhoz.
-Ó, tehát elmozdíthatók??? – mosolygott továbbra is a lány.
-Oké, vettem az adást. Azonnal elpakolom őket.
-Köszi. És ti, Dam? Megbarátkoztatok már a gondolattal, hogy ezentúl két csajjal kell együtt élnetek?
-Hát… Ha Cec egy kicsit barátságosabb lenne velem, akkor talán elviselhetőbb lenne a helyzet.
-Még mindig pukkad?
-Igen, de legalább Hélene-nel már kibékültek. Én meg megpróbálom elkerülni, mert ha találkozunk, egyből látványosan elkezd fintorogni, húzza a száját, és megvetően méreget. Nem tudom, meddig bírom még.
-Azt hiszem, lemegyek hozzá, és beszélek vele – mondta Julie. –Addig, Patou, pakold el az útból a dobozokat. Te meg, Dam, segíts neki. Tegyétek hasznossá magatokat.
Julie lement a másik lakásba, de ott is akkora volt a rumli, hogy alig tudott bemenni.
-Hé, csajok! Mi történt itt? Atomrobbanás?
-Gyere csak nyugodtan! – hallotta Hélene hangját az egyik szobából. –Éppen pakolunk Ceccel.
-Látom… - Julie óvatosan kilépett az egyik dobozból, amibe az imént sikeresen belegyalogolt. –De nem nagyon haladtok.
-Igen, mert eddig Patrick szobáját próbáltuk valahogy egy kicsit szalonképesebb állapotba hozni. Ez pedig nem csak néhány perces meló volt… - Hélene kijött Pierre szobájából. Fáradtnak látszott. Kicsit kimerítette a sok pakolás és takarítás. –Tudod, Juju, ha Patrick odafönt is ilyen csatateret csinál a szobájából… Vagyis bocsánat, a szobátokból… Szóval, akkor nem irigyellek…
-Majd takarít maga után – vont vállat Julie, és leült a kanapé egyik szabad sarkára.
Erre csak Cécilia nevetését hallották, aki még a szobában szorgoskodott. Aztán megjelent a hang gazdája is, épp csak kidugta a fejét az ajtón.
-Ezt mondd meg neki is… - vihogott. –De én is hadd legyek ott, mert kíváncsi vagyok a fejére.
-Jaj, lányok! – sóhajtott fel Julie. –Olyan kár, hogy elköltöztetek.
-Hát, nem maradhattunk ott – mondta Cécilia, miután ő is kijött a szobájából. –Minek kellünk mi az édes kis idilletekbe?
-Hogy tartsuk a gyertyát… - tette hozzá Hélene.
-Máris hiányoztok – folytatta Julie. –Úgy megszoktam már, hogy ott vagytok. Azok a jó kis beszélgetéseink… A csajpartik… Ahogy kibeszéltük a srácokat… Annyira jó volt! – sóhajtott fel.
-Lehetnek még ilyen estéink…
-De ti elmentetek… - mondta Julie továbbra is, mintha meg se hallotta volna Cécilia iménti megjegyzését. –Itt hagytatok engem… És nekem ezentúl egy pasival kell élnem! – tört ki végül, arcát tenyerébe temetve.
Cécilia és Hélene lopva egymásra pillantott, és alig tudtak elfojtani egy mosolyt.
-Hát, szívem… Te vállaltad ezt – mondta óvatosan Hélene.
-Igen, tudom. De… végül is… ha jobban belegondolok, annyira nem is nagy baj. Legalább meglátjuk, mennyire tudunk együtt élni. Ez az esküvő előtt nem árt…
-Esküvő? – hökkent meg Cécilia. –Valamiről lemaradtam?
-Nem – mondta Julie szomorúan. –Nem kérte meg a kezem. Csak… a jövőben, hátha… Meg ha jön ez a kis emberke is… - simogatta meg a hasát. –Akkor mindenképpen jó lenne, ha összeházasodnánk.
-Értem. Egyébként azon gondolkoztál, hogy hogy fogtok ti élni? – kérdezte Hélene. –Mármint… Például a házi munkák… Ki fog takarítani? Főzni, mosni? Tudod, hogy ezek női munkák, ugye?
-Persze… De… Ezt majd még megbeszéljük Patou-val… Ne aggódjatok, felnőtt emberek vagyunk.
-Hát, azt kétlem… - morogta Cécilia.
-Tessék? – emelte föl a fejét Julie.
-Semmi, semmi… Nem mondtam semmit.
-Jobb is. Veled amúgy is beszélni szeretnék – jelentette ki határozottan Julie.
-Ajjaj! Figyelj, Juju… Néhány napon belül visszaadom a szemceruzádat, de az enyém tropára ment, és…
-Nálad van a szemceruzám?! – döbbent le a lány. –Mikor nyúltad le?
-Nem erről akartál velem beszélni, ugye…?
-Nem – intett a fejével Julie. –A bátyámról.
-Ó, ez rövid beszélgetés lesz – ült le Cécilia egy székre. –Nem kívánok vele kapcsolatba kerülni, és pont. Most már mehetek dolgomra?
-Nem, nem mehetsz! Ez sokkal bonyolultabb dolog. Őt nagyon bántja, hogy ennyire utálod.
-Az nem az én problémám – legyintett Cécilia. –Előbb gondolkodott volna. mondd meg neki, hogy csókoltatom, és ma este akkor is elmegyek randizni Rogerrel.
-Ne csináld azt, amit én! – fakadt ki Julie. –Amikor mi is „fasírtban voltunk” Patou-val, én is így viselkedtem, és közben baromira szenvedtem! Ti Dam-mel egy pár vagytok.
-Szerintem meg ez már csak múlt idő. Dam megcsalt és kész.
-Patou is megcsalt engem, de megbocsátottam neki, mert szeretem.
-Az te vagy – mondta hidegen Cécilia. –De én már nem szeretem Damien-t. És ennyi, ne ragozzuk tovább.
-De ha… - próbálkozott tovább Julie.
-Csss, hagyd! – intette le Hélene. –Majd ő eldönti, mit akar.
-Köszönöm – bólintott felé Cécilia.
-Hát, jó – sóhajtott fel Julie. –Akkor… Segítsek esetleg valamiben? Pakolni, vagy egyéb?
-Csak egy választ kérünk – mosolyodott el Hélene. –Jól meggondoltad te ezt az együttlakást Patrickkal?
-Igen, de ez szerintem már ugyanolyan döglött téma, mint Cec és Dam kapcsolata… legalábbis Cec szerint - tette hozzá Julie. Cécilia erre csak megrázta a fejét, és vállvonogatva hátradőlt a kanapén.
-Jó, csak azért kérdeztem, mert… Mert ti mind a ketten olyan… olyan… - Hélene kereste a megfelelő szót barátai életstílusára, de a „felelőtlen”, a „szétszórt” és a „szeleburdi” nem tűntek túl barátságosnak. –Olyan… szabadok vagytok – mondta végül, de érezte, hogy ez a szó korántsem elég Julie és Patrick jellemzésére.
-Szabadok?
-Igen, és… és függetlenek… - folytatta Hélene. –Mármint… én nem tudtam elképzelni se, hogy ti valaha lehorgonyoztok egymás mellett.
-Hát, akkor meglepetés! – mosolygott Julie. –Egyszer mi is megkomolyodunk, és úgy látszik, ennek máris eljött az ideje.
-Adja az ég… - motyogta Hélene.
-Na, csajok, akkor én léptem! – állt föl Julie a kanapéról. –Megyek, főzök valamit! – a lány az ajtó felé indult, majd hirtelen visszafordult, és olyan szélesen mosolygott, hogy a másik két lány azt hitte, egy hatalmas, boldog sikolyt fognak hallani. De Julie visszafogta magát, és csak közepes hangerőn öntötte ki érzelmeit: -Jaj, ez annyira szuper!!! Most már igazi háziasszonynak érzem magam! „Főzök az uramnak…” Hú, de izgin hangzik!!! Imádom az új életemet! – Julie még egy utolsó, bájos mosolyt villantott barátnői felé, majd elviharzott.
Cécilia és Hélene egymásra néztek.
-Te is észrevetted a hibát a képen? – kérdezte Cécilia.
-Aha… Julie főz… - Hélene hitetlenkedve nézett maga elé. –Mikor azt se tudja, mi a különbség a cukor és a só között…
-A múltkor vaníliáscukrot akart tenni a spagettire – tette hozzá Cécilia.
-Jaj, szegény Patrick… Nem is sejti, hogy élete hátralevő részét a fürdőszobában fogja tölteni egy bizonyos csésze fölé hajolva…
Cécilia felnevetett, ahogy elképzelte a jelenetet, majd inkább jobbnak látta, ha visszatér eredeti munkájához, a pakoláshoz. Hélene már úgy-ahogy végzett, ezért ő is nekiállt főzni – de valahogy sejteni lehetett, hogy neki jobban fog sikerülni…
Estefelé mindenki náluk gyűlt össze vacsorára. Julie, amint sejteni lehetett, elszúrta a kaját (ami egyébként egy egyszerű sajtos makaróni lett volna), úgyhogy ők is Patrickkal lementek a másik lakásba.
-Majd beletanulok – mentegetőzött Julie, amikor válogatott vicces beszólások kereszttüzébe került. –Meg amúgy is, fáradt vagyok, ilyenkor nem megy a főzés.
A többiek egymásra sandítottak, majd inkább a következő falat kajába rejtették kitörő nevetésüket. Az este hátralevő részében teljesen el is feledkeztek arról, hogy Julie-t két nappal azelőtt megtámadták.
De ezután körülbelül két-három hétig nem is történt semmi említésre méltó. Azonban szűk három hét múlva, Cécilia késő délután igyekezett hazafelé az egyetemről. Sietett, mert megbeszélték Julie-vel, hogy elmennek moziba. Ahogy hazaért, nagy csönd fogadta. Olyan volt, mintha senki nem lett volna otthon.
-Hahó! – kiabált Cécilia, amikor belépett Julie és Patrick lakásába. –Van itthon valaki?
-Igen! Itt vagyok a szobámban! – hallotta Julie hangját. Cécilia megnyugodott, mert így legalább megbizonyosodott róla, hogy nem történt semmi baj a lánnyal. De Julie hangjában mégis volt valami nyugtalanító. Olyan furán csengett.
-Szia! – lépett be hozzá a hálószobába Cécilia. Julie az ágyban feküdt, nyakig betakarózva. –Hát te meg? Nem készülődsz? Fél óra múlva kezdődik a filmünk!
-Tudom… - válaszolta elhaló hangon Julie. –De… Én azt hiszem… Én nem megyek.
-Miért? – Cécilia egy kicsit felháborodottan kérdezett vissza.
-Nem érzem jól magam… Te… Te menj csak el nyugodtan…
-Hülyéskedsz? Nélküled nem megyek!
-Hívd el Hélene-t vagy valaki mást. De én nem tudok elmenni.
-Miért, mi történt? – Cécilia leült az ágy szélére.
-Fáj a hasam, és nagyon rosszul érzem magam. Hőemelkedésem is van.
-Ó… - Cécilia nyelt egyet, majd halkan megkérdezte: -Nem lehet, hogy… lehet, hogy… terhes vagy?
-Az szuper lenne! – sóhajtott fel Julie. –De ezek a tünetei?
-Igen. Én úgy tudom, igen… Meg a reggeli rosszullét, émelygés, szédülés… menstruáció kimaradása…
-Nagyszerű… - suttogta a lány. Aztán hirtelen elfehéredett, és kezét a hasára szorította. –Jesszusom, de fáj! – szeméből könny csordult ki. Úgy tűnt, tényleg iszonyú kínokat áll ki. –Figyelj… Nem tudnál nekem hozni egy… egy fájdalomcsillapítót?
-Szerintem nincs itthon, de megnézem – Cécilia kiment a konyhába, és átkutatta az egész helységet, de a kért gyógyszernek még csak írmagját se találta. Csalódottan ment vissza. –Nincs egy darab se.
-Akkor lemennél a gyógyszertárba, légyszi? – nézett rá esdeklőn Julie. –Patou nem tudom, mikor ér haza, és én addig nem bírom ki.
-Oké, lemegyek. A filmet már úgyis lekésném. Pár perc és itt vagyok.
-Köszi, Cec! Hálából sütök neked kakaós kekszet.
-Á, igazán nem kell… - legyintett Cécilia mosolyogva, majd mikor kiment a szobából, halkan megjegyezte: -Még csak az hiányzik…!
Ahogy kiért az utcára, egyből megcsapta a januári hideg és az erős szél. Szokatlanul lehűlt a levegő, de legalább hó és jég nem volt. Kabátját összehúzta, sálját megigazította, és a kesztyűjét is felvette. A gyógyszertár nem volt messze, kétsaroknyira épült a házuktól. Akármennyire igyekezett, a szél mindig szembe fújt, és olyan volt, mintha ezzel folyton visszalökte volna őt.
Éppen befordult a sarkon, amikor úgy érezte, mintha figyelnék. Tudta, hogy ez nem jó, de annyira nem foglalkozott vele. Egy kicsit azért megszaporázta lépteit, és a szél ellenére egész jól haladt célja felé. Már szinte teljesen besötétedett, de Cécilia nem az a fajta lány volt, aki csak úgy megijed a sötétségtől.
Amikor befordult a gyógyszertár utcájába, hirtelen olyan erős, hideg szél csapta meg, hogy beleborzongott. Nem tudta, mi történik vele, de a szél feltámadásával egyszerre valami fájdalmat is érzett a karjában, ami olyan erős volt, hogy nem tudta folytatni útját. Nekiesett a ház falának, másik kezét rászorította fájós karjára. Meg mert volna esküdni rá, hogy a fájdalom előtt közvetlenül egy pukkanást hallott.
Szédülni kezdett, majd ahogy a világ egyre erősebben forgott vele, elvesztette az egyensúlyát, és összeesett. Aztán minden elsötétült előtte, érezte, ahogy feje hátrahanyatlik, és elvesztette az eszméletét.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
