|
36. rész
Csibebaba 2008.03.04. 20:20
 -
Cécilia nagyon lassan nyitotta ki a szemét. Először semmit nem látott, mert olyan hirtelen özönlött a fény a szemébe, hogy hirtelen csak nagy fehérséget látott, mintha tejszerű köd vette volna körül. Azt azonban érzékelte, hogy egy ágyban fekszik, és a szobában kellemes meleg van. Amint visszatért a látása, óvatosan felült és körülnézett. Azt egyből konstatálta, hogy nem otthon van.
A szoba, ahol feküdt, egy tágas és világos helyiség volt, nagy ablakokkal, a falon pedig néhány kép díszelgett. Nagy, bekeretezett festmények voltak, főként tájképek. Az ágy is hatalmas volt, bársony baldachinnal körülvéve; a szoba sarkaiban pedig egy-egy nagy növény volt. Cécilia kimászott az ágyból, és az ablakhoz lépett. Odakint egy hatalmas, gyönyörű kertet pillantott meg, rendezett, szépen nyírt gyeppel, formára vágott sövénnyel és bokrokkal. Ráadásul, mivel január volt, az egész udvart vékony hóréteg borította, ami olyan volt, mintha cukormáz lett volna valami gyönyörű tortán.
Valami azonban nyugtalanította. Mi ez a hely és egyáltalán hogy került ide? És mi van a többiekkel? Vajon mióta lehet már itt? Úgy döntött, kicsit körülnéz. Óvatosan kinyitotta az ajtót, és legnagyobb örömére nyitva találta. A házban csend honolt, és a lány hallotta a saját lépteit, ahogy végigment a kihalt, üres folyosókon. Minden helyiségbe benézett, de senkit nem talált otthon.
-Hahó… Van itthon valaki? – kérdezte halkan. Nem mert kiabálni, mert így is rémisztőnek találta, hogy léptei visszhangzanak a házban. Hát még ha hangosabban beszélt volna…
Mikor semmi válasz nem érkezett, Cécilia csak azért is folytatta felderítő körútját. Megtalálta a konyhát, és most kezdte csak érezni, mennyire éhes. A helyiségben nagyon jó illat volt, valami főtt a tűzhelyen. Mellette viszont nem állt senki. A lány el is csodálkozott: nem kell néha ránézni az ételre?
Már tíz perce járkált fel-alá a házban, és még mindig semmi életjelet nem fedezett fel. De amint belépett az egyik szobába, amelynek az ajtaja nyitva volt, valaki megszólalt:
-Végre magadhoz tértél.
Cécilia ugrott egyet ijedtében, és körülnézett.
-Hol van? És… és ki maga?
A dolgozószoba (mert hogy ebben a helyiségben volt éppen) közepén álló nagy bőrfotel hirtelen megfordult, és láthatóvá tette a benne ülő magas, szemüveges, kopaszodó férfit. Cécilia bizalmatlanul méregette, de a férfi csak mosolygott.
-Ki maga? – ismételte meg a kérdést a lány.
-Aki megmentette az életedet – válaszolta lassan a férfi.
-Mi… mi történt velem? – kérdezte halkan Cécilia.
-Valaki rád lőtt, te meg elájultál. Én megtaláltalak, és elhoztalak ide.
-Hol vagyunk most?
-A Loire menti birtokomon.
-Nagyon szép… - vont vállat a lány, majd az ablakhoz sétált. Közben azonban végig azon járt az esze, hogy hátat merjen-e fordítani a férfinak, akiről még most se tudta igazán, kicsoda. A karja szépen be volt kötözve – ezek szerint vendéglátója gondját viselte. De miért hozta ide?
-Köszönöm – biccentett az idegen.
-Miért hozott ide? – mondta ki hangosan is a kérdést Cécilia, ami már régóta kavargott benne.
-Nem tudtam, hol laksz. Meg hát ez egy ideális környezet a gyógyulásra.
-Hát, akkor… köszönöm, hogy megmentett és bekötözte a sebemet – mosolyodott el halványan a lány. Érezte azonban, hogy valami nem stimmel. Ez a férfi túl kedves és nyájas. És ez a birtok is túl szép. –Akkor… én… felhívhatnám esetleg valamelyik barátomat, hogy jöjjön értem? Hol találom a telefont?
-Nincs telefon – mondta tárgyilagosan a férfi.
Na tessék! Ez is furcsa. Nagyon furcsa.
-Akkor megkeresem a mobilomat – vont vállat Cécilia.
-Sajnos tönkrement. Amikor elestél, valószínűleg kiesett a zsebedből, és összetört. Mindenesetre elhoztam, hátha kell még valamire.
-És… maga szerint hogy tudnék innen hazamenni? – próbálkozott tovább a lány.
-Sehogy.
-De hát… hol a kocsija, amivel idejöttünk?
-Bedöglött. Épp hogy ideértünk.
-Akkor elindulok egyedül.
-Gyalogszerrel? Nem néhány méter… Sőt…
Cécilia erre úgy érezte, muszáj leülnie valahová, mert menten elájul. Már az elején tudta, hogy ez az egész helyzet furcsa, de most már világossá vált számára, hogy ez több mint furcsa, sőt, ijesztő! Nincs telefon, a kocsi bedöglött… Hogy fog ő innen hazajutni?
-Kimegyek a kertbe – mondta végül a lány. Úgy gondolta, odakint majd átgondolja, mit is tegyen.
-Nem vagy éhes?
-Nem… - Cécilia ahogy kimondta, érezte, hogy az éhség a gyomrába mar.
-Rendben van, te tudod. Sétálj egyet a kertben.
A lánynak nem kellett kétszer mondani. Már ott se volt. Amint kiért az udvarra, fellélegzett. Valahogy annyira frusztráló volt odabent a levegő. Elkezdett futni, és gyorsan elrejtőzött a fák és bokrok között. Leguggolt a sövény mögé, és gondolkodóba esett. Úgy érezte magát, mint Alice Csodaországban.
Azt azonban nem tudta, hogy abban a percben, ahogy kilépett a házból, vendéglátója elővett egy kis rádiót a zsebéből, és utasítást adott valakinek:
-Paul? A lány kiment a kertbe. Tartsd szemmel.
A Paul nevű nagydarab őr egyből Cécilia után eredt, és követte őt a kertbe. A lány nem tudta, milyen szép darab kísérője akadt, de ösztönösen elbújt, ahová csak tudott. Valahogy mindenképpen haza kell innen jutnia. A karja egy kicsit fájt, de nem volt vészes. Elhatározta, hogy mindenképpen kerít valahonnan egy telefont vagy kocsit, és lelép innen minél hamarabb. Rémisztő volt a tudat, hogy egy ismeretlen ember birtokán van, messze Párizstól. Ráadásul egy kicsit fázott is, pedig mielőtt kijött, felvette a kabátját is.
Hirtelen meglátta a nagydarab őrt, aki a ház sarkáról figyelte. Cécilia arrébb osont, egy másik bokor mögé, és jól megnézte magának a férfit. Már a puszta látványa is ijesztő volt, abba meg bele se mert gondolni, vajon mit tenne vele, ha ellenkezne… Gyorsan tovább szaladt, vissza a ház felé. Amikor tisztes távolságban tudta az őrt, berohant a garázsba, ami a legközelebb volt hozzá. Halkan becsukta maga mögött az ajtót, és körülnézett.
Odabent tényleg állt egy kocsi, de nem úgy tűnt, mintha bármilyen baja lenne. Világos, hogy hazudott neki vendéglátója. De miért? Cécilia körbejárta az autót, alaposan megnézve minden oldaláról. Úgy döntött, hogy erre a témára majd még később visszatér, de most inkább bemegy a házba, és kér valamit enni. Ahogy ismét végighaladt a hosszú, kihalt folyosókon, hirtelen megakadt a szeme egy festményen, ami aranykeretbe foglalva, a falon lógott.
Megállt előtte, és alaposan megnézte. A kép egy hosszú, barna hajú, fiatal lányt ábrázolt. Nem lehetett több huszonnégy évesnél. Nagy, barna szemei voltak, és valami különös szomorúság áradt belőlük. De a festmény mégis, úgy egészében, elég fülledt, szexi hangulatot sugallt. Már csak a rajta látható lány öltözéke és felvett pozíciója se volt visszafogott. A lány egy bordó kanapén ült, keresztbe tett lábakkal. Rövid, fekete ruhát viselt, a háttérben pedig egy megsárgult csipkefüggöny volt látható.
Cécilia hosszas tanulmányozás után rájött, miért is fogta meg őt annyira ez a kép. A rajta látható lány Julie-re hasonlított, csak nem szőke volt. Cécilia számára ez is gyanús momentum volt, de inkább nem filózott ezen tovább, hanem folytatta útját az étkező felé. Úgy döntött, evés közben nem szól egy szót se „kedves” vendéglátójához, de utána mindenképpen kitalálja, hogyan jut innen haza.
Erre egészen másnapig nem sikerült rájönnie. De reggel felfedezőútra indult a ház rejtett zugai felé. Mindenhová benézett, és közben ügyelt rá, hogy ne csapjon nagy zajt. Így is összerezzent minden apró kis reccsenésre – valahogy még mindig nem tudott megbízni a ház gazdájában. Ahogy így sétálgatott, valahogy felkeveredett a padlásra is. Véletlenül…
Nem gondolta, hogy fog találni valami érdekeset. Pedig miközben próbálta kikerülni a sok kacatot, szinte felbukott egy kis könyvben, ami pont a lába előtt hevert. Lehajolt érte, és lefújta róla a port. Egy napló volt az, de a borítójára csak egy név volt írva: Caroline. Leült és kinyitotta a könyvet.
Apró, gyöngybetűkkel rótt sorok, illatos lapok, pici rajzok… Igazi lánynapló. Beleolvasott, de néhol nem tudta kivenni, mit is írt Caroline. Arra rájött, hogy valószínűleg egy tizenhét-tizennyolc éves lány volt, és ahogy idősödött, úgy írt egyre nagyobb, cirádásabb betűkkel. Az utolsó előtti bejegyzés csak néhány soros volt, és nagyon gyorsan lehetett leírva, mert a betűk széthúzottak, szinte már macskakaparás szerűek voltak.
„Ma beszéltem Anyával, és egyáltalán nem nyugtatott meg. Elegem van abból, hogy mindig a szüleim döntenek helyettem! Utálom ezt a fickót, ráadásul sokkal idősebb nálam! Könyörgöm, már nem a középkorban élünk, amikor érdekházasságokat kötöttek! Azt hiszem, megszököm vagy megölöm magam, de nem megyek hozzá! Még csak az kéne, hogy én is a trófeája legyek… Remélem, sikerül elszöknöm, mielőtt Stéphane bejön hozzám, hogy vigyázzon rám. De ha rájön, mire készülök, az nagyon fog fájni…”
Valószínűleg az említett Stéphane rájött, mire készül Caroline, mert a következő bejegyzés így szólt:
„Stéphane iszonyatosan megvert, nagyon fájt. Még a hajamat is megrángatta, a szám pedig felrepedt. Az se érdekelte, hogy elsírtam magam. Azt mondta, hogy megmond Anyáéknak, és az még rosszabb lesz. Nem ellenkezem, megadom magam. Remélem, a bátyám beleesik valami sötét verembe, és soha nem fog onnan kijutni! Én meg életem hátralévő részét élve eltemetve töltöm…”
A napló itt megszakadt, pedig Cécilia szívesen olvasta volna tovább is, mi történt Caroline-nal. Gyorsan a pulcsija alá rejtette a könyvecskét, és tovább kutatott a padláson. Talált ruhákat, könyveket, régi játékokat, és rengeteg egyéb kacatot. Viszont nagyon megörült: egy kicsit összezúzódva, de meglelte a mobilját is! Egy láda legalján volt, ahonnan csak nagy nehézségek árán tudta kihalászni. Ki volt kapcsolva, de Cécilia gyorsan működésbe hozta.
Ráeszmélt, hogy itt a nagy lehetőség: most megszökhet! Gyorsan belépett a telefonkönyvbe, és hívta az első számot, aki be volt írva: Damien… Most nem érdekelte, hogy kit hív, csak valaki vegye fel…!
Szerencséje volt.
-Igen? – hallotta a srác hangját.
-Dam! – sikoltotta Cécilia a telefonba. –Cec vagyok!
-Cec! Hol vagy? – Damien rendesen meg volt ijedve. –Azonnal mondd meg! Megyek érted!
-Nem tudom, Dam… Fogalmam sincs… Csak annyit tudok, hogy… hogy egy Loire-menti kastélyban… egy birtokon… valami szörnyen titokzatos férfi a tulajdonosa… Ő hozott ide, de… én nem bízok benne! Gyere értem, légyszi, mert menten meghalok a félelemtől!
-Oké! Megpróbálom betájolni a telefonodat… Amint tudok, megyek érted! Várj meg!
Cécilia letette a telefont, de még mindig nem nyugodott meg. Mi van, ha a férfi elkapja Damient is? Mi van, ha megtámadja? Mi van, ha megöli? Mi van, ha… Nem, ezt azonnal abbahagyni! Semmi baj nem lesz. De addig is… Vissza kéne menni a szobájába, hogy vendéglátója ne fogjon gyanút. A naplót is jobban el kéne rejteni. És azt a festményt még egyszer megnézni! Lehet, hogy Julie ikertestvére van rajta. Nagyon hasonlít a festményen lévő nő a kis fiatal, szerelmes, szőke barátnőjére!
A szobájába menet ismét megállt a portré előtt, jobban megnézni a festményt. Semmi kétség… Ez tiszta olyan, mint Julie! A szeme, az arca, a szája… Csak a haja barna, de egyébként szakasztott mása a lánynak! A kép bal alsó sarkába egy név volt írva, apró, művészi betűkkel. Cécilia csak nagy nehezen tudta kibetűzni: Caroline
Akkor tehát ez a lány volt Caroline! Ő írta azokat a sorokat! Vajon hol lehet, mi történhetett vele azóta? És vajon van-e valami kapcsolat közte és Julie között azon kívül, hogy nagyon hasonlítanak egymásra?
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
