|
39. rész
Csibebaba 2008.03.24. 19:41
 -
Julie és Patrick végül mégis együtt maradtak, de kapcsolatuk megingott. A lány terhessége egyre nyilvánvalóbban mutatkozott meg, és ezt a srác egyre nehezebben viselte. Már több mint egy hét eltelt azóta, hogy megtudta a hírt, de valahogy nem tudott megbarátkozni az apaság gondolatával. Julie-vel is hűvösen viselkedett, és ez a lánynak nagyon fájt. Úgy beszélgettek, mint két idegen, semmi plusz nem volt közöttük, semmi vibrálás, szikrák… Olyan volt, mintha a kapcsolatuk már nagyon az utolsókat rúgná.
Ahogy telt az idő, úgy lett egyre komorabb a hangulatuk. Pedig a január véget ért, és eljött a február: új hónap, új remények. Szinte mindenki elfelejtette már a zsaroló fenyegetéseit, csak Julie nem. Persze, ő is próbált úgy tenni, mintha már nem is emlékezne rá, de valahogy nem igazán sikerült. Folyton az járt az eszében, mi lesz, ha a fickó valahol elkapja – akár az utcán, akár otthon – és egyszerűen végez vele. Vagy Patrickkal. Erre a gondolatra reszketni kezdett, és könnyeit csak nehezen tudta visszatartani.
A többiek már nem igazán foglalkoztak a fenyegetésekkel. Cécilia azért még egy kicsit félt egyedül közlekedni, de igyekezett mindig a tömegben elvegyülni, hogy kisebb esély legyen az elrablására vagy a megtámadására. Már nem találkozgatott Rogerrel, de egyelőre még Damient se engedte túl közel magához. Inkább barátnőivel járt el szórakozni, ami sokszor abból állt, hogy Julie-vel a pláza minden létező boltját végigjárták, és a babaruhák kilencven százalékát felvásárolták. Ez néha kicsit unalmas volt, ezért sokszor csak Hélene-nel ketten mentek el valahová.
A fiúk továbbra is kikapcsolódásképpen videojátékokat játszottak, ami a lányokat kicsit idegesítette, ezért csak ritkán tartózkodtak velük egy lakásban. A társaság lassan, észrevétlenül, elkezdett szétesni… Hélene és Pierre még mindig együtt voltak, de nagyon kevés időt töltöttek együtt. Julie és Patrick párosa is elég erősen a végéhez közeledett, míg Cécilia és Damien… Hát, arra már szavak sincsenek.
Egy borús, februári késő délutánon Patrick úgy döntött, elmegy egy kis friss levegőt szívni. Elege volt abból, hogy Julie kiállítást rendezett a babaruhákból; és ő ezt nem bírta nézni.
-Ne menj el! – fogta meg a kezét Julie.
-Nem maradok sokáig.
-De akkor se hagyj itt! És főleg ne császkálj egyedül!
-Tudok vigyázni magamra.
-De ha elkap?! Akkor te… lehet, hogy haza se jössz!
-Julie, az ég szerelmére! – Patrick türelmetlenül lerázta magáról a lány kezét. –Hagyd már abba! Egy óriási baromság ez az egész! Már ezer éve nem jelentkezett. Szerintem már azt se tudja, hogy a világon vagyunk!
-Ez a vihar előtti csend! Ne menj el, kérlek…
-Fél óra, és itthon vagyok.
Azzal Patrick, meg se várva, mit akart neki mondani Julie, kisétált az ajtón, egyedül hagyva a lányt. Julie csak állt ledermedve a konyha közepén, és rémülten futott végig rajta a gondolat: mi van, ha a fickó már a sarkon várja Patrickot? Megöli! És mi van, ha… mi van, ha rájött, hogy ő meg terhes? A kisbabát is elveheti tőle! Kezét szája elé kapta, és lassan hátrálni kezdett. Rettenetesen egyedül érezte magát, de megpróbált megnyugodni: nem lesz semmi baj.
A konyhai óra halk tikk-takkolása mennydörgött a fülében. Bekapcsolta a rádiót, hogy ne hallja. Leült a konyhai kanapéra, felhúzta a lábát és a térdei közé temette az arcát. Akárhogy is próbálta meggyőzni magát, nagyon félt. Még mindig maga előtt látta azt az éjszakát, amikor a férfi betört a szobájába, és megpróbálta megölni. Ránézett a tenyerére, amit keresztben egy mély vágás szelt át, annak a szörnyű éjszakának az emlékeként. Julie felsóhajtott, és lehunyta a szemét.
Néhány perc múlva érezte, hogy valami nem stimmel „ott lent”. Nagyon lassan ment ki a fürdőszobába, mert félt. Nem tudta megmagyarázni, mitől, de hirtelen belenyilallt valami: a kisbaba! Mielőtt kiderítette volna, mi az a furcsa dolog, amit érez, belenézett a tükörbe. Egyszerűen nem ismert magára: szemei karikásak voltak, arca sápadt, beesett. Haja kissé kócos volt, és ráfért volna már egy fodrász. Inkább elfordította a tekintetét, és nagy levegőt vett. Jöjjön, aminek jönnie kell.
Ahogy ráült a WC-re, kitört belőle a zokogás. Csak nézte a vért, és ömlöttek a könnyei. A kisbabája… elvesztette… Nem, ez nem történhet meg… Vagy talán nem is volt terhes? Hiszen tesztet nem csinált. És ha… ha esetleg ez nem is azt jelenti? De minek áltassa magát… Patrick boldog lesz…
Egyszerűen nem volt képes felállni, és kimenni a fürdőszobából. Lábai nem engedelmeskedtek. Tíz percig is ülhetett ott, siratva egy álmot, ami talán eddig se vált valóra. Végül mégis összeszedte magát, és visszament a konyhába, majd leült a kanapéra. Aztán csendben sírt tovább.
Hirtelen hallotta, hogy megállt egy autó a ház előtt. Becsaptak egy ajtót. Elakadt a lélegzete. Lekapcsolta a villanyt, aztán óvatosan kinézett az ablakon. A konyhából semmit nem látott, ki kellett nyitnia az erkélyajtót. Négykézláb mászott előre, hogy ne láthassák meg lentről. Egy nő kinyitotta az ajtót, hogy kikösse a gyerekét is. Julie megkönnyebbülve fellélegzett.
De a félelem a csontjaiig hatolt, nem tudott megszabadulni tőle.
Becsukta az erkélyajtót, és újra leült a kanapéra. Nem oltotta fel a villanyt. A rádióban valami zene szólt, nem is figyelt rá. Az idő iszonyú lassan telt, és mikor Patrick hazaért, Julie még mindig a sötétben ült.
-Megjöttem! – kiáltotta a srác, mikor kinyitotta az ajtót. –Kiment az áram?
Felkapcsolta a villanyt. A konyhai lámpa olyan erősen világított, hogy Julie-t egy pillanatra teljesen elvakította a fény.
-Mi baj van? – kérdezte a srác.
-Se… semmi… - válaszolta a lány halkan, akadozva. –Csak… csak sötétben akartam lenni… - nem akarta beismerni, hogy félt, hogy borzalmas volt az egyedüllét. A kisbabát pedig majd később…
-Julie… Higgy nekem, minden rendbe fog jönni.
-Nem! – tört ki a zokogás ismét a lányból. –Már semmi sem lesz rendben! Egyszerűen rettegek ettől az embertől, és… és…
-Csss! Ne sírj!
-És… és… megjött… - dadogta a lány.
-Mi…? Micsoda? Mi jött meg?
-Nő vagyok… Szerinted mi jött meg? – nézett rá Julie könnyes szemmel a srácra.
-De hát… te nem… te nem… - Patrick nem tudta folytatni.
-Nem… - sírt a lány. –Talán nem is voltam az. Nem csináltam tesztet, és orvosnál se voltam. Szóval, biztosra nem is tudhattam, hogy terhes voltam. Fellélegezhetsz…
-Ne is mondj ilyet…
-De miért? Hiszen te a kezdetektől fogva nem akartál gyereket. Nyertél egy kis időt.
-Azért… menj el a dokihoz, és vizsgáltasd meg magad, hogy tényleg… tényleg terhes voltál-e, vagy csak… vagy csak áltüneteid voltak.
-Kösz a tanácsot – húzta el a száját Julie.
Ezután egészen vacsoráig nem szóltak egymáshoz. A lány nekiállt salátát készíteni, hogy elterelje a gondolatait a zsarolóról és az elvesztett (?) kisbabájáról, de ahogy vagdosta a zöldségeket, minduntalan agyába tolakodott a délutáni félelme és a sötétség, ami olyan megnyugtató volt számára, amíg egyedül volt. Érezte, ahogy szemeit elönti a könny, és már csak homályosan látott. Ennek eredményeként a kés félrecsúszott, és az uborka helyett a saját ujját vágta el.
Elejtette a kést (egyenesen bele egy üvegtálba), és fájós ujját szorongatva, zokogva összecsuklott, és leült a konyhapult mellé a földre. Patrick meghallotta a csörömpölést, és egyből kint volt a konyhában.
-Julie! – leült a lány mellé, és átölelte. –Ne sírj! Minden… Minden jóra fordul…
-Nem! Semmi nem lesz már jó! Reszketek a félelemtől, féltelek téged is, a többieket is… Nem akarom, hogy miattam bármi bajotok történjen!
-Nem fog. Megígérem neked!
-Nagyon vigyázz magadra, Patou! – Julie hangja megint olyan lágy volt, mint régebben. –Szépen kérlek…
-Jó. De rád is vigyázni fogok, és nem engedem, hogy ez a beteg fószer bármi kárt tegyen benned.
A lány csak hálásan mosolygott, de nem szólt semmit. A tekintete beszédesebb volt bármilyen szónál. Csak ültek a földön, átölelve egymást, és érezték, hogy most már minden gondot együtt fognak átvészelni.
-Figyelj, Juju… Ami a kisbabát illeti… - szólalt meg halkan Patrick.
-Ne, ne beszéljünk róla… - rázta meg a fejét a lány. –Majd ha eljön az ideje…
-Nem, én csak… azt akarom mondani… hogy… ha gondolod… ha szeretnéd, én… én… én benne vagyok. Legyen… legyen egy kisbabánk…
Julie válaszképpen rátapadt az ajkára, és olyan szenvedélyesen csókolta meg, hogy mind a ketten beleremegtek.
-Jó – bólintott rá a lány. Aztán szipogva megkérdezte: -És akkor mi most… mi most… kibékültünk, ugye?
-Hát… nem nagy élvezet veled haragban lenni. Az olyan, mintha az ember belerúgna Bambiba – Patrick nekidőlt a konyhaszekrény ajtajának.
-Köszönöm, Patrick – mosolygott Julie, majd ismét átölelte a srácot. Megnyugodott.
Eközben Damien is azon mesterkedett, hogy Céciliát valahogy visszaédesgesse magához. Mindent elkövetett, még a lakást is kitakarította. Pedig egyszerűbb lett volna visszamenni az időben, és nem megcsókolni Hélene-t – legalábbis Cécilia szerint. Ez azonban lehetetlen volt sajnos.
A bűnbánó nézés, a többszöri bocsánatkérés pedig semmit nem segített. Komolyan elgondolkodott azon, megéri-e az erőfeszítés, vagy inkább keressen magának egy másik lányt. Hiszen ott van még Joséphine is, akivel szilveszterkor kicsit közelebb kerültek egymáshoz… Egy próbát megér. Hátha Cécilia észbe kap, és rájön, mennyire fontos neki.
De Cécilia teljesen mással volt elfoglalva. Ismét elővette az ismeretlen Caroline naplóját, és elölről-hátulról megvizsgálta. Sőt, úgy döntött, a legjobb lesz, ha elkezdi olvasni. Az elejét eléggé unalmasnak találta, említés se esett a későbbi férjéről. De aztán később érdekes bejegyzésre figyelt fel:
„Anyáék ma meghívták vacsorára az egyik régi ismerősüket. Valami gróf, nem igazán ismerem. Azt mondják, nemrég vesztette el a feleségét, és most iszonyúan gyászolja. Majd meglátjuk, mennyire lesz szomorú… Hallottam már ilyen sztorikat, amikor valaki elvesztette valakijét, és csak megjátszotta a nagy halált. Ha letudtam a vacsit, újra írok”
Valószínűleg ez lesz az a pasi. Akkor azért van az a nagy kastélya, mert gróf! Vajon a nevét leírja? Cécilia villámgyorsan továbblapozott.
„Na, megvolt a vacsi. Kicsit fura volt ez a fickó, és sejtésem beigazolódott: csak megjátssza a szomorú özvegyet. Egész este engem bámult, és még akkor se türtőztette magát, amikor Apa ránézett! Mondjuk, Apa nem úgy tűnt, mint aki mindjárt szétveri, amiért rám mert nézni… Inkább olyan… olyan… olyan elégedetten szemlélt minket. Remélem, semmi hátsó gondolata nincs azzal kapcsolatban, hogy ez a pasi megkaparintson magának! Mert akkor én esküszöm, hogy világgá szaladok!”
Sehol egy név. Mindegy, majd később. Nézzük, mi a következő!
„Ismét megjelent a „kedves ismerős”… Már torkig vagyok azzal, ahogy bámul! Nem érzi, hogy ez abszurd? Tiszta vén majom hozzám képest! Lehet, hogy van egy kis perverz beütése, sőt, biztos! Ma küldött nekem egy nyakláncot. Mellékelt hozzá egy levelet is, amiben azt írta, hogy rendezni fog egy estélyt, és ezt a láncot vegyem fel, ha elmegyek. Érted! Ha elmegyek! De én kiszúrok vele, és még az orrom hegyét se dugom be az ő estélyére!”
Következő?
„Mégis elmentem az estélyre. Stéphane tett róla… Ó, hogy utálom a bátyámat is! Most végre megérett bennem a döntés, hogy csinálok egy vudu babát, ráírom a tesóm nevét, és agyonszurkálom! Persze, lehet, hogy csípőből csinálok még egyet, és azt meg elnevezem… Hoppá! Azt se tudom, hogy hívják a „jövendőbelimet”… Mert biztos, hogy az! Atyaisten… Én nem akarok hozzámenni! HELP ME!”
Ezután kevésbé érdekes bejegyzések következtek, mindenféle iskolai dolgokról. Cécilia ezeket épp csak átfutotta. Valami izgalmasabbat keresett, valamit, amiből rájöhet, ki ez a gróf. Az biztos, hogy ez a férfi volt az, aki foglyul ejtette őt. De vajon azonos-e azzal a személlyel, aki Julie-t üldözi? És van-e valami köze a dologhoz annak, hogy ez a Caroline hasonlít Julie-re?
Elmélkedéséből Damien zökkentette ki, aki éppen egy jól sikerült randevúról érkezett haza – nem egyedül… Vele volt Joséphine is, akivel még szilveszterkor melegedett össze. Olyan nagy hangzavart csaptak, hogy Cécilia dühösen kicsörtetett a szobájából, és csak kis híja volt, hogy nem vágta hozzájuk a naplót.
-Kicsit csendesebben nem lehetne? - jegyezte meg epésen.
-Nem. Itt lakom – válaszolt félvállról Damien.
-Hát tudd meg, én is! – kiabált vissza a lány. –Éppen olvastam, de a hangzavar kicsit rosszul esett!
-Füldugó a megoldás… - vigyorgott a srác. Joséphine felnevetett.
-Vajon a többieknek is ezt mondanád, vagy csak engem tüntetsz ki?
-Mivel te vagy itt, ezért másnak nem mondhatom…
-Te ittál.
-Igen.
-Mennyit?
-Mi vagy te, zsaru? A szondát is előkapod?
-Nem, de egy gumibothoz hasonló tárggyal megismertethetlek.
-Nocsak… Most aztán berezeltem! – újabb nevetés, majd Damien, maga után vonszolva a vihogó Joséphine-t, eltűnt a szobájában.
-Hát, az nem is baj! Holnap ellátom a bajodat! – kiabált továbbra is Cécilia, de választ már nem kapott.
Csak dühösen legyintett, és visszament a szobájába. Az ágyára hasalt, és folytatta a napló olvasását. Most jönnek csak az izgi részek.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
