|
40. rész
Csibebaba 2008.04.01. 16:44
 -
„Ma festőt küldött hozzánk. Képet akar rólam. Szerintem egyszerűbb lenne, ha adnék egy fényképet (vagyis, hogy pontosítsak, anyámék adnának rólam képet, mert hogy én nem, az biztos!). De nem, ő festményt akar! Normális ez? Na mindegy, majd elválik. Azt hiszem, kicsit megszívatom. Valahol megvan még az a szexi kis fekete minirucim, amit két éve vettem fel a farsangon. Azt veszem föl, és direkt nem fogok úrilányhoz méltóan viselkedni! Azt pedig garantálom, hogy a képen baromira látszódni fog, milyen is vagyok…”
Cécilia fáradtan levette a szemüvegét. Szinte senki nem tudta róla, hogy olvasáshoz néha szemüveget kell vennie. Már fél tizenkettő volt, de ő még nem volt álmos. A szomszéd szobában is lassan elcsendesedtek, és már másik két barátját, Hélene-t és Pierre-t se hallotta. Teljesen egyedül érezte magát. Ahogy egyre többet elolvasott a naplóból, egyre kíváncsibb lett, vajon milyen lány is lehetett ez a Caroline. A legutóbbi bejegyzés, amit olvasott, kétségkívül az általa alaposan megvizsgált festmény keletkezése előtt íródott.
Becsukta a naplót, és ledobta az ágya mellé. Végigdőlt a paplanon, és a mennyezetet csíkozó holdfényt kezdte vizsgálni. De gondolatai egészen máshol jártak. Mindenképpen ki akarta deríteni, ki volt ez a Caroline, és mi köze van Julie-hez. Lehet, hogy csak a hasonmása. És vajon mi történt vele? Él még egyáltalán? Vajon hány éves lehet? Mikor írta ezt a naplót? Hol lakhat most, ha még életben van? Ki lehet az a pasi, aki figyeli őket? És főleg: milyen kapcsolat van közte és Caroline között? Egyáltalán van valami összefüggés?
Cécilia észre se vette, de belealudt az elmélkedésébe. Álmában a kérdések újra és újra visszatértek, egy percig se hagytak nyugtot neki. Különféle módon épültek bele az álmába, valószínűtlen eseményeket létrehozva, amik néhol ijesztőek, néhol pedig égbekiáltó baromságok voltak. Hajnalban felriadt. Halkan kibotorkált a konyhába, hogy igyon egy pohár vizet.
Megpróbált csendben tenni-venni, nehogy felébresszen valakit. Teleengedte a poharát, majd gyorsan belekortyolt. Az üveg a fogának koccant, ahogy sietett inni. Utána óvatosan visszatette a poharát a pultra, majd elindult a szobája felé. Ekkor lépteket hallott. Megdermedt, és fülelni kezdett. Úgy hallotta, mintha a léptek egészen közel lennének. Barátai szobája felől semmi nesz nem hallatszott, a folyosó szintén csendes volt.
A lány szinte levegőt se mert venni, úgy figyelt. A léptek a fürdőszoba felől indultak, és egyre közelebb értek hozzá. Cécilia úgy érezte, mintha még a levegő is megváltozott volna. Szíve hevesen dobogott, de nem mert megmozdulni. Szemét lehunyta, és magában imádkozott, hogy szűnjön meg ez a képzelgés, ez a rémálom. A léptek elhaltak, de a lánynak úgy tűnt, mintha az a láthatatlan valami ott állna előtte, és várna valamire. Az óra ketyegése félelmetes volt, szinte dübörgött a fejében.
Minden ízében reszketett, szemét se merte kinyitni. Tagjain végigfutott a hideg, szíve pedig majd’ kiugrott a helyéről. Gyomrába görcs állt, és vadul remegett. Aztán hirtelen megszűnt a jelenség. Cécilia lassan kinyitotta a szemét, és már fel volt készülve rá, hogy egy áttetsző alakot fog látni maga előtt, de nem volt ott semmi. Csak a sötétségbe nézett. Ekkor hirtelen fogta magát, és berohant a szobájába. Magára húzta a takarót, és egész éjjel ki se nyitotta többet a szemét, a szobáját pedig még véletlenül se hagyta el.
-A fenébe!
Hélene megpróbálta ügyesen előkaparni a telefonját a táskája mélyéről, de így elejtette a kezében tartott nagy zacskó tésztát. A mobil kitartóan csöngött, de a lány először kényelmesen felvette a zacskót a földről, visszahelyezte a kosarába, és csak utána vette elő a telefont.
Másnap délelőtt volt, szombat. Hélene leugrott a közeli szupermarketbe vásárolni. Céciliával nem beszélt az éjszaka történt dolgokról, de nem is sejtette, hogy lenne valami. Ahogy sikerült előbányásznia a mobilját, egyből látta, hogy hiba volt. Julie kereste…
-Igen, Juju, mondd! Hogy micsoda? Hogy mit csinálsz? – Hélene elszörnyedt. Bevásárlókocsiját a pénztár felé tolta. –Van hozzá zöldséged? … Hát igen! Én úgy szoktam, hogy a borsót delikátos vízben felteszem főni, és közben hozzáadom a sárgarépát. Kockára vagy… Mi? … Most mondom! Kockára vagy karikára vágom. … Csak ha mind a kettő megpuhult. Igen, a rántást csak akkor…
Eközben Hélene-nek sikerült beállnia a sorba, ami a pénztárnál kígyózott. Mögötte is rengetegen álltak, teltház volt. A pénztáros, egy kissé ideges, kivörösödött arcú, kövér ember, ide-oda kapkodott, azt se tudta, hol áll a feje. Hélene egyre közelebb került a pénztárhoz, viszont a telefonbeszélgetést még mindig nem sikerült megszakítania…
-Egy személyre olyan 2-3 deci vizet számolj. Főzés közben pótolhatod, ha elfőne a nagy része… Micsoda? A rántás? … Miután hozzáadtad a rántást, még kábé olyan 5-6 percig hagyd főni. Félig befedve… Igen. Igen.
Hélene már a pénztárnál állt. A pénztáros várakozón nézett rá. A lány észrevette, és megpróbálta letenni.
-Figyelj, Julie, most le kell tennem… Hogyhogy miért? Kis szívem, azért, mert a szupermarketben vagyok és épp most kéne fizetnem! … Majd ha hazaérek, segítek. Addig tudsz várni, nem?
-Hölgyem? – a pénztáros jelentőségteljesen rámutatott a pénztárgépre, ami a fizetendő összeget mutatta.
-Egy pillanat – intett neki Hélene, és folytatta tovább a beszélgetést. –Julie… Az ég szerelmére! Le kell tennem!
-Hölgyem, kérem… - szólt újra türelmetlenül a pénztáros. –Letenné végre?
-Máris… Micsoda? … Nem, ez így nem jó. Mindegy, most leteszem, mert… De igen! Leteszem! … Jaj, Julie! Itt állok a pénztárnál… fizetnem kell…
-Na jó, most már elég! – dobbantott a pénztáros. –Az én időm is véges!
-Várjon már! – most már Hélene is kezdett türelmetlen lenni. Julie-t egyszerűen nem tudta lerázni, a pénztáros feje pedig már vörösen világított. –Miután feltettem főni a borsót, és hozzáadtam a sárgarépát is… Jaj, várjon már! – tört ki a lány, amikor a kövér pénztáros a pultra csapott. Hélene gyorsan visszakanyarodott a zöldborsóleves receptjéhez. –Szóval, a sárgarépa után petrezselyem zöldet és zúzott fokhagymát is teszek bele. Forrástól számítva olyan15 percig főzöm. Ha tésztát is főzök bele, akkor…
-Haladjon már! – kiabált valaki a háta mögött. –Nem igaz, hogy most kell megbeszélni az ebédet!
-Nem megbeszéljük az ebédet, hanem lediktálom a receptet! – vágott vissza Hélene. –Tehát… A tésztát a borsó után 5-10 perccel adom hozzá… Micsoda? A rántás? Jaj, drágám, arra most már tényleg nincs idő!
-Nehogy elkezdje magyarázni, hogy hogy készül a rántás, mert esküszöm, hogy hívom a biztonságiakat! – ordította a pénztáros.
-Na idefigyeljen, hájfej! – fordult felé Hélene. A mobilját leengedte, és villámló szemekkel nézte a férfit. –Nem szórakozásból magyarázom a zöldborsóleves receptjét! A csaj, akivel beszélek, annyira nem tud főzni, hogy a múltkor még a pirítóst is odaégette! Meg akar tanulni főzni, már csak a pasija miatt is, akivel nemrég költözött össze! Ha nem akarja, hogy szegény srác ételmérgezést kapjon, akkor nagyon gyorsan fogja be a száját, és inkább gondolkodjon el azon, hogy ebben a világban hányan élnek még magán kívül!
A pénztáros csak némán bámulta a lányt. Hélene nagy levegőt vett, majd egy kicsit halkabban (de még mindig mérgesen) hozzátette:
-Úgy látom, magának igen jól főz a felesége – nézett végig a férfin. –Ha esetleg le akarna dobni pár kilót, beajánlom a főzni tanuló barátnőmhöz. Mellette garantáltan nádszál karcsúra fogy.
Hélene fizetett, majd a mobilját ismét a füléhez emelve, kiment a szupermarketből. Julie rémülten közölte vele, hogy a lé, amibe beledobálta a borsót, rózsaszín lett… Hélene ezután rohant haza, hogy még mentse, ami menthető.
A leves végül egész jóra sikerült – de csak azért, mert Hélene-nek sikerült feljavítania. Julie teljesen magába roskadt, és egy teljes órán keresztül zokogott, hogy ő soha nem fog megtanulni főzni. Hélene megpróbálta megvigasztalni („Menni fog ez! Csak… Csak először valami egyszerűbbel kéne kezdened… mondjuk… egy pirítóssal.”). Végül a lány megnyugodott, de megfogadta, hogy egy ideig lemond főzési szándékáról. Patrick eddig is egészen jól elvolt mellette, ezután se lesz ez másképp. Legalább nem a főzőtudománya miatt fogja megkérni a kezét – ha erre sor kerül egyáltalán valamikor…
Ahogy teltek a napok, Patrick egyre furcsábban kezdett viselkedni, ami viszont Julie-t nagyon nyugtalanította. A srác minden nap későn ért haza a munkából, azt mondván, hogy túlóráznia kellett. Emellett titkolózott, és szinte semmit nem mondott el Julie-nek. A lány teljesen kétségbeesett, nem értette ezt a nagy változást. Azt hitte, Patrick azért távolodik el tőle, mert rájött, mennyire reménytelen arra várni, hogy ő megtanuljon főzni. Elvégre minden pasi egyforma: a hasukon keresztül lehet őket megfogni.
No meg persze, az is közrejátszhat a dologban, hogy az utóbbi időben nem tudtak annyit foglalkozni egymással, mint régebben. Ráadásul itt van ez a zsaroló is, aki rájuk akaszkodott. Erről is csak ő, Julie tehet, hogy ez a fickó meg akarja ölni Patrickot is. A srác talán túl zűrösnek találja őt, és most készíti elő a szökését. Igen, le akar lépni.
Ó! Vagy mi van, ha… mi van, ha…? Julie erre gondolni se akart. Mi van, ha van valakije? Megcsalja őt! Igen, ez lehet a megoldás! A férfiak tipikus fedősztorija, hogy túlórázniuk kell. Közben meg valami nőcskével enyeleg valahol.
Julie hirtelen nagyon elhagyatottnak és megalázottnak érezte magát. Még a könnyei is kicsordultak. Szerda este volt, és ő ismét egyedül üldögélt otthon. Patrick megint nem jött haza időben. Úgy döntött, lemegy Damienhoz. Egyedül a bátyja volt otthon, ezt onnan, a fenti lakásból is tudta.
Nem sok kedve volt a bátyjával megvitatni a magánéletét, de nem akart egyedül búslakodni otthon. Feltápászkodott a kanapéról, és leballagott Damienhoz. Az ajtó előtt sokat vacillált, vajon bemenjen-e, de végül benyitott. A srác a kanapén üldögélt Joséphine-nel.
-Ó, azt hiszem, zavarok… - mondta Julie, és már fordult is vissza.
-Nem, nem, gyere csak nyugodtan! – mosolygott Damien. –Legalább bemutathatom neked Joséphine-t. Tudod, szilveszterkor ismerkedtem meg vele.
-Szia. Julie vagyok, Dam húga – nyújtotta a kezét Joséphine felé Julie. Még egy mosolyt is sikerült kicsikarnia magából, pedig rettentően el volt kenődve borús gondolatai miatt.
-Dam már sokat mesélt rólad.
-Ó, képzelem, miket! – nevetett Julie.
-Hidd el, csupa jót! – nevetett Joséphine is. –Bár, lehet, hogy ezt nem néznéd ki belőle.
-Hát, az biztos – Julie leült a kisasztalra, ami a kanapéval szemben volt, és onnan pont jól látta bátyját és Joséphine-t.
-És, mi járatban erre, hugicám? – kérdezte Damien, félbeszakítva a két lány csevegését.
-Az a helyzet, hogy… aggódom.
-Nocsak. És miért, ha szabadna tudnom?
-Patrick mostanában annyira megváltozott. Nem tudom, mi lehet az oka.
-Miért, mit csinál?
-Te nem vettél észre rajta semmit?
-Nem. De miért látod úgy, hogy megváltozott?
-Mostanában mindig későn ér haza. Azt mondja, hogy sokat dolgozik, meg túlórázik, meg ilyenek. De tudom, hogy ez csak kifogás. Valamit titkol előlem, de soha nem tudom kiszedni belőle, hogy mit.
-Lehet, hogy tényleg dolgozik – vont vállat Damien.
-Á, ki van zárva! Látom rajta, hogy valami nagyon foglalkoztatja mostanában, de egyszerűen nem mond nekem semmit! – mondta Julie felháborodva. –Tudod, Dam, ezt a túlórás ócska kifogást akkor találják ki a pasik, ha megcsalják a párjukat! Tuti, hogy van valakije!
-Találtál erre bizonyítékokat? Rúzsfolt a gallérján, női parfüm illata, apró ajándékok, amiket nem neked adott oda? Esetleg egyéb dolgok, amik erre utalnának?
Julie elgondolkozott, majd tanácstalanul megrázta a fejét.
-Nem. Semmi ilyet nem találtam. De ez még nem kizáró ok! Lehet, hogy csak ügyesen rejtegeti a nyomokat.
-Ne légy hülye, Julie – legyintett Damien. –Paranoiás vagy.
-Oké, először nekem is az jutott eszembe, hogy talán azért olyan furcsa velem mostanában, mert nem tudok főzni. És hát, ugye, a pasikat elsősorban a hasukon keresztül lehet megfogni – igen, Joséphine, most jól figyelj! – szóval… Lehet, hogy elege lett abból, hogy ilyen analfabéta vagyok a konyhában.
-Biztos, hogy nem ezért. Hiszen eddig is milyen jól elvoltatok párizsis szendvicsen…
-… amit általában ő készített el – fejezte be a lány a mondatot. –Jaj, Dam! Én annyira béna vagyok!
-Figyelj, én egyáltalán nem értem, hogy most ezzel…
-Ne szakíts félbe! – szólt rá Julie a bátyjára. –Igenis végig fogod hallgatni a rinyálásomat, és megpróbálsz valami használható tanácsot adni nekem!
-Oké, bocs.
-Aztán arra gondoltam – folytatta tovább Julie, mintha mi se történt volna. –Hogy talán az egész emiatt a gonosz hapsi miatt van, aki ránk akaszkodott. Talán… talán nem akar egy ilyen zűrös csajjal bajlódni, és le akar lépni.
-Tuti, hogy nem.
-Akkor meg egész egyszerűen kiszeretett belőlem, és ezért inkább több munkát vállal, csak hogy ne kelljen velem lennie!
-Julie, figyelj…
-Á! Megyek is haza, és előveszem a maradék csokipudingot a hűtőből! Vagy rendelek egy pizzát. Vagy együtt mindkettőt… - morfondírozott a lány. –Éhes vagyok.
-A kisbaba miatt is enned kell – jegyezte meg Damien.
-Nahát! Babát vársz? – lelkendezett Joséphine. –Ez nagyszerű!
-Nem, nem vagyok terhes – jelentette ki Julie közömbösen. –Nem is voltam. Elmentem a dokihoz, aki felvilágosított engem arról, hogy csak áltüneteim voltak. Azért volt az egész, mert már annyira szerettem volna egy kisbabát, hogy egész egyszerűen bemagyaráztam magamnak, hogy terhes vagyok.
-Ó, ez… ez nagyon szomorú – mondta Joséphine halkan. Damien is szomorúan nézett, majd ő is hozzátette saját véleményét:
-Pedig már úgy beleéltem magam abba, hogy nagybácsi leszek.
-Na mindegy! – Julie felállt a kisasztalról, és az ajt felé indult. –Köszi, hogy meghallgattatok! Most megyek haza, és várom, hátha Patrick méltóztatik végre hazafáradni.
De Patrick megint későn ért haza. Mikor Julie megkérdezte tőle, hol járt, megint a túlórázással jött. És valamit nagyon rejtegetett is, amit a lány még jobban furcsállt. De mire rájöhetett volna, mit fogdos a zsebében Patrick, a srác már el is tűnt a hálószobában. Julie teljesen tanácstalan volt. Végül úgy döntött, nem emészti ezen magát, elmegy zuhanyozni. De ha törik, ha szakad, még aznap este kideríti, mi volt Patrick zsebében!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
