|
42. rész
Csibebaba 2008.04.11. 17:34
 -
Julie és Patrick épphogy hazaértek este, Hélene és Cécilia szinte azonnal rájuk törte az ajtót.
-Ááá!!! Már haza is értetek??? Juliiie!!! Muti a kezed! – visították egyszerre.
Patrick kétségbeesetten elkezdett integetni a lányoknak, némán formálva a szavakat:
-Nem! Ne! Ne!!!
-Miért mutassam meg a kezemet? – értetlenkedett Julie.
-Hát… - Cécilia hirtelen nem tudott mit kitalálni. Hélene szerencsére kapcsolt.
-Uramisten! Megint kijött az ekcémád! – forgatta tenyerében Julie kezét. –Szörnyű, kiscsaj. Miért nem kened valami krémmel?
-Jaj, a francba! – szörnyedt el Julie is. –Szoktam kenni! De nem tudom, mi van most vele. Megint bedurrant.
-Szerintem most azonnal kend be valami csodakrémmel – javasolta Hélene a fürdőszoba felé mutatva.
-Oké – Julie-nek nem kellett kétszer mondani, már el is tűnt a fürdőszobában.
-A rohadt életbe, lányok! – tört ki azonnal Patrick. –Mi a franc volt ez a jelenet?!
-Azt hittük, megkérted a kezét! – válaszolt fojtott hangon Cécilia.
-Hát nem!
-Csak nem betojtál? Az utolsó pillanatban!
-Dehogyis! De pont a vallomásom kellős közepén kapott egy SMS-t a szüleitől, hogy elpusztult a kutyája. Azonnal könnyekben tört ki, és egymás után vette elő a zsepiket. Képzelhetitek, ezek után mennyi kedvem volt megkérni a kezét…
-Felvidíthattad volna…
-Két taknyos zsepi között? – gúnyolódott Patrick. –Marha romantikus volt…
-Jó, de akkor is… Nem is céloztál rá?
-Nem, mert mire ahhoz a részhez értem volna, hogy „szeretném veled leélni az életemet”, megérkezett a kutya halálhíre. Onnantól kezdve Juju használhatatlan volt.
-Hát, tudod… Mi azt hittük, hogy mint egy szerelmes jegyespár fogtok hazajönni.
-Igen, azt vettem észre! – Patrick dühösen ledobta magát a fotelba. –„Mutiii a kezed!!! Ááá!!!” – utánozta barátait. –Mint az oviban! Ki az a hülye, aki a másik kezét akarja nézegetni?!
-Mondjuk a tenyérjós – vágta ki egyből Cécilia.
-És te az vagy?
-Nem.
-Akkor mi a francért kellett elébe rohannotok?! Most már tuti, hogy rájött, mi a helyzet!
-Ugyan már – legyintett Hélene. –Ez Julie.
-Semmi nem esett le neki – folytatta Cécilia.
-Azért ennyire ne nézzétek hülyének. Nem szeretem, ha bántjátok – mondta Patrick.
-Óóó! Megszólalt a hősszerelmes! – nevettek a lányok. –Ó, Rómeó, miért vagy te Rómeó? – Cécilia színpadiasan a szívére szorította a kezét.
-Kopjatok le – Patrick hátat fordított nekik.
-És mikor akarod megkérni? – kérdezte Hélene, a srác elé állva.
-Ha úgy lesz rá alkalmam. Meglátjuk, mikor.
-Jó, de siess, mert a végén még meggondolod magad, vagy netalántán elveszted a gyűrűt! – vihogtak a lányok.
-Na jó, kifelé! – Patrick feléjük dobta a kesztyűjét, mire a viháncoló lányok kihátráltak a lakásból.
-Már el is mentek? – jött ki Julie a fürdőszobából.
-Igen, sajnos… - vont vállat a srác.
-Azt hiszem, felhívom Anyuékat – mondta a lány. –Csicsi miatt.
-Jaj, Juju, nem kéne túlságosan felizgatnod magad – ölelte át Patrick. –Árt a szépségednek.
-Egyszer úgyis beszélek velük erről a dologról. Akkor essünk túl rajta mihamarabb.
-Tudod, én is szeretnék már túlesni valamin… - Patrick finoman simogatni kezdte a lány derekát. –Minél előbb.
-Jaj, Patou! Ne most, kérlek! – Julie eltolta magától a srácot. –Most kicsit magam alá zuhantam Csicsi miatt. Majd máskor…
-Nem arra gondoltam… - mentegetőzött a srác, de Julie már nem hallotta. A telefonját nyomogatta, keresve a szülei számát.
Ekkor kivágódott az ajtó, és Damien viharzott be Pierre-rel.
-Hahó, emberek! Végre hazaértetek! Már tűkön ültünk, alig vártuk, hogy meglássuk a…
-Állj, állj, állj! – Patrick azonnal felpattant a fotelból. –Mielőtt bármit is mondanátok… Dam, haver, rossz hírem van.
-Te jó ég! Csak nem…
-De igen! Csicsi, a kutyusotok elpusztult! Tudom, hogy ő volt Juju legjobb barátja, mindig mellette volt, és a húgod is annyira imádta! – mondta Patrick fennhangon, kihangsúlyozva a fontosabb részeket. –Szegény Julie annyira maga alatt van! Szinte az egész vacsorát végigzokogta.
-Ó… - Damien elszomorodott. Aztán egy kicsit magához tért. –Ó! – kiáltott fel, amikor rájött, mi a helyzet. Pierre-t is oldalba bökte.
-Ó, igen! – tette hozzá Patrick is.
-Szegény Juju! – Damien odalépett a húgához és átölelte. –Gyászoljuk együtt Csicsit.
-Előbb felhívom Anyuékat – szipogta a lány. Azzal bement a hálószobába, és magára zárta az ajtót.
-Szóval nem is kérted meg? – fordult Patrick felé Pierre.
-Szerinted mégis mikor kértem volna meg? Amikor a kutya halálhíre megérkezett, vagy utána, amikor telesírta az összes papír zsebkendőt?
-Hát… Valahol közte… - próbálkozott tovább Pierre.
-Hülye vagy.
-De ugye ezek után nem akarod feladni? – kérdezte élesen Damien. –Ha átvered a húgomat…
-Nyugi már, meg fogom kérni. Csak… Adjatok még egy kis időt.
-Lehet, hogy ez az egész csak a te kitalációd – jelentette ki Damien. –Meggondoltad magad, és most visszatáncolsz a lánykéréstől.
-Megvesztél?! Azért erre nem lennék képes! Mégis hogy csináltam volna meg? Felhívom a szüleiteket, hogy „Jó napot! Ma este olyan nyolc körül küldjenek már egy SMS-t a lányuknak, amiben azt közlik vele, hogy imádott kutyusa, Csicsi elpusztult. Hogy miért? Mert meg akartam kérni a kezét, de meggondoltam magam, és így akarom elodázni a dolgot. Köszönöm előre is!”? Így gondoltad?
-Jól van már, nem gondoltam végig – visszakozott Damien. –De ha valaha megkéred, én leszek az első, aki gratulál nektek…
-Mihez kell nekünk gratulálni? – jött ki Julie a szobából.
-Öhm… - Damien zsebre dugott kézzel, előre-hátra hintázott. Pierre inkább egy pohár narancslébe fojtotta a kitörő röhögését, Patrick pedig halálra vált arccal, magába roskadva ült a fotelban. Már megint elcseszték… -Hát, tudod…
-Semmihez – mondta Pierre gyorsan. –Ez csak olyan szófordulat… Tudod, ha valaki… öhm… izé…
-Ha valaki nagyon boldog valakivel! És… és… elmennek valahova… nyaralni… öhm… telelni… - dadogta Damien.
Patrick elkerekedett szemmel nézte barátait, majd Julie-t, akinek hirtelen nagyon felderült az arca, és mire a srác észbe kapott, már a nyakába is ugrott.
-Óóó, Patou!!! Ez igaz? Elutazunk? Hová??? – kérdezte Julie csillogó szemmel.
-Öhm… Hát… az még számomra is rejtély… - Patrick úgy érezte, most azonnal a föld alá süllyed. Hogy lehetnek ilyen pimasz barátai?! Képesek jól megszívatni. Ennél már az is jobb, ha elmondják az igazat.
-Utazzatok el Korzikára – adta a tippet Pierre.
-Kösz…
-Vagy a Kanári-szigetekre! Vagy Balira! Vagy Madagaszkárra! – folytatta az ötletbörzét Damien. –Tudjátok: „Riszálom úgyis úgyis! Riszálom úgyis úgyis! Riszálom…”
-Na jó, elég! – szakította félbe Patrick. –Semmi szükség erre! Ha el akarunk utazni valahová, mi döntjük el, hogy hová! Ha meg akarom kérni Julie kezét, akkor én döntöm el, hogy…
-Meg akarod kérni a kezemet??? – visította Julie. Damien és Pierre egymásra néztek, Patrick pedig érezte, hogy a vér a fejébe tódul. Legszívesebben leharapta volna a nyelvét.
-Nem… - nyögte ki esetlenül.
-Akkor mi volt az, amit annyira el akartál mondani az étteremben? – Julie teljesen sarokba szorította.
-Az, hogy szeretlek.
-Csak ennyi?
Patrick ránézett a másik két srácra, akik vigyorogva rázták a fejüket, és kezüket szívükre szorítva nagyokat sóhajtoztak.
-Utazunk! – vágta ki magát Patrick.
-Hová???
-Hát… jó messzire! – jelentette ki a srác, miközben villámló szemekkel ránézett barátaira. Pierre és Damien még mindig azon küszködött, hogy ne röhögjék el magukat, de Julie ezt nem vette észre.
-Jó, akkor azt hiszem, rendszeresebben járok majd szoliba, mert nem akarok hófehér bőrrel kifeküdni a strandra. Mert ugye olyan helyre megyünk, ahol lehet fürdeni?
-Hát, ha máshol nem, a zuhanyfülkében…
-Na! Nem! Tengerpartra menjünk!
-Jó, meglátjuk, mit tehetek…
Julie mosolyogva bement a fürdőszobába, majd csókot dobott Patricknak, és bezárkózott. Patrick egyből barátai felé fordult – persze, már nem mosolygott.
-Kinyírlak benneteket!
-…
-Hogy lehettek ekkora barmok?! Most szervezhetek egy utazást is! Miattatok! Nem volt még elég nekem a lánykérés, ugye?!
-Nyugi már, nem olyan nagy gáz. El kell utaznod egy csinos, fiatal lánnyal, akivel össze akarsz házasodni! Olyan nagy baj ez? – védte magukat Pierre.
-Na ezt még azért megbeszéljük… - válaszolta Patrick.
-Oké, menjünk! – kapott a szón Pierre.
Mire Patrick észbekapott, Pierre már ki is rángatta őt a lakásból. Damien egyedül maradt – pontosabban Julie-vel, aki éppen zuhanyozott. De ezt nem bánta túlságosan, mert úgyis beszélni akart a lánnyal. Mikor húga köntösben kijött a fürdőből, egyből elkapta.
-Juju… Beszélni szeretnék veled.
-Most? – húzta el a száját Julie.
-Igen. Nagyon fontos lenne.
-Oké, mondd. De siess, mert finoman szólva sincs melegem…
-Ettől garantáltan meleged lesz.
-Nocsak…
-Ma találkoztam a volt főnököddel.
-A volt főnökömmel? – kérdezett vissza a lány tűnődve. Aztán hirtelen megvilágosodott, és nagy szemeket meresztett. Még egy székbe is meg kellett kapaszkodnia, hogy ne ájuljon el. –A volt főnökömmel? – ismételte meg halkan. –Azzal a volt főnökömmel?
-Igen, vele – közölte Damien szenvtelenül.
-És…? – nyelt egyet Julie. –Mi volt?
-Beszélgettem vele.
-Mondott valamit…?
-Hát, ha beszélgettünk, akkor nyilván nem csak kukán állt előttem! – nevetett a srác.
-Jaj, tudod te, hogy értem! – csattant fel a lány. –Szapult engem?
-Nem. Sőt… Inkább kérdezősködött rólad.
-Miket?
-Hát… Mindenfélét. Hogy vagy? Hol dolgozol? Férjhez mentél-e már? Meg minden ilyet. És Patrickról is tudott.
-Igen, tudom.
-Honnan?
-Egyszer találkoztunk vele, amikor a vidámparkban voltunk.
-De a nevét is tudta.
-Micsoda?! – döbbent meg Julie. –De hát… honnan tudja?
-Nem tudom. Én biztos, hogy nem mondtam el neki – vont vállat Damien.
-A francba… És mit akart még?
-Semmi különöset. Végig csak rólad kérdezősködött. Még azt is kérdezte, hogy hogy vagytok Patrickkal. Aztán valami olyat kezdett magyarázni, hogy nagyon bírt téged, de te csúnyán megszívattad, pedig nem is volt igazad.
Julie elsápadt. Elfordult bátyjától, és inkább a konyhapultot kezdte tanulmányozni. Keze alig észrevehetően reszketett. Damien nem vette észre, folytatta beszámolóját.
-Azt is mondta, hogy te semmi jelét nem adtad annak, hogy… hogy is mondta? Öhm… hogy nem bírnád őt, sőt…
Julie lehunyta a szemét. Keze még mindig reszketett, és érezte, hogy a gyomra is görcsbe rándul. Ne, könyörgött, ne firtassák tovább ezt a témát!
-Julie, jól vagy? – kérdezte Damien.
-Igen…
-Julie! – a srác megragadta a lány karját, és maga felé fordította. –Mondd, őszinte vagy te hozzám?
-Persze…
-Akkor meséld el, mi bajod van! Miért nem nézel rám?! – rázta meg húgát Damien. Julie fátyolos tekintettel ránézett, de szeme furcsán csillogott.
-Semmi bajom nincs – mondta halkan.
-Mi volt közted és a főnököd között? – szegezte neki a kérdést a srác.
-Az égvilágon semmi! – most már a lány is megtalálta a hangját.
-Julie, ne hazudj! Átlátok rajtad! Volt köztetek valami?!
-Hülye vagy!
-A bátyád vagyok! Jogom van tudni arról, ha a húgom kavart a főnökével!
-Állítsd le magad…
-Julie!
-Tűnj már el! – Julie ellökte magától Damient, és a hálószoba felé rohant. Bátyja azonban nem engedte el, az útjába állt.
-Idefigyelj, nem menekülhetsz el csak így! Szembe kell nézned a múltaddal!
-Ne vádaskodj! Azt se tudod, miről van szó!
-De igen, tudom! Legalábbis feltételezem! Neked viszonyod volt a főnököddel!
-Te hülye barom! Azonnal szállj le rólam! – sziszegte a lány, és megpróbálta kikerülni Damient.
-Nem, nem szállok! – Damien elkapta Julie csuklóját. –Miért nem mondtad el?
-Mert nincs mit elmondani! Semmi nem történt köztünk, ez csak a te beteges fantáziád szüleménye! Elengednél végre?
-Nem! El kell mondanod Patricknak is!
-Nem mondom el neki, mert nem tartozik rá! – Julie kirántotta a kezét Damien szorításából. –Ez az én életem, jogom van a titkaimhoz!
-Szóval beismered… - döbbent meg Damien.
-Hagyj békén, Dam…
-Mi történt?
-Semmi! – Julie-ből kitört a sírás. –Hagyj békén!
-Szóval tényleg volt valami… Az, amit mondtál, félig-meddig igaz volt?
-Nem… Vagyis… Nem zaklatott… Nem volt erőszakos… Én… Nem is tudom…
-A rohadt életbe, Julie…
A lány csak szipogott, aztán félretolta bátyját, és berohant a hálószobába.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
