|
45. rész
Csibebaba 2008.04.23. 20:08
 -
Az autó csikorogva, padlófékkel megállt a betonon fekvő Patrick mellett. A magas, szikár férfi megigazította a szemüvegét, és kiszállt a kocsiból. Óvatosan lehajolt, és közelebbről is szemügyre vette a srácot, aki még mindig nem mozdult. Ujját végighúzta Patrick véres arcán, kitapintva az állától a szemgödréig húzódó horzsolást, majd lábával a hátára fordította a srácot.
Szeme összeszűkült, visszafojtott dühvel méregette az eszméletlen Patrickot. Lehajolt hozzá, majd durván felrántotta, és a kocsinak lökte. A srác erre már félig-meddig magához tért, de a férfi nem törődött vele.
-Ki maga? – kérdezte elhaló hangon Patrick.
-Mit érdekel az téged?!
-Hagyjon békén…
A férfi ökle meglendült, és olyan erősen vágta szájon a srácot, hogy az összeesett.
-Pofa be! – megragadta a gallérját, és felhúzta a földről. Aztán ismét az autónak lökte.
-Engedjen el…!
Az ismeretlen támadó ekkor megfogta Patrickot, és belökte az autóba. Aztán ő maga is bevágta magát a kocsiba, és padlógázzal elhajtott. A srác csak annyit érzékelt, hogy a feje iszonyatosan fáj, és mindenhol véres. Az inge szinte csak cafatokban lógott rajta, és ahogy meglátta a kezét, egyből elszörnyedt a ronda horzsolások láttán. Úgy érezte, mintha egy enyhe agyrázkódást is kapott volna.
-Hová visz? – kérdezte az ismeretlentől.
-Valahová.
-Nem is ismerem magát!
-Majd megismersz!
-Mire kellek magának?! Engedjen el!
-Fogd be! – a férfi félrerántotta a kormányt, úgy, hogy Patrick az ajtónak esett.
-Magának elment az esze?!
-Ha nem hallgatsz el azonnal, esküszöm, megöllek! – ordította a férfi. –De nem csak téged, hanem a drága kis barátnődet is! Azt a szemét kis lotyót… - tette hozzá halkan.
-Mit mondott?
-Azt, hogy kussoljál!
Patrick összeszorította a fogát, és nem szólt egy szót se. Csendben figyelte, merre mennek, de nem igazán látta, mert odakint már koromsötét volt. Pillantása a jegygyűrűjére esett, és ettől valami szorítást érzett a gyomrában. Julie-re gondolt, és arra, hogy a lány otthon várja… Aztán eszébe jutott, amit reggel mondott neki Julie. Féltette őt, és kérte, hogy maradjon otthon. Ő meg csak mosolygott, pedig a lánynak volt igaza. Könnyes volt a szeme, reszketett… Igen, tényleg szereti őt, ez biztos. És ha vele most történik valami, akkor Julie-vel mi lesz?
De nem gondolkodhatott ezen sokáig, mert egy újabb éles kanyar közben ismét az ajtónak esett, és jól beverte a fejét, amitől elkábult.
Eközben Julie már otthon volt, és fel-alá járkált a lakásban. Idegesen rágta a körmét, percenként az órát nézve. Szinte nyüszített az aggodalomtól, egy pillanatra se volt képes leülni. A tévét ugyan bekapcsolta, de rá se nézett. Az asztalon egy megkezdett pizza volt, amit épphogy megkóstolt, de aztán egyből rohant a WC-re, mert kikívánkozott belőle. Holtsápadtan, reszketve nézte az ajtó kilincsét, hátha megmozdul végre, de semmi nem történt. Aztán ismét sötét gondolatok öntötték el.
Patrick jobb lányt érdemelne, suhant át a fején. Egyszerűbbet, problémamentesebbet. Olyat, aki nem sodorja bajba, nem teszi ki életveszélynek már pusztán azzal, hogy vele van. Mást, aki miatt nem akarják megölni, akit nem kell állandóan megvédeni. Julie érezte, hogy a lába alól kezd kicsúszni a talaj, mintha húznák. Egy pillanat alatt elveszítette azt a tartást, ami régen benne volt. Szinte látta, ahogy az élet, amit megálmodott Patrick oldalán, kezd semmivé foszlani.
Ahogy így merengett, arra lett figyelmes, hogy nyílik az ajtó. Mint egy gazella, úgy szökkent oda.
-Patou?!
De csak Damien volt.
-Szia, hugi. Rosszkor?
-Nem… Miért jöttél?
-Beszélni szeretnék veled.
-Azt hittem, Patou jött haza – Julie elfordult testvérétől, és tovább járkált a lakásban.
-Még nincs itthon?
-Nincs.
-Pedig ilyenkor már rég haza szokott jönni.
-Képzeld, én is tudom! – csattant föl hirtelen a lány.
-Vajon miért nincs még itthon?
-Mondd, te direkt szívatsz?! – Julie hangja most már kezdett síróssá változni.
-Jól van, nyugi már… Nem akartam semmi rosszat mondani.
-Mindegy, hagyjuk. Miről akarsz velem beszélni?
Julie a konyhapulthoz lépett, és letörölte egy nedves ruhával. Damien leült az asztalhoz, és felkiáltott:
-Nahát! Pizza! Ehetek belőle?
-Persze. Én rá se bírok nézni – mondta Julie. – Már ettem belőle, de egyből kijött belőlem.
Damien csak vállat vont, és jóízűen nekilátott a pizzának.
-Kinyögnéd végre, miért jöttél? – kérdezte kissé türelmetlenül a lány.
-Persze. Rájöttem, mi történt közted és a főnököd között. Összeraktam a képet.
Egy óriási csattanás hallatszott. Julie leejtett egy tányért, ami apró darabokra tört. Zavartan lehajolt, hogy összeszedje a cserepeket, majd remegő hangon megszólalt.
-Nem igaz, hogy még mindig ezen túráztatod magad! Szeretném, ha leszállnál végre erről a témáról!
-Azt elhiszem, hogy szeretnéd! – válaszolta Damien tele szájjal. –De ez sajnos nem ilyen egyszerű. Céciliával rájöttünk, mi is történt valójában.
-Céciliával?! – Julie azt hitte, még egy tányért összetör. Villámgyorsan felugrott az asztal alól, kezében néhány törött tányérdarabbal. –Nagyszerű! Most már ő is tud róla! Kiáltsuk világgá a magánéletemet!
-Ne akadj már ki! Cec a barátnőd, ő is tudhat rólad, nem?! Ráadásul… Na, mindegy,
-Most már mondjad!
-Hélene és Pierre is tudnak róla.
-Te nem vagy normális! – Julie úgy lecsapta a tányér maradványait, hogy azok is kettétörtek. –Esetleg Patricknak is beszámoltál mindenről?!
-Nem. Neki nem.
Julie erre nem szólt semmit, csak hátat fordított bátyjának, és megtámaszkodott a konyhapulton. Hirtelen elkezdett forogni vele a világ, és érezte, hogy térdei reszketnek. Hányinger fogta el, a gyomra teljesen felkavarodott, aztán érezte, hogy szeméből könnyek csordulnak ki.
-Elcsábítottad a fickót, igaz? – kérdezte Damien a tárgyra térve. –Azért, hogy előléptessen. Lefeküdtél vele. Aztán, mikor rájöttél, hogy csak kihasznált, bemártottad. Így történt?
A lakásban néma csend volt. Julie még mindig háttal állt Damien-nak, a srác az asztalnál ült, egy darab pizzát tologatva a tányérján. Csak az óra ketyegését lehetett hallani, meg odakint az autók távoli zúgását.
-Egy szemétláda volt… - mondta remegő hangon Julie. –Kihasznált… Csak arra kellettem neki…
-Te kezdted…
-Ő meg élvezte! – a lány megfordult, és Damien szemébe nézett. Elszánt volt, szája széle remegett. –Hónapokig csak hülyített. Azt hittem… Azt hittem… hogy… hogy majd előléptet… És ő ezzel hitegetett is engem!
-Sajnálom… De erről miért nem szóltál nekem?
-Miért szóltam volna?! Hogy őt is jól megverd, és lecsukjanak?!
-Anyuék se tudnak róla?
-Hogy tudnának róla! Majd pont nekik fogok beszámolni arról, hogy lettem egy ötvenhat éves fickó szajhája! Egyébként se érdekeli őket túlságosan…
-De Patricknak mondd el.
-Mi a jó francért?! – Julie ismét visszafordult a konyhapult felé, és folytatta annak letörlését.
-Mert a vőlegényed! Egy jó kapcsolat az őszinteségen alapul!
-Szerintem mindenkinek vannak titkai, amik jobb, ha nem derülnek ki soha! Ami pedig Patou-t illeti, szerintem neki is vannak durva titkai! És én ezeket meghagyom neki, mert semmi közöm ahhoz, hogy miket csinált huszonévesen vagy azelőtt!
-Jó, te tudod – vont vállat Damien. –Én csak segíteni akartam.
-De nem kell! Így is nagyon jól megvagyunk, köszönjük szépen! Amit eddig felépítettünk, nem kell szétbarmolni egy hülyeséggel!
-Jó tanács sosem árt…
-Mondd, neked nincs jobb dolgod? – fordult meg a lány, kezében a törlőronggyal. –Állandóan itt esz a fene, és osztogatod a jó tanácsaidat! Pont te! Majdnem agyonverted a barátodat, Ceccel jártál és közben Hélene-nel csókolóztál…
-Hé! Az nem úgy volt! Már szakítottunk Ceccel!
-Nekem aztán hót mindegy! A lényeget érted, nem?!
-Fel se tudom fogni, hogy bírja ki veled Patrick! – vágott vissza Damien. –Egy ilyen szörnyű, hisztis nőszeméllyel!
-Lehet, hogy már soha többé nem kell ettől szenvednie, mert talán soha többet nem látom viszont! – kiabálta Julie sírva.
-Mi…?
-Még mindig nem ért haza, és én kezdem azt hinni, hogy ebben az életben többet már nem találkozunk! – zokogta a lány. –Majd szétvet az ideg, te meg idejössz, ontod magadból a bölcsességet, jó tanácsokat osztogatsz, és rendbe akarod tenni a magánéletemet! Most már elég! Oké, bevallom: lefeküdtem a főnökömmel, többször is, és mivel nem léptetett elő, kirúgattam! Most már mindent tudsz!
-Ne haragudj… Én igazán nem akartam… Csak annyira idegesített ez az egész…
-Most hagyj magamra, kérlek… - Julie megtörölte a szemét, és karba fonta kezeit. Nagy szemekkel nézte Damient, aki megsimogatta a karját, majd lassan az ajtó felé indult.
-Biztos?
-Igen. Szükségem van az egyedüllétre.
-Ha bármi van, csak szólj… Tudod, hol találsz…
-Oké, kösz – szipogta a lány. Damien az ajtó felé indult. –Várj! – szólt még utána Julie.
-Igen?
-Bocs, hogy olyan csúnyán beszéltem veled. Csak… Annyira ideges vagyok Patou miatt. Remélem, semmi baja nem esett…
-Épségben hazaér majd, meglátod – nyugtatta meg Damien. –Nem fog vele semmi rossz történni. Ha meg igen…
-Ne!
-Tegyük fel. Akkor is hamar kikerül a slamasztikából. Stramm srác, a jég hátán is megél.
-Neked legyen igazad.
Miután Damien elment, Julie ledőlt a kanapéra. Lehúzta ujjáról a jegygyűrűjét, és elgondolkodva nézegette. A belevésett feliratot többször is elolvasta: „Patrick és Julie. Örökké.” Vajon meddig tart ez az örökké? – gondolkodott el. Addig, amíg valami vagy valaki el nem választ? És vajon ez a valami vagy valaki már közbe is lépett volna? Vagy ez az egész csak egy rossz vicc?
A lány a szívéhez szorította a gyűrűt, és csendesen sírni kezdett. Könnyei egymás után csorogtak végig arcán, amely sápadt volt a félelemtől. Keze reszketett, ahogy szorongatta a fényes aranykarikát. Ajkához emelte, és finoman megcsókolta. Aztán mélyet sóhajtott, és megpróbált nem arra gondolni, vajon milyen szörnyűség történhetett a vőlegényével.
Eközben Damien arra ért haza, hogy Hélene magába roskadva ül a kanapén, és ő is sír. Válla rázkódott, arcát eltakarta tenyerével.
-Jesszusom, Hélene! Mi a baj? – guggolt le mellé.
-Pierre…
-Mi van vele?
-Elvitték.
-Micsoda? Kik? Egy szót se értek!
-A rendőrök… - szipogta a lány. –Itt voltak… Becsöngettek… És… és… elvitték…
-Uramisten! De hát… miért?
-A gázolásért… Amit tizennyolc évesen csinált…
-Most…? De hát… Az már régen volt!
-Nem tudom, miért vitték el! Egyszerűen csak… Letartóztatták… - Hélene olyan hangsúllyal beszélt, mintha ő maga se hinné el, ami történt.
-És te…?
-Én meg csak álltam… Én nem értek semmit… - suttogta, majd ismét kitört belőle a zokogás.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
