|
46. rész
Csibebaba 2008.04.30. 20:29
 -
-Mesélj el mindent, hogy történt! – ült le Damien Hélene mellé a kanapéra.
-Hát… Már mondtam! Becsöngettek, két rendőr volt itt. Mondták, hogy Pierre-t keresik. Mikor Pierre odament hozzájuk, ők elkezdték mondani, hogy miért vannak itt. Aztán közölték, hogy be kell vinniük az őrsre, és vallomást kell tennie.
-És mikor jöhet haza?
-Azt nem mondták…
-És ha lecsukják?
-Jaj, erre ne is gondoljunk! – sírt Hélene.
-Uramisten… De hát már olyan régen volt! Mit akarnak már ettől a döglött ügytől?
-Fogalmam sincs…
-És vajon ki jelentette fel?
-Nem mondták, de ötletem sincs. Annyira fontos most ez? – nézett fel könnyes szemmel a lány.
-Nem, dehogyis… De ezért valaki nagyon megfizet!
Hélene csak vállat vont, és megtörölte a szemét.
-És Julie-ék hogy vannak? Náluk voltál, ugye?
-Igen. Összevesztünk.
-Ó, te jó ég, már megint min?
-Elmondtam neki, hogy tudok a piszkos kis titkáról. Amit a főnökével csinált.
-És tagadta?
-Már nem… Bevallott mindent. Nekem volt igazam. De már bánom, hogy így beleártottam magam a dolgaiba. Nagyon legorombított.
-Gondolom, olyan jó temperamentumosan, ahogy szokta…
-Teljes mértékben. De nem csak ezért volt ideges.
-Hogyhogy? Mi történt?
-Patrick eltűnt.
-Mi???
-Nem jött haza. Most nagyon aggódik érte.
-Csak nehogy valami csúnya dolog derüljön ki…
-Például?
-Tudod te, mire gondolok… - mondta sejtelmesen Hélene. –Patrick annyira szabad… Őt nagyon nehéz megfogni és lekötni valamivel…
-Úgy érted… Lehet, hogy megszökött?
-Hát… Nem lepődnék meg rajta…
-Á, biztosan nem! – legyintett Damien, de valami kis gyanú azért ébredt benne. –Szereti Jujut, nem tenne ilyet…
-Aha.
-Te, Hélene… Ne csináld már! Patrick nem szökött meg és kész! – a srác hangja egyre bizonytalanabbá vált.
-Jó, figyelj, én se vagyok benne száz százalékig biztos. De gyanús ez a hirtelen eltűnés… Pont az eljegyzés után…
-Épp azért, mert most volt az eljegyzés! Ezért nem tenne ilyet! Ha már el akarja venni a húgomat, akkor nem csak eljegyzi, hanem végig is csinálja az egész procedúrát!
-Legyen igazad.
Patrick nem is sejtette, barátait mennyire foglalkoztatja a holléte. Mással volt elfoglalva. Először is megpróbálta kitalálni, hol lehet. Arra rájött, hogy már nem a kocsi hátsó ülésén fekszik, hanem egy sokkal keményebb és piszkosabb valamin. Kinyitotta a szemét, és a sötétbe bámult. Az orra hegyéig se látott, és hiába tapogatózott, semmi nem akadt a kezébe, amivel világítani tudott volna. Négykézlábra állt, és jobb híján így kezdett el mászkálni körbe a szobában, amíg neki nem ütközött valaminek. Ez a valami felborult, hatalmas robajt csapva, majd halvány fénypislákolást mutatott.
A srác egyből lecsapott erre a tárgyra, és addig tapogatta, amíg nem talált rajta egy kapcsolót. Kiderült, hogy egy nagy állólámpa volt az. Patrick, megkönnyebbülve, hogy most már lát, felsóhajtott, és körbekémlelt a szobában. Egy nagy, padlásszerű szoba volt, kissé rozoga állapotban, tele nagy ládákkal és szakadt függönyökkel. Volt egy hatalmas állószekrény is, aminek az ajtaja félig nyitva hívogatta a tekintetét.
Villámgyorsan odament a szekrényhez, és kitárta az ajtaját. Látszik, hogy nem voltak rá nagy hatással a fiatalkorában olvasott rémregények, ugyanis meg sem fordult a fejében, hogy a szekrényben esetleg egy hullát talál, vagy legalábbis egy zsák emberi maradványt. Szerencsére, semmi ilyen nem történt. A szekrény csupa régi kacatot rejtett, ruhákat, iratokat, könyveket, és…
-Fényképek? – suttogta Patrick. Kivette a dobozt, amiben a fényképek voltak, és leült a szoba közepére. Egyáltalán nem érdekelte, hol van, csak a képekre koncentrált. Úgy gondolta, elég lesz később kiderítenie, hová került. A fényképeket pedig a-tól z-ig végig kell néznie!
Egymás után vette kezébe a képeket, és külön örült annak, hogy nem széken ül – ugyanis tutira leesett volna onnan! Az összes képen Julie volt! Vagyis, csak első pillantásra tűnt úgy. Valójában minden kép Caroline-t ábrázolta, de így legalább Patrick a saját szemével is meggyőződhetett a megdöbbentő hasonlóságról.
„Caroline 20 éves” – olvasta az egyik képen. A fénykép egy barna hajú, csinos lányt ábrázolt, aki szakasztott mása volt Julie-nek. Szemei csillogtak, de volt bennük valami megmagyarázhatatlan szomorúság, ami szívbemarkoló hatással volt Patrickra. Fiatal, arisztokrata külsejű lány volt, egy kertben ült, háta mögött egy kastély körvonalai látszottak. Fején nagy karimájú kalapot viselt, ölében egy szál rózsát tartott.
Patrick, maga se tudta, miért, de eltette a képet a kabátja zsebébe. Aztán tovább nézegette a képeket. A következő felvétel egy csoportkép volt. Körülbelül húsz embert ábrázolt. Középen Patrick egy ismerős arcot látott. Egy magas, szemüveges férfit, akit már látott valahol, de nem jutott eszébe, hol. Ahogy szuggerálta a fényképet, hirtelen bevillant neki egy emlék. A férfi dühösen néz rá és Julie-re, ott, a vidámparkban! Ez a fickó Julie volt főnöke!
A srác megszédült, de nem tudta, hogy ez a balesettől vagy az új információtól van-e. Megtámaszkodott, és megpróbálta remegő kezében tartani a fényképet. A csoportképen meglátta Caroline-t is, amint mosolyogva ölel át egy ismeretlen férfit, aki jóval fiatalabbnak látszott Julie főnökénél. Természetesen jóképű is volt, ezért érthető, hogy Caroline olyan nagy lelkesedéssel ölelgette…
Tovább nézegette a képeket. A következő kép is Caroline-t ábrázolta, aztán a következő is, a következő is… Semmi új. Aztán hirtelen a kezébe akadt néhány papírdarab, amelyek, gondosabban megvizsgálva, egy széttépett fénykép maradványai voltak. Kíváncsian beletúrt a dobozban található fénykép halomba, hátha megtalálja a hiányzó darabokat. Közben mindenféle kép akadt még a kezébe, amelyek ismeretlen embereket ábrázoltak, elegáns ruhákban. Valószínűleg valami különleges eseményen készültek a felvételek, de Patrick nem jött rá, vajon hol.
Kiborította a doboz tartalmát a padlóra, és szétterítette. Meg is találta a hiányzó fényképdarabokat, amiket aztán szépen sorba rendezett, és megpróbálta kirakni belőlük az eredeti képet. Mint egy puzzle, olyan volt ez az egész. Lassan kezdett kialakulni előtte a múlt egy fontos mozzanata.
A fénykép egy esküvői kép volt. A menyasszony kétségkívül Caroline volt, a vőlegény pedig… Patricknak még nem sikerült kiraknia a kép másik felét, de addig is egyre jobban izgult, vajon ki lehetett a vőlegény. Tudta, hogy ez életbevágóan fontos információ lesz. Legbelül, a zsigereiben érezte. Ahogy az utolsó darabokat a helyükre rakta, majdnem hanyatt esett a megdöbbenéstől. Kerekre nyílt szemekkel nézte a képet, és egyszerűen nem akarta elhinni, amit látott.
-Bingó… - mondta halkan, a kép fölé hajolva. De nem örülhetett sokáig magának, mert lépteket hallott. Villámgyorsan összekapkodta a kép darabjait, és a kabátja zsebébe gyömöszölte. Az ajtó hirtelen kitárult, és egy nagydarab, tagbaszakadt ember állt a küszöbön a halvány fényben.
-Szép jó estét… - köszönt kedélyesen Patrick. A fényképes dobozt a háta mögé rejtette. –Kit tisztelhetek kegyes személyében? Én Patrick vagyok.
A nagydarab ember csak mogorván bámulta a srácot, és nem szólt egy szót se.
-Nem valami jókedvű – jegyezte meg Patrick. –Egy kicsit mosolyoghatna.
Mikor a tagbaszakadt még mindig nem válaszolt, Patrick gyanakodni kezdett. Ezzel a fickóval valami nem stimmel. Azt tudta, hogy nem ő rabolta el, de akkor ki ez?
-Éhes vagyok – folytatta a csevegést Patrick. –És egy kicsit kényelmetlen is ez a szoba. Olyan… sötét…
-Ég a lámpa, nem? – szólalt meg végre a másik.
-De, de hát ez… egy kicsit gyér fény nekem.
-Gyere le vacsorázni.
-Na, végre egy értelmes szó! – vigyorgott a srác. Pedig cseppet sem volt éhes…
Ahogy a nagydarab megfordult, a srác gyorsan belökte a fényképes dobozt egy láda alá, felpattant és követte a férfit. Lementek a földszintre, ott pedig elfordulva balra, egy étkezőbe mentek.
A folyosó hosszú volt, és végig gyertyákkal volt megvilágítva, arisztokratikus külsőt kölcsönözve a háznak. Patrick csak nagyon keveset látott a gyertyafényben, de azt látta, hogy a falakon végig festmények vannak kiakasztva. Csupa ismeretlen arc… Aztán hirtelen megakadt a szeme egy különlegesen szép képen, ami Caroline-t ábrázolta. Nem tudta, de ez a festmény ugyanaz volt, mint amit Cécilia is látott.
Nem volt ideje jobban megnézni, mert nemsoká megérkeztek a hatalmas étkezőbe, ami szintén gyertyafényben úszott, de ez a helyiség már világosabb volt, mint a folyosó.
-Köszönöm, Paul! Most már elmehet! – hallotta Patrick valakinek a hangját az étkező másik feléből. A nagydarab meghajtotta magát, és kiment az étkezőből, magára hagyva Patrickot és a „láthatatlan” vendéglátót. –Ülj le, Patrick – szólalt meg újra az ismeretlen, és a srác rendesen elcsodálkozott, hogy az tudja a nevét.
-Oké – Patrick egyből leült, mert nem akart nagyon ellenkezni a vendéglátóval. Gyanakvóan körülnézett a szobában, és a kandalló fölött egy újabb festményt pillantott meg – természetesen Caroline-ról. Bosszantotta a dolog, mert teljesen olyan érzése volt, mintha mindenhol Julie-t látná. Ez pedig elég bizarr.
-Az asztal tele van mindenféle jóval. Egyél nyugodtan.
-Nem vagyok éhes.
-Az előbb még az voltál.
-Meggondoltam magam.
-Egyél! – förmedt rá hirtelen az idegen. –Addig se beszélsz.
-És az baj, ha beszélek? – szemtelenkedett tovább Patrick.
-Jelen pillanatban igen. Ugyanis én akarok beszélni.
-És ez nekem miért jó?
-Semmiért. De ha még egyszer megszólalsz, neked véged!
Patrick nem volt félős fajta, de most tényleg jobbnak látta, ha hallgat. Csendben elkezdett majszolni egy szelet kenyeret, és közben óvatosan körülnézett. Aztán mégis kérdezett.
-Még egy kérdésem lenne.
-Pofa be!
-Ki maga? És miért nem áll velem szembe? Így nem látom az arcát. Sőt, magát se látom.
-Nem számít, ki vagyok! Hamarosan megtudjátok. Te, és a kis barátaid.
-Julie is?
-Még mindig dumálsz?! – kiáltott fel az idegen, és a levegőbe lőtt. Patrick csak ekkor szembesült a ténnyel, hogy vendéglátójának fegyvere is van. Magába tömte a maradék kenyeret, és inkább csendben szenvedett, amíg le nem nyelte az óriási falatot. –Bizonyára csodálkozol, hogy miért ide hoztalak. És főleg, hogy miért hoztalak ide.
-És hogy miért tegez…
-Mit mondtál?!
-Semmit.
-Azért ide jöttünk, mert ez a kastély a kedvenc helyem. És igazából, itt is lakom. Valaha, amikor még a feleségem élt, együtt laktunk itt.
-A felesége az a nő, aki szinte minden képen rajta van?
-Igen. Caroline…
-És mikor halt meg?
-Régen. De nem mindegy?!
Patrick fájdalmat vélt kihallani a férfi hangjából, és úgy döntött, inkább nem firtatja tovább ezt a témát. A férfi felsóhajtott, és egy időre csendbe burkolózott. A srác hátradőlt a széken, és eltűnődve forgatta ujján a jegygyűrűjét. Hirtelen eszébe villant, hogy talán ő is elveszítheti Julie-t, úgy, mint ez a férfi Caroline-t. Mivel még a gondolattól is rosszul lett, inkább elterelte a figyelmét, és megpróbált ismét odafigyelni, mit mond neki vendéglátója.
-Most nyilván arra gondolsz, miért hoztalak ide, igaz? – kérdezte a férfi.
-Nem éppen, de… fogjuk rá.
-Nos… Tudni akartam, mi van közted és… - itt elcsuklott a hangja. –És… Szóval… mit akarsz azzal a… nőszeméllyel?
-Julie-ről beszél?
-Igen, mondjuk ki a becses nevét…
-A menyasszonyom.
-Á… gratulálok… - mondta gúnyosan a férfi. –És sok szerencsét hozzá.
-Köszönöm. Miért érzem úgy mégis, hogy ez a kedvesség nem volt őszinte?
-Mert nem is volt az. Még az ellenségemnek se kívánnám ezt a némbert.
Patrick gyanút fogott. Most már biztos, hogy ez a fickó Julie-re haragszik nagyon, de miért? Keze görcsösen ökölbe szorult. Zsebében megmarkolta a fényképeket, amit sebtiben elpakolt.
-Köszönöm a vacsorát… De azt hiszem, most már megyek… - állt fel az asztaltól, mielőtt valami nagyon csúnyát mondott volna.
-Nem mész te sehova – mondta nyugodtan az ismeretlen.
-Ó, de igen! – Patrick az ajtó felé araszolt, de pechjére véletlenül fellökött egy padlón álló kis szobrot.
Ekkor az ismeretlen férfi felemelkedett a fotelból, ami eddig háttal állt Patricknak. Megfordult, és egyenesen a srác szemébe nézett. Patrick egy pillanatra eltátotta a száját, majd reszkető lábakkal futásnak eredt.
-Paul! – ordította a férfi. –Meg akar szökni!
Patrick kirohant az udvarra, ahol olyan sötét volt, hogy egy centire sem látott. Csak futott, azt se látta, merre. Az ösztönei vezették, de azon se lepődött volna meg, ha valamiben megbotlik, és egy hatalmasat esik. Hirtelen valami halvány fénynél egymás mellett álló autókat pillantott meg. Odarohant, feltépte az egyik ajtaját, és beült.
Paul addigra már kiért az udvarra, és elemlámpával kereste a srácot. Patrick lehúzódott az autó aljába, megvárta, míg az őr elhalad mellette, ekkor kirántott két vezetéket a kormány alól, és megpróbálta beindítani a kocsit.
-Gyerünk már… Indulj! – eltartott egy ideig, míg sikerült úgy babrálnia a vezetékekkel, hogy a motor végre felpörgött. –Ez az!
A gázba taposott, és hatalmas porfelhőt húzva maga után elhajtott. A kapu magától kinyílt (ezen rendesen elcsodálkozott), úgyhogy simán kijutott. A visszapillantó tükörben még látta, hogy a nagydarab őr rohan utána, de nem foglalkozott vele.
Egyre csak az dübörgött az agyában, amit megtudott. A fényképek, és ez a férfi… A rohadt életbe!
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
