|
47. rész
Csibebaba 2008.05.05. 12:56
 -
Patrick csak egy fél óra száguldás után döbbent rá, hogy fogalma sincs, hol van, és merre kell mennie. Az ismeretlen (aki most már nem is volt annyira ismeretlen…) nem mondta meg neki, hova vitte, így a srác csak reménykedni tudott, hogy épségben megússza ezt a kalandot. Hirtelen egy földútra ért, ami abszolút nem volt kivilágítva. A kocsi egyre jobban rázott, ahogy Patrick nyomta a gázpedált, és megpróbált minél hamarabb kijutni ebből a labirintusból.
Egyszer csak a kocsi hatalmasat durrant, megingott, majd egy fa tövében megállt. Egy fél centiméteren múlt, hogy nem rohant neki a fatörzsnek. Patrick felsóhajtott, és hátradőlt az ülésen. Már csak ez hiányzott! Elveszni egy tök ismeretlen környéken, egy erdőben! És persze sehol egy lélek, akitől megkérdezhetné, hol van. Baromi jó…
Kiszállt a kocsiból, és megállapította, hogy defektet kapott. Ráadásul a benzin is kifogyott. Esélye sincs, hogy hamar hazaérjen. Nekidőlt a fa törzsének, és lázasan gondolkodni kezdett, mihez kezdjen. Ahogy így töprengett, hirtelen lépteket hallott. A száraz avar recsegett a láthatatlan éjjeli lény lépteitől. Patrick óvatosan leguggolt az autó mögé, mert valami azt súgta, hogy ne mutatkozzon.
A léptek egyre közelebb értek. A srác csak némán guggolt az autó tövében, és meg se nyikkant. Ekkor egy lövés dördült, amibe szinte beleremegett az erdő. Patrick hallotta, ahogy a madarak ijedten szétrebbennek. Még kisebbre összehúzta magát, és hirtelen belényilallt a szörnyű gyanú, hogy talán rá vadásznak. És erre igazolást is kapott…
-Bújj elő, Patrick! – hallotta a félelmetes hangot. –Úgyis megtalállak!
A srác már levegőt se mert venni. Újabb lövés, és ezúttal Patrick azt is hallotta, ahogy a golyó egy fa törzsébe fúródik.
-Jól van, ha neked jobb bújócskát játszani… Akkor megkereslek!
Patrick hallotta, ahogy a léptek egyre közelebb érnek hozzá. Legszívesebben elfutott volna, de azzal totálisan elárulja magát. Ennek az embernek nem szabad rájönnie, hogy itt van. Ha megtalálja, biztosan megöli! Vagy legalábbis jól megkínozza.
Durr! Még egy lövés egészen közelről. Patricknak még a lélegzete is elállt. Még soha nem volt ilyen helyzetben, de legrosszabb rémálmaiban se jött még elő. Nyelt egy nagyot, és óvatosan megmozdult, hogy közelebb araszoljon az autó ajtajához. Az avar megzörrent.
-Megvagy! – hallott egy kiáltást, és a következő golyó néhány centire a füle mellett süvített el. Most már esélye sem volt. Felpattant, és eszeveszetten rohanni kezdett a sötét erdőben, el, a másik irányba.
-Úgyse jutsz messzire! – hallotta maga mögött az ismerős hangot. Tudta, hogy semmi esélye nincs, de nem állt meg. Csak rohant az éjszakában, nyomában ropogott az avar. Bebújt egy fa mögé, és ott próbált megnyugodni. Hirtelen hallotta, ahogy üldözője egészen közel ér hozzá. Szinte még a lélegzését is hallotta, ahogy félőrülten forog, hátha megpillantja a srácot valahol.
-Nem érdemes bujkálnod – szólalt meg ismét. –Megtalállak. Maximum egy kis időt nyersz, de előbb-utóbb úgyis elő kell bújnod. Nem lenne jobb máris túlesni ezen?
„Nem” – suttogta maga elé Patrick. Halkan felvett egy követ a földről, és jó messzire eldobta. Mint várta, a kő nagy zajt csapott a száraz avaron. Üldözője egyből a hang irányába fordult, és lőtt egyet. Aztán így szólt.
-Most azt hiszed, hű, de ravasz vagy, mi?! Eldobsz egy követ, és azt várod, hogy én azt higgyem, te jársz arra? Hát ahhoz előbb kell felkelned, hogy engem átvágj, kölyök!
A srác elhúzta a száját, majd óvatosan átmászott a fa másik oldalára. Az ég hatalmasat dördült, és villám cikázott át az erdőn. Jött a vihar, de ez Patrickot jelen pillanatban cseppet sem érdekelte. A villám fényénél hirtelen megpillantotta a férfit, és ekkor döbbent rá, hogy az csak néhány méterre áll tőle. Lehetetlen megszökni!
A férfi közelebb ért, és még néhány lövést leadott. Némelyik épphogy nem találta el Patrickot, aki időközben új útvonalat szemelt ki magának, hogy elmeneküljön. Már vissza se nézett, úgy rohant, ahogy csak bírt. Mögötte lövések dördültek, villámok cikáztak az erdőben, az eső szakadt, az ég félelmetesen dörgött. Egyszer megcsúszott a sárban, és elesett, de nem törődött vele. Felpattant, és rohant tovább. Hallotta maga mögött a férfi lépteit is, de már csak egyre tudott gondolni: élve megúszni ezt a kalandot.
-Ejha! De kicsípted magadat! – nézett végig húgán Damien.
Julie csak megvonta a vállát, és leült a fotelba. Úgy döntött, meglátogatja Damient és barátnőit. Már hallott arról, mi történt Pierre-rel, de hiába próbált megértést mutatni, csak Patrickra gondolt. Már másnap délelőtt volt, és ő egész éjszaka egy szemhunyást se aludt.
Azon töprengett, vajon mi történhetett a sráccal. Már minden lehetséges rosszat végigpörgetett a fejében, és ezzel jól felspannolta magát, így esélye sem volt, hogy elaludjon. Reggel mégis csinosan felöltözött, kisminkelte magát, betelefonált a munkahelyére, hogy beteg, és otthon maradt, hogy hazavárja Patrickot.
-Hogyhogy ilyen szépen felöltöztél? – kérdezte Cécilia. –Mész valahova?
-Nem. De Patou ma biztosan hazajön – mondta Julie reménykedve.
-Akkor azért raktál ki mindent… - pillantott rá ismét Damien.
A lány egy fekete, vállpántos, mélyen dekoltált felsőt viselt, amire egy sötétszürke kabátkát vett fel. Valahonnan, a szekrény mélyéből előkerített egy fehér, sztreccses vászonnadrágot, ami kicsit trapézos vonalú volt, és tökéletesen kiadta Julie formás lábait és fenekét. Végül pedig egy fekete, tűsarkú csizmát húzott, aminek olyan magas sarka volt, hogy fantasztikusan nagyot lehetett volna esni benne. De a lányt jelen pillanatban ez sem érdekelte.
-Nagyon látszik, hogy sírtam? – kérdezte végül.
Szemei be voltak dagadva, vörösek voltak, és sötét karikák húzódtak meg alattuk. Arca sápadt volt, beesett, és úgy nézett ki, mint aki bármelyik percben ismét sírva fakadhat.
-Igen – bólintott Hélene, és megsimogatta Julie karját. A lány felsóhajtott, és az ablak felé nézett, mintha azt várná, hogy majd ott megpillantja Patrick arcát.
-Lehet, hogy valami történt vele. Sőt, biztos. Érzem.
-Talán mégse. Lehet, hogy… hogy… csak… önszántából ment el valahová… - próbálta megvigasztalni a lányt Hélene.
-Hová?
-Túlórázik… - próbálkozott Cécilia.
-Annyit, hogy még reggel se jön haza?
-Sok munkája van…
-Vagy az a beteges fickó elkapta – hajtotta tenyerébe az arcát Julie. –Soha többet nem látom viszont!
-Erre ne gondolj!
-Ebből elég! – csattant fel Damien. –Hélene! Pont te vigasztalod ilyen banális szövegekkel, miközben tőled származik az egyik kézenfekvő magyarázat!
-Milyen magyarázat? – nézett körbe Julie. Hélene direkt kerülte a tekintetét. Nem bírt volna a szemébe nézni.
-Arra gondoltam, hogy Patou esetleg… Hogy ő… Tudod, milyen szabad…
-Igen, tudom. De épp ezt szeretem benne. Összeillünk. Én is ilyen vagyok.
-De lehet, hogy ő… ezt a kötöttséget, amit a kapcsolatotok ad…
-Miről beszélsz?!
-Szóval… Talán… De ez csak egy feltételezés…
-Ó, Hélene! Az ég szerelmére, bökd már ki!
-De ne haragudj meg nagyon… Szóval… Talán Patou megszökött…
Julie szeme először furcsán csillogni kezdett, aztán felpattant a fotelből, és úgy felfújta magát, mint egy kis pulykakakas.
-Ezt meg honnan veszed?! Ekkora baromságot! Patou szeret engem! Soha nem hagyna el, az esküvő előtt meg főleg nem!
-Persze, ez csak egy feltételezés…
-Nem érdekel! Ti csak semmit ne tételezzetek fel! Te is, Dam! – fordult bátyja felé. –Mostanában állandóan beleártod magad a dolgaimba, pedig jobban tennéd, ha inkább magaddal foglalkoznál!
-Ezt már megbeszéltük…
-Igen, és te ennek ellenére ugyanúgy folytatod! – Julie kipirult arcára felháborodás ült ki. –Miért nem tudjátok elhinni, hogy Patou is megváltozhat?!
-Sajnáljuk… - hajtotta le a fejét Hélene.
-Hát sajnálhatjátok is!
-Na ebből elég, Julie! – torkolta le Damien. –Nem csak te lehetsz szomorú vagy ideges! Mi is ugyanúgy aggódunk Patrickért, de az ő esetében valahogy lehet találni egy kézenfekvő magyarázatot! Viszont itt van Pierre, akit egy 18 éves korában elkövetett gázolás miatt vittek be a rendőrök! Nem gondolod, hogy őt esetleg jobban kéne sajnálni?!
-Nem! Ő tehet az egészről! Mi a jó fenének nem nézett szét?! Megérdemli, ami történt! – mondta Julie gonoszul.
Hélene erre elsírta magát.
-Azonnal menj innen, Julie! – mutatott az ajtó felé Damien. –És le ne merj jönni még egyszer, mert nagyon megbánod!
Ekkor már Julie-ből is kitört a zokogás.
-Jaj, én annyira sajnálom! Hélene! Nem úgy gondoltam! – ölelte át barátnőjét. -Csak annyira meg vagyok ijedve, hogy Patou-val történt valami! Én nem… én nem… nem akartam… - zokogta. –Bocsáss meg!
-Semmi baj… - szipogta Hélene.
Ebben a percben, hirtelen kopogtak az ajtón. Julie még mindig Hélene nyakában volt, és egymás vállán zokogtak. Damien nyitott ajtót, Cécilia érdeklődve fordult felé. És ekkor…
-Patrick! – kiáltott fel Damien.
Julie lázasan fordult a hang irányába, majd elfojtott egy sikoltást, és azonnal szerelme nyakába ugrott. Némán formálta a szavakat, mintha nem tudná elmondani, mit is érez. Aztán csak suttogva ennyit mondott: -Ugye, hogy nem szökött meg…
Hangosan pedig ezt: -Hol voltál?! És mi történt veled? – nézett végig a srácon. Ruhája sáros és szakadt volt, arcán egy hosszú vágás éktelenkedett, karját számos horzsolás borította, szeme pedig olyan furcsán csillogott…
-Elestem a biciklivel… - mondta végül.
-És így megsérültél? – kérdezték döbbenten a többiek.
-Nem… - Patrick szája teljesen ki volt száradva, alig tudott beszélni. –Az a fickó volt… El akart ütni engem a kocsijával… Aztán elrabolt… Magával vitt valami kastélyba… Én megszöktem, de a benzinem kifogyott, és defektet is kaptam… Ő utánam jött, és végig kergetett egy sötét erőben… Lőtt rám…
-Te jó ég! – szakadt ki Julie-ből. Még szorosabban bújt hozzá a sráchoz. –És hogy menekültél meg?
-Sikerült kicseleznem. Aztán lestoppoltam egy kamiont… Mire utolért, én már a platón ültem…
-Hála az égnek, hogy túlélted! – sóhajtott fel Julie, és óvatosan megcsókolta Patrickot. Vigyázott, hogy ne okozzon neki fájdalmat.
Cécilia eközben csak csendben ült, és hallgatta Patrick beszámolóját. Aztán halkan megkérdezte:
-Azt mondtad, hogy valami kastélyba vitt?
-Igen. Tök félelmetes volt. És mindenhol egy Caroline nevű nő képei voltak kitéve. Olyan érzésem volt, mintha még mindig ott kísértene a szobákban…
-Lehet, hogy még él – mondta Cécilia. –Akkor nem kísért.
-Már nem él – rázta meg a fejét Patrick. –Mondta a fickó. Régen meghalt már.
Cécilia üveges szemekkel bámult maga elé. Az utóbbi időben annyira a szívéhez nőtt ez az ismeretlen, fiatal lány. Az nem lehet, hogy meghalt! Még élnie kell! Ahogy így gondolkodott, pillantása Julie-re esett, aki gyöngéden simogatta Patrick arcát. Ugyanazok a szemek, az az arc… Cécilia eddig soha nem hitt misztikus, megmagyarázhatatlan dolgokban, de most…
-Miért nézel engem ennyire? – kérdezte Julie.
-Semmi… - mondta zavartan Cécilia. –Csak… Annyira hasonlítasz… Á, mindegy!
-Kire?
-Senkire.
-Caroline-ra – jelentette ki Damien és Patrick egyszerre. Julie megdöbbent.
-Ki az a Caroline? – nyelt egyet. Ismerős volt számára a név, de nem tudta, hol hallotta.
-Az a lány, akinek a naplóját mostanában olvastam – mondta Cécilia. –Aki abban a kastélyban élt, ahová ez az ismeretlen fickó elvitt engem is, és most Patrickot is.
-Ő az, Julie – vette elő a zsebéből Patrick azt a fényképet, ami a húszéves Caroline-t ábrázolta. Julie elvette a képet, és a szája elé kapta a kezét.
-Ez én vagyok!
-Nem, ez Caroline.
-Jó, de olyan, mint… mint én! – mondta hisztérikusan.
-Ez igaz, erről beszélünk már egy jó ideje… - sóhajtott Damien.
Patrick önkéntelenül ismét a zsebéhez nyúlt, hogy kivegye belőle a másik két fényképet is, de aztán meggondolta magát. Nem akarta ezzel idegesíteni a többieket. Egyedül ő tudta, ki az a férfi, aki zsarolja őket, és ez egyáltalán nem töltötte el jó érzéssel. Főleg Julie előtt akarta ezt eltitkolni – viszont Céciliát szerette volna beavatni, még ha nem is azonnal. Elvégre a lány sokat tud Caroline-ról, és amit az elmúlt éjszaka ő is megtudott, az hatalmas horderejű volt.
Julie észrevette Patrick tétova mozdulatát, de úgy gondolta, hogy valószínűleg semmi jelentősége sincs. Inkább átölelte, arcát szorosan hozzányomta a srác mellkasához, és beszívta az illatát.
-Éreztem, hogy valami történt veled – suttogta.
-De most már itt vagyok, nem kell félned.
-Azt hittem… Azt hittem, soha többet nem látlak…
-Tudod, néha nekem is az volt az érzésem, hogy életem utolsó perceit élem. Ott az erdőben… Némelyik golyó közvetlenül a fülem mellett suhant el…
-És láttad az arcát? – szakította félbe Hélene. Mikor látta, hogy Patrick arckifejezése megváltozik, és feszengeni kezd, kíváncsian előrehajolt. Patrick nyelt egyet, nagy levegőt vett, és végignézett barátain.
-Nem – mondta végül. Lehajtotta a fejét, és arra az arcra gondolt, amelyet megpillantott ott, a kastélyban a halvány gyertyafénynél. Nem szabad megtudniuk!
-Kár – vont vállat Hélene. –Azért szeretném már tudni, ki lehet az.
-Én is! – kontrázott Julie. Aztán megpuszilta Patrick arcát. –Gyere, menjünk fel! szeretnék veled egy kicsit kettesben lenni.
Mire Patrick megszólalhatott volna, csörgött a telefon. Hélene vette fel.
-Igen?
-Szia! Pierre vagyok!
-Pierre! – sikoltotta boldogan a lány. –Mi van veled? Hazajöhetsz már?
-Mi történt Pierre-rel? – kérdezte halkan Patrick, hiszen ő nem volt itthon, mikor barátját bevitték a rendőrök. A többiek fojtott hangon elmesélték neki, mire ő is elkezdett figyelni Hélene és a srác telefonbeszélgetésére.
-Estére valószínűleg már otthon lehetek – jött a válasz rövid csend után. –A szüleimet is felhívtam, és hajlandók letenni az óvadékot.
-Ez nagyszerű! És azt lehet tudni, hogy ki nyomott fel?
-Nem, névtelenül hívták őket.
-A rohadék! Viszont Patrick hazakerült!
-Miért, ő is eltűnt?
-Aha, elrabolta a zsaroló.
-Gondolom, önszántából engedte el…
-Nem, megszökött. De majdnem megölte.
-Szegény. Na mindegy, estére otthon leszek! Legalábbis remélem…
-Jó, várunk!
Hélene mosolyogva letette a telefont, majd barátaival is megosztotta a jó hírt. Mindenki belelkesült, csak Patrick maradt komoly. Egyáltalán nem örült neki, hogy megtudta, ki az a férfi, aki fenyegeti őket. Viszont legalább már azt értette, miért. Vagyis… ezt sem teljesen. Nevetséges az egész!
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
