|
48. rész
Csibebaba 2008.05.10. 17:53
 -
-Patrick? Itthon vagy?
Julie semmi választ nem kapott. Reggel fél nyolc volt, éppen a munkahelyére készült, és úgy volt, hogy Patrick elviszi kocsival. Már bejárta az egész lakást, de sehol nem találta a srácot. Fogalma nem volt, hol lehet. Már egy hét is eltelt azóta, hogy Patrick hazakeveredett az ismeretlen kastélyból, és azóta egyre furcsábban viselkedett.
A lány meg mert volna esküdni rá, hogy este, mielőtt elaludt volna, Patrick kilopózott a nappaliba, és egy érdekes telefonbeszélgetést bonyolított le. Sajnos ahhoz túl halkan beszélt, hogy Julie kivehesse, miről van szó, de annyit sikerült megértenie, hogy egy találkozót beszélt meg.
Hol lehet? Hiszen máskor mindig késésben van, még a kávét is az utcán issza. Ilyenkor még úgy kell kirángatni az ágyból. Julie már kifejlesztett egy tökéletes módszert: felkelt, a konyhában elkezdett csörömpölni az edényekkel, és mikor Patrick álmos fejjel megjelent az ajtóban, ő csak ennyit mondott ártatlanul: „Ó, bocsáss meg! Talán túl hangos voltam?”. Köztudott volt, hogy a srác imád aludni. Mikor megszólalt az ébresztőóra, ő csak egy laza kézmozdulattal lesöpörte az éjjeliszekrényről, átfordult a másik oldalára, és aludt tovább. Ha megkérdezték tőle, mennyi az átlagos alvásigénye, ő vigyorogva azt válaszolta: „Csak még öt perc…”. Ennek az életfelfogásnak köszönhetően állandóan késésben volt, reggel épphogy félig felöltözve rohant a munkahelyére.
Julie ezért se értette, hogy hová tűnt Patrick. Már elment volna dolgozni? Ilyenkor? Ez furcsa. A többieknek nem akart szólni, mert aztán megint az lesz, hogy ő mindig csak nyavalyog, meg ijedezik, és semmit nem képes megoldani egyedül.
De egy időre most magára hagyjuk Julie-t, és egy kicsit más vizekre evezünk…
Caroline a zöldellő, virágos kertben ült egy padon. Feje fölé napernyőt tartott, és tekintetét kitartóan az udvar egy távoli pontjára szögezte, ahol a kapu is volt. Láthatóan várt valakit. Lábához közben egy hosszúszőrű kutya dörgölődzött, majd lefeküdt a fűbe, közvetlenül Caroline elé. A lány nem nézett rá, továbbra is a kapu felé figyelt.
A kastély ajtaja becsapódott, és egy nála idősebb férfi közeledett felé. Caroline rá se nézett, már megismerte lépteit.
-Mit csinálsz itt? – kérdezte türelmetlenül a férfi.
-Pihenek.
-Gyere el velem a városba!
-Sajnos nem tehetem. Várok valakit.
-A feleségem vagy! Azt teszed, amit mondok!
-Ne áltasd magad ilyen hülyeségekkel. Én veled sehová nem megyek.
-Kit vársz?
-Nem mindegy az neked?
-Sejtem, ki a látogató… Az a nyikhaj. Az a… Az az alak…
-Ha Raymondra gondolsz, akkor a válaszom igen, őt várom – Caroline továbbra se nézett rá férjére. A férfi ezen nagyon bedühödött, és erőszakkal maga felé fordította a lányt. Caroline bátran farkasszemet nézett vele, és olyan keményen csillogott a szeme, hogy a férfi szinte megrettent tőle. –Most mi van? Talán megütsz? Tedd csak meg!
A férje csak nézett rá, majd elengedte. Caroline hidegvérrel megigazította vállán a ruha fodrait, és tekintetét visszafordította a kapu felé. Fülledt, meleg, nyári nap volt, az égen csak egy vézna kis felhő úszott át. A kerti tóban halkan locsogott a víz, a fűben heverő kutyának is csak a lihegését lehetett hallani.
-Szeretném, ha bejönnél a városba – szólalt meg ismét a férfi, és ő is a kapu felé nézett.
-Egyedül is boldogulsz, hidd el.
-Nem szeretem, ha idegen férfiakkal beszélgetsz.
-Raymond nem idegen.
-Őt különösen utálom! – mondta villámló szemekkel a férfi. –Mindig úgy néz rád…
Caroline csak vállat vont, és halványan elmosolyodott. Imádta bosszantani férjét.
-Csak nem féltékeny vagy? – kérdezte halkan kuncogva.
-Minden okom megvan rá! – férjének egyre dühösebb volt a hangja. Egész testében reszketett, ahogy nyugodt feleségére nézett. –Ez az alak akar tőled valamit! Érzem! Mindig, amikor találkozunk vele… mindig… - egy pillanatig azt hitte, nem tudja folytatni. De aztán mégis erőt vett magán. –Mindig… felfal téged a tekintetével. Te meg bíztatod!
-Igazán? – Caroline férje felé fordította a fejét, és kicsit hunyorogva az erős fényben nézett felfelé, a férfi arcát kémlelve. –Ezt miből gondolod?
-Flörtölsz vele! Azt hitted, nem veszem észre? Rám még soha nem néztél úgy, mint rá!
-Rémeket látsz… - mondta a lány mosolyogva. Örült, hogy férje nem lát bele a fejébe.
-Mondd csak, Caroline… Megcsalsz engem Raymonddal? – kérdezte hidegen a férfi.
Caroline egy percig elgondolkodott, majd kibökte: -Nem.
-És ezen gondolkodnod kellett?!
-Nem… - rázta meg a fejét a lány.
-Tudsz mást is mondani?
-Nem! – nevetett fel Caroline. Majd újból a kapu felé fordult, és tovább figyelte, hátha végre belép az az alak, akit várt.
Alig néhány perc múlva meg is jelent Raymond, és Caroline arca felderült. Arca kipirult, ernyőjét egy kicsit leeresztette, felállt a padról és lassú léptekkel elindult a fiatalember felé. Teljesen el is felejtette, hogy férje is ott áll mellette. Raymond szinte futva tette meg az utat a kaputól, és piros arccal, de katonásan megállt a lány és annak férje előtt.
-Üdvözlöm, Monsieur Brancheverte – nyújtotta kezét a szemöldökét ráncoló férfi felé. Amaz csak biccentett, és magában dühösen megállapította, hogy ez a Raymond szemtelenül jóképű.
-Madame Brancheverte! – fordult Caroline felé Raymond. Hangja megváltozott, arca ellágyult, szeme pedig csillogott, ahogy kezet csókolt a piruló lánynak.
-Jó napot, Raymond… - felelte Caroline gyöngéden.
-Sajnálom, hogy így megvárakoztattam! Tudja, ez a nagy forgalom, meg a hőség…
-Ugyan! Nem kell mentegetőznie. Az a fő, hogy itt van…
-Monsieur Leroy! – szakította félbe őket a féltékeny férj. –Úgy tudtam, elutazik Barcelonába. Talán valami közbejött?
-Iggenn… Sajnos… Öhm… Lemondták a konferenciát. Higgye el, én is borzalmasan csalódott vagyok emiatt!
-Hát még én… - mondta M. Brancheverte halkan.
-Milyen gyönyörű ez a kert! – nézett körbe Raymond. –Madame! Csak nem Ön ültette ezeket a csodaszép rózsákat?
-Nem! – nevetett Caroline kacéran. –Van egy roppant ügyes kertészünk, ő ültette őket. És természetesen ő is tartja rendben a kertet.
-Tulajdonképpen neked mi dolgod van Monsieur Leroy-jal? – fordult felesége felé Brancheverte.
-Meg kell beszélnünk néhány dolgot a céges részesedésemmel kapcsolatban.
-Talán ezt hármasban is megtehetnénk.
-Nem, ezt mindenképpen Madame Brancheverte-tel kell személyesen megtárgyalnom! – jelentette ki Raymond. Aztán Caroline felé fordult. –Talán ha körbevezetne ebben a meseszép kertben… Könnyebben menne a tárgyalás.
-Örömmel! – kapott a szón Caroline.
-Ha megbocsát, Monsieur Brancheverte… - biccentett Raymond a férfi felé.
Caroline lágyan belékarolt, majd földöntúli mosollyal az arcán ellibegett a sövény felé. Férje csak nézte, ahogy fiatal felesége eltűnik a bokrok mögött ezzel a jóvágású fiatalemberrel, majd egész egyszerűen utánuk eredt. Nem hagyja, hogy elvegye tőle Caroline-t! Ha kell, megöli, de a lány nem lesz az övé!
-Monsieur Brancheverte! – hallotta a kastély felől. A komornyik volt az. –Üzletfele, Monsieur Duval rögtön megérkezik. Idebent fogadja?
-Igen, köszönöm.
Nem volt mit tenni, be kellett mennie a kastélyba. Még egyszer hátranézett, de Caroline-t és Raymondot sehol nem látta. Megpróbálta nem elképzelni, vajon mit csinálhatnak. De talán alaptalan az egész! Lehet, hogy semmi nincs köztük, és ez csak az ő paranoiája. Mindenesetre nyitva kell tartania a szemét.
Aznap este Caroline különösen távolságtartó volt férjével. Nem ment le vacsorázni se, egész este a szobájában maradt. Monsieur Brancheverte nem értette ezt az idegenkedést, úgyhogy késő este, mikor felesége még nem aludt, felment hozzá. A lány már néhány hete külön szobát kért, és férjét elég sokszor kizárta.
-Nem jöttél vacsorázni – lépett be Caroline-hoz a férfi.
-Nem voltam éhes.
-Azért lejöhettél volna.
-Minek? – Caroline a tükör előtt ült, és egy ezüsthátú kefével fésülte hosszú haját. Férje hihetetlen vágyat érzett, hogy odamenjen a lányhoz, és megsimogassa a hullámos tincseket.
-Mondjuk elmesélhetnéd, hogy miről beszéltetek Monsieur Leroy-jal.
-De már mondtam – Caroline épphogy a tükörben vetett egy pillantást férje hamuszürke arcára. –A céges részesedésemről.
-Sikerült dűlőre jutnotok?
-Igen. Vele valahogy mindig jobban egy hullámhosszra kerülünk, mint veled…
-Szerintem nem velem van a baj…
-Akkor mégis kivel? Velem?
-Igen!
Caroline csak felnevetett, de nem fordult hátra. Monsieur Brancheverte néhány percig némán állt a lány mögött, majd megfogta a vállát. Caroline összerezzent, de továbbra sem nézett férje szemébe.
-Ma éjjel veled maradok – mondta a férfi keményen.
-Ha elfelejtetted volna, már hetek óta külön szobánk van.
-Tudom, de nem érdekel. A feleségem vagy, nincs jogod kiutasítani engem a hálószobádból!
Caroline nem válaszolt, csak a szája széle remegett. Nem akart kettesben lenni a férjével.
-Nem engedem, hogy itt maradj!
-Nem fogsz engem csak úgy kiutasítani innen! Házastársak vagyunk, kötelességeink vannak egymással szemben!
-Takarodj innen! – Caroline felpattant, és szembefordult férjével. Szeme izzott a gyűlölettől, arca kipirult, alacsony, karcsú teste minden porcikájában remegett, de valahogy mégis elszántnak tűnt. –Ha csak egy ujjal is hozzám mersz érni…
-Akkor mit csinálsz? – kérdezett vissza nyugodtan Brancheverte. –Megmondod Leroynak? A szeretődnek?
Caroline nem válaszolt. Nem szerzi meg azt az örömet gyűlölt férjének, hogy dühösnek lássa.
-Na mi az? Csak nem érzékeny pontra tapintottam? – a férfi szemében gonosz fény csillant. Közelebb lépett feleségéhez, aki egy lépést hátrált.
-Hagyj békén! – sziszegte a lány.
Ekkor a férfi megragadta a karjánál fogva. Caroline felsikoltott.
-Lefeküdtél vele?! – ordította Brancheverte.
-Engedj el! Fáj!
-Előbb válaszolj! Lefeküdtél vele?!
-Te ezt úgyse értenéd! – Caroline szemébe könnyek gyűltek, és már egyáltalán nem tűnt elszántnak. Inkább gyenge és esendő volt.
-Egy senkiházi kurvája lettél?! – a férfi szinte szédült a dühtől. Már olyan erősen szorította felesége karját, hogy körmét teljesen belevájta a lány bőrébe.
-Inkább leszek egy senkiházi kurvája, mint egy erőszakos szemétláda felesége! – kiabálta sírva a lány.
Brancheverte érezte, hogy keze meglendül, és akkora pofont adott Caroline-nak, hogy az majdnem a falnak esett. A lány a nagy ijedtségben sírni is elfelejtett. Szeme akkorára nyílt, mint egy őzikéé, és szép, piros ajkát kicsit nyitva hagyva nézett férjére. Kezét lassan arcához emelte, szemét lehunyta, és érezte, hogy forró könnycseppek csordulnak le arcán. Hangot egyszerűen nem tudott kiadni, még gondolkodni se volt képes. A férfi kicsit közelebb lépett hozzá, esdeklőn nézett rá, de Caroline nem nyitotta ki a szemét.
-Bocsáss meg… - mondta halkan Brancheverte. Számára annyira távolinak, idegennek tűnt a saját hangja. –Csak annyira… féltékeny vagyok…
-Raymondra? – hallotta a saját hangját Caroline.
-Igen.
-Lehetsz is… - jelentette ki keményen a lány. Nagy szemeit bátran férjére emelte, és megkockáztatva egy újabb pofon lehetőségét, megmondta végre az igazat: -Nem szeretlek, Jean-Pierre. El akarok válni.
-Leroy-jal akarsz élni?! – kérdezte férje.
-Őt hagyd ki ebből!
-Igazam volt! A szeretőd! Te szajha!
A férfi az ajtó felé rohant, de végül meggondolta magát. A kulcsot elfordította a zárban, majd újra felesége felé indult. Caroline ösztönösen hátrálni kezdett. Tudta, hogy semerre nem tud elfutni. Brancheverte villámgyorsan elkapta a lányt, majd magához rántotta és megcsókolta. Caroline kapálózott, de férje nem engedte el. Az ágyra lökte, majd durván elkezdte lehúzni róla a hálóinget. Közben befogta a száját, hogy ne tudjon sikoltozni.
Ez a férfi azóta sem felejtette el azt az éjszakát. A mai napig maga előtt látta, ahogy felesége arcát tenyerébe temetve zokog, ahogy rémülten néz rá, ahogy elhagyatottan, magányosan, könnyek közt ül az ágyon, megszégyenülten takargatja magát minden kezébe akadó ruhadarabbal… Igen, ez az ember azóta se tudta megbocsátani magának, ami történt. Ha azon az éjszakán nem törekszik arra, hogy annyira férfi legyen… Talán… Talán imádott felesége, a szépséges Caroline még ma is élne… Hiszen miatta halt meg… Ő ölte meg!
A fejében élesen vijjogott egy figyelmeztető csengő: gyilkos! Gyilkos! De ekkor hirtelen rájött, hogy ez igazából a kapucsengő, és csak ő hallotta úgy, mintha ezt a szót ismételgetné. Kinyitotta a szemét, és rájött, hogy csak álmodta az egészet. Megálmodta a múltat… A jóvátehetetlen múltat. A szörnyűséges múltat.
-Jó reggelt! – nyitott ajtót. –Hát mégis eljöttél?
-Megígértem, nem? Mindenképpen beszélni akarok magával.
-Hát, akkor fáradj be!
A férfi félreállt, és beengedte látogatóját. Patrick elszántan lépett be a tágas előszobába. Muszáj beszélnie ezzel az emberrel!
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
