|
51. rész
Csibebaba 2008.06.09. 20:28
 -
-Uramisten!
-Hélene, kérlek… Ne akadj ki nagyon…
-Hogy a fenébe ne?! Azt a jó… - Hélene megpróbált lenyugodni, de egyszerűen nem sikerült neki. Amit barátaitól hallott, az egy kicsit felidegesítette.
-Hélene, mi igazán nem…
-A gyerekem előtt csináltátok! – fakadt ki Hélene. –Istenem, ekkora hülyéket!
-Nem vettük észre, hogy ott van… - mentegetőzött Julie.
-De azért bezárhattátok volna az ajtót!
-Azt hittük, alszik… - szólalt meg Patrick.
-Soha nem lehettek biztosak benne, hogy egy gyerek alszik! Csak azért mondom el, mert ha netalántán nektek is lesz gyereketek, ne kövessétek el ugyanezt a hibát!
-Sajnáljuk…
-Ki tudja, milyen nyomot hagyott benne…
-Talán már el is felejtette… - vont vállat Patrick.
-Ja, biztosan – mondta gúnyosan Hélene. –Tutira feledhető látvány volt, ahogy a szeme láttára hemperegtetek…
Julie lehajtotta a fejét, és megpróbált bűnbánó arcot vágni. Nem sikerült. Akárhogy is, jó volt a tegnap éjszaka… Csak egy kicsit ciki, de hát megesik az ilyen.
-Oké, szerintem fejezzük be! – szakította félbe a vitát Patrick. –Megtörtént és kész! Most már úgyse tudunk mit tenni, nem? Éric meg még túl kicsi ahhoz, hogy felfogja ezt az egészet. Nem lesz semmi baj!
-Mindenesetre többet nem bízom rátok a fiamat – mondta Hélene. –Szeretném, ha ötévesen még nem lenne totálisan felvilágosítva.
A kisfiún végül nem látszott semmi jele annak, hogy „lelkileg sérült” volna a látottak után – ugyanolyan kisfiú maradt, mint addig. És még előttük volt két hét. Hélene remélte, hogy ezalatt az idő alatt majd jobban összecsiszolódnak, és kialakulhat valami anya-gyerek kapcsolat közöttük.
Ebbe a két hétbe beleesett Damien születésnapja is, amit mindenképpen nagy összejövetellel szerettek volna megünnepelni. Julie egyből belelkesedett, hogy tartsák náluk a bulit, ahová esetleg meghívhatnák a szüleiket is – ha nem így tennének, tuti, hogy kikövetelnék… Ezért inkább jobb megelőzni a bajt.
Aznap nagy sütés-főzés indult meg, a lakást is feldíszítették, teleaggatták lufikkal. Hélene készítette el az összes kaját, kivéve az édességet, amit Julie elvállalt, mondván, hogy gyakorolnia kell (Hélene reakciója: „De miért pont Dam szülinapján, amikor vendégek jönnek???”). Cécilia beszerzett néhány üveg bort, Pierre elment a cukrászdába a tortáért, amit arra az esetre rendeltek, ha Julie elrontaná a desszertet. Patrick vállalta, hogy felaggatja a lufikat – de ennek az lett a vége, hogy a héliumot folyton beszívta, és szörnyű hangon énekelni kezdett… Damien, hogy elfoglalja magát, összedobott egy görög salátát.
-Hélene! – szólt Julie barátnőjének. –Gyere egy picit!
-Mit rontottál el?
-Csak azt szeretném kérdezni, honnan tudjuk, hogy mikor jó a vaj? – kérdezte a lány, a tűzhely fölött egy tálban kevergetve valamit.
-Kábé két perccel azelőtt, hogy így néz ki… - jött a válasz. Mire Julie felfogta volna, hogy ez mit jelent, Hélene eltűnt.
Patrick két lufival a kezében vonulászott, és közben héliummal elváltoztatott hangon énekelt: „Hókuszpók nem ver át, megvívjuk a nagy csatát!”
-Te mit csinálsz? – fordult felé Julie. –Haladj inkább a díszítéssel!
-Már mindjárt kész.
-Úristen, iszonyatos a hangod!
-Figyelj, ilyet is tudok! – lelkendezett a srác, majd egy szörnyű fejhangot préselt ki magából. –Na, milyen volt?
-Borzalmas – mondta Julie fáradtan. –Te, figyelj csak! Mondanom kell pár dolgot a szüleimről, és arról, hogy viselkedj velük…
-Ne kímélj.
-Nem olyan szörnyű emberek, csak tudni kell velük bánni. Például… Ne említsd nekik a szexuális életünket. Nem tolerálják túlságosan, ha rá kell jönniük, hogy a kicsi lányuk felnőtt… Miután a naplómból részletesen megtudták a szüzességem elvesztésének minden részletét…
-Ne is folytasd!
-Aztán azt még tudnod kell, hogy apám allergiás mindenféle hülyeségre és bugyuta viccre, szóval, ha be akarsz vágódni nála, ne nagyon szólalj meg egész este… Anyám pedig előszeretettel kritizál mindent és mindenkit. Dicséretet ne várj tőle, sőt, örülj, ha nem szól hozzád. Ne provokálj ki vele beszélgetést, majd ő nyit feléd, ha úgy gondolja.
-Ó, alig várom, hogy megismerjem őket…
Az idő gyorsan telt, és mire észbe kaptak, már este fél hét volt. A vendégeknek meg kell érkezniük. Időközben mindenki elszivárgott: átöltözni, renoválni magukat, satöbbi. Julie és Patrick is így tettek. A lány egyáltalán nem érzett erős vágyat magában, hogy a szüleivel vacsorázzon, de ha már így alakult, nem térhet ki előle. A baj csak az volt, hogy szülei még nem tudtak Patrickról, az eljegyzésről meg pláne nem…
Amikor kopogtattak, egyszerre ugrottak fel a sráccal.
-Uh… Ezek már ők lennének? – nézett Patrickra ijedten Julie.
-Semmi baj – nyugtatta a srác. Vett egy mély levegőt, majd Julie-t kézen fogva odaállt az ajtó mellé. –Nem lesz gáz! Figyelj… csak… állj egyenesen… széles mosoly…!
Ahogy sorolta, Patrick be is mutatta Julie-nek, hogy kéne csinálni. A lány utánozta, így egy hatalmas mosollyal nyitottak ajtót.
-Hello… Ez itt a Rém család? – Hélene állt a küszöbön, kezében egy tálcával.
-Azt hittük, anyámék… - sóhajtott fel Julie. –Mit hoztál?
-Rákos szendvicseket.
-Ez azzz!!! – Patrick kikapta Hélene kezéből a tálcát, és letette az asztalra. Aztán csillogó szemmel nézte az apró szendvicseket.
-A többiek mikor jönnek? – kérdezte Julie.
-Mindjárt.
Ahogy ezt kimondta, egyből beözönlött mindenki. Volt, aki még hozott sütit, salátát, vagy éppen lufit. De nem sok idejük volt beszélgetni, ugyanis megszólalt a csengő, és mindenki lemerevedett ott, ahol volt.
Julie és Patrick az ajtóba álltak, mikor kitárták egy hatalmas mosolyt villantottak.
-Jesszusom, kislányom! Te terhes vagy?! – „üdvözölte” Julie-t édesanyja.
A lány csak némán állt, majd kinyögte:
-Nem…
-Ó… Akkor csak így meghíztál? – sopánkodott a nő. –Kár érted, kicsim…
Mire Julie válaszolhatott volna, édesanyja félretolta, és bement a lakásba. Férje mögötte érkezett, elmélyülten nyomogatva a telefonját.
-Szervusz, kislányom… - vetette oda félvállról.
-Damien!!! – kiáltotta édesanyja boldogan. Damien kényszeredetten elmosolyodott, és odalépett anyukájához.
-Szia, Anya…
-Hű, fiam, de rosszul nézel ki! – húzta el a száját a nő. –Iszol vagy sokat éjszakázol?
Damien nem tudott mit válaszolni. Megölelte édesanyját, és arrébb állt.
-Egyébként isten éltessen születésnapod alkalmából! – tette hozzá anyja mosolyogva.
-Kösz…
-Ó, biztosan te vagy Cécilia! – sietett oda a lányhoz. –Annyira sajnálom, ami történt!
-Nem értem, miről… - dadogott Cécilia, de Damien édesanyja beléfojtotta a szót.
-Bocsáss meg a fiamnak! Nem akart téged megbántani, és egyébként is olyan rendes gyerek!
-De én…
-Szörnyű, hogy szakítottatok! Most látom csak, milyen gyönyörű vagy! Olyan szép pár lehetnétek! Szeretnék az esküvőtökön táncolni!
-Anya… - szólt közbe Damien. –Cec és én… Mi megint járunk.
-Ó, nahát! Ez nagyszerű! – Cécilia azon kapta magát, hogy Damien édesanyja össze-vissza puszilgatja, és szorosan magához öleli. –Annyira örülök nektek!
-Én is… - mosolygott Cécilia, majd lopva egy segélykérő pillantást vetett Damien felé, aki diszkréten elfordult, nehogy kitörjön belőle a nevetés.
-Anya, gyere be kell mutatnom még pár embert… - fogta meg édesanyja kezét Julie. –Ő itt P…
-Ó, biztosan maga Pierre! – a nő teljesen más irányba fordult, mint amerre lánya vezetni akarta. Ő ugyanis először Patrickot akarta bemutatni, de édesanyja a másik srácot szúrta ki magának. –Maga volt börtönben, ugye?
-Igen… - Pierre lesütötte a szemét. –De… Nem igazán szeretem, ha erről faggatnak…
-Persze, értem én, de tudja, annyira keveset beszélek börtönviselt emberekkel, és így…
-Jó estét! Hélene vagyok. Julie és Damien egyik barátja – szakította félbe a kínossá váló beszélgetést Hélene, mire Pierre hálás tekintettel nézett rá.
-Magával csókolózott a fiam, igaz? – Damien édesanyja végigmérte a lányt. –Csinos. De azért nem igazán kedvelem az olyan embereket, akik más barátjára nyomulnak…
-Elnézést, asszonyom, lesegíthetem a kabátját? – állt a nő mellé Patrick, így végre felhívva magára a figyelmet.
-Hát maga meg kicsoda?! – nézett rá döbbenten a nő.
-Anya, ő itt Patrick. A… a barátom.
Patrick erre egy picit oldalba bökte a lányt. Hiszen azért mégis több már, mint egy szimpla barát.
-Vagyis… az élettársam. Együtt élünk.
A srác nagy szemeket meresztett, és megköszörülte a torkát. Julie felsóhajtott.
-Anya, ő a vőlegényem. Eljegyeztük egymást.
A szobában hirtelen csend támadt. Az egyetlen zaj, ami hallatszott, az Julie és Damien édesapjának hangja volt: az erkélyen telefonált (szokás szerint), de hangját eltompította a csukott erkélyajtó.
Mindenki némán állt, és hallgatták az erkélyen telefonáló férfi hadaró beszédét. Szinte még a levegő se rezzent.
-Rákos szendvicset, valaki? – törte meg a kínos csendet Hélene, felkapva a szendvicses tálcát.
Senki nem válaszolt. Végül Julie édesanyja, Karine remegő hangon megszólalt.
-Úgy… Szóval eljegyeztek…
-Anya…
-Erről nem is kell minket értesíteni, ugye? Hiszen mi csak a szüleid vagyunk… Mert az, hogy még be se mutattad nekünk a kedves vőlegényedet, azt még csak-csak elnézzük… Bár, ez se túl udvarias megoldás… De hogy az eljegyzés hírét még csak egy SMS-ben se intézted el…
-Anya, kérlek! Nem kell a dráma, jó?! Még Patou szülei se tudnak róla.
-Na szép kis párocska vagytok ti! A szüleiteket semmibe veszitek!
-Öhm… Lesegíthetem a kabátját? – kérdezte Patrick ismét, mivel Karine még mindig kabátban volt.
-Mondja, maga mi a fenét akar tőlem?! – csattant fel a nő.
-Anya, kérlek! Patou csak kedves akar lenni veled, te meg egyből lebarmolod! Hagyd már neki, hogy levegye a kabátodat!
Karine egy szó nélkül levette a kabátját, és odanyomta Patrick kezébe.
-Tessék, fiatalember. Most már megnyugodott?
Patrick szótlanul elvette a kabátot, és felakasztotta a fogasra. Addig Julie édesapja is bejött az erkélyről, és egyből észrevette, hogy nagyon fagyos a hangulat odabent. Miután felesége elmesélte neki a történteket, néhány percig ő se tudott megszólalni a döbbenettől és a csalódottságtól. Aztán a hangulatot feloldotta a kis Éric felbukkanása, aki egy szempillantás alatt felvidított mindenkit. Azonban a vacsora vége felé elálmosodott, így Hélene hazavitte, hogy lefeküdhessen aludni.
-Kislányom, csak nem te főzted ezt a finom vacsorát? – kérdezte Julie-től édesapja, Robert.
-Ó, dehogyis! Akkor egész este a vécécsészét ölelnétek…
Erre mindenki nevetett, hiszen ismerték a lányt.
-Ez a vacsora Hélene főzőtudományát dicséri – folytatta Julie. –Igazi konyhaművész! Én csak a desszertet csináltam, de szerintem nem lett valami jó…
-Rendeltünk tortát – szólalt meg Cécilia. –Biztonság kedvéért.
-Jaj, Cécilia! Annyira örülök neki, hogy a fiammal mégis kibékültetek! – mosolygott Karine, és megfogta a lány kezét. –Egy tünemény vagy!
-Ó, igazán köszönöm…
-Mostantól fogva lányom helyett lányom leszel!
Julie felkapta a fejét.
-Tessééék???
-Azt mondta, hogy lánya helyett lánya lesz! – ismételte meg Pierre, kicsit hangosabban.
Julie felsóhajtott, és arcát a tenyerébe temette. Ezek a nehéz felfogású emberek…
-Te Julie… - Patrick elgondolkodva nézegette a tányérokat. –Ezek milyen tányérok?
-Amit az eljegyzésünk alkalmából vettem. Pontosabban, amit a többiektől kaptunk.
-De én nem ezeket választottam!
-Igen, miután otthagytál, módosítottam a rendelést – mondta könnyedén a lány.
-Miért??? Talán nem tetszett, amit választottam?
-Nem igazán… Bocs. De ezek… - Julie-nek felcsillant a szeme. –Imádom őket! Ezek a legértékesebb dolgok, amik a tulajdonomban vannak!
-Ó, akkor nagyon kell vigyáznunk a tányérokra, igaz? – kérdezte Damien, majd hirtelen lerántotta a tányérját az asztalról, mintha leejtené. –Hoppá!
-Te őrült! – sikoltott fel Julie. –Normális vagy?!
Rajta kívül mindenki nevetett. Aztán Patrick kezében is „megingott” a tányér…
-Nézd, milyen ügyes vagyok! – kérkedett a srác. –Hopp, egy dobás! – azzal átdobta a tányért a másik kezébe. –Hopp, még egy! És megint…
-Hagyd abba!
-Hoppá! – nevetett, aztán véletlenül kicsúszott a kezéből a tányér. Egy pillanat műve volt: a tányér csúszott, Julie sikoltott, Patrick pedig ijedten kapott a porcelántányér után. És mázlija volt… Még idejében sikerült megmentenie az edényt…
-Azonnal tedd le! – Patricknak nem kellett kétszer mondani.
-És mondd csak, kislányom – fordult Julie felé édesanyja. –Az esküvőt mikorra tervezitek? Csak azért, hogy ha esetleg arra meghívnátok minket…
-Karine… - próbálta csendesíteni őt férje.
-Még nem tűztük ki az időpontot.
-Pedig ha jön a gyerek…
-Nem vagyok terhes! – csattant fel a lány.
-Kislányom… Én két gyereket szültem. Nem kell tagadnod…
-Anya, az ég szerelmére! Elég! Nem várok gyereket, és egyelőre nem is fogok! Téma lezárva!
-És mikor szeretnél?
-Majd!
-Ne kiabálj anyáddal…
-NEM KIABÁLOK! – Julie felpattant, és a konyhapulthoz lépett. Felkapta az általa elkészített desszertet, és levágta az asztalra. –Ezt én készítettem! Egyetek belőle, de vigyázzatok a tányérokra!
Mindenki megszeppent, és nem mertek ellenkezni. Julie durcásan ledobta magát Patrick mellé, de még a srác se mert hozzászólni. Csendben nyelték a kissé furcsa ízű tiramisut, és közben lopva egymásra pillantottak, vajon a másik milyen arcot vág evés közben.
-Kérj bocsánatot anyádtól – szólalt meg Robert, Julie-re pillantva.
-Minek?!
-Mert az anyád! És mert nem akar neked rosszat! Tudod, azért nekem is rosszul esett, hogy nem szóltál az eljegyzésről.
-Miért szóltam volna?! Eddig is olyan szépen leszartátok, mi van velem!
-Ez nem igaz!
-Dehogynem! Tudtátok egyáltalán, hol dolgozom?! Hogy milyen beosztásban?! Hogy mióta lakok itt?! Hogy mióta van pasim, és mióta lakok vele együtt?!
-Semmit nem mondasz el nekünk!
-Mert úgyis tojnátok rá magasról!
-Kér valaki rákos szendvicset? – próbálkozott megint Hélene. –Vagy egy kis tiramisut? Vagy…
-Ha így állsz hozzá a dologhoz, akkor mi is! – jelentette ki Robert. Ekkor megcsörrent a telefonja. –Bocs, ezt fel kell vennem…
-Látod, Apa! Erről beszéltem! Képes vagy a fiad születésnapján egész este telefonálni! – fakadt ki Julie. –Ráadásul pont akkor, amikor a lányod problémáit beszéljük meg!
-Nem vagyok hajlandó a piszlicsáré ügyeiddel foglalkozni, Julie! – mondta Robert, de azért kinyomta a telefont. –Túlságosan el lettél kényeztetve!
-Rákos szendvicset…? – Hélene gyengécske próbálkozása…
-Nem is tudom, kik a szüleim… - töprengett Julie. –Ó, csak nem itt ülnek velem egy asztalnál?!
-ELÉG! – Damien felpattant az asztaltól. –Fejezzétek be! Elegem van belőletek! Utálom, hogy ilyen a családom! Julie, belőled is rohadtul elegem van! Egyszerűen nem bírod ki, hogy ne te legyél a középpontban! Mindig mindenki veled foglalkozik, mert még a bolhából is elefántot csinálsz! Olyan kis semmi, szar ügyek miatt drámázol, hogy az már nekem is sok! De a születésnapomon nem akarom, hogy itt is te játszd a főszerepet! Ez az ÉN születésnapom, és ha ezt nem tudod elfogadni, akkor sajnálom, szar helyzetben vagy!
Senki nem szólalt meg.
-Apának igaza van: egy elkényeztetett kis liba vagy! A segged alá toltak mindent, a kisujjadat se kellett mozdítanod! Most, hogy végre van valakid, akit tényleg szeretsz – vagyis feltételezem, hogy szeretsz… - igazán lenyugodhatnál! Nem kéne önző módon folyton magadat reklámoznod, és körülugráltatnod magadat! Amíg gyerekek voltunk, addig elviseltem ezeket az állandó hisztijeidet, de most…! A rohadt életbe, Julie! Felnőttünk! És a felnőtt lét nem csak abból áll, hogy összeköltözöl valakivel, akivel annyit kefélhetsz, amennyit csak akarsz! Viselkedj is felnőtt módjára!
Azzal Damien az ajtóhoz rohant, feltépte azt, és kirohant. Cécilia is felugrott, és utána rohant.
-Dam! Várj!
Ahogy az ajtó becsapódott, mindenki elcsendesedett. Szinte még azt is hallani lehetett, ahogy Pierre nyelt egyet. Aztán Hélene halkan megszólalt:
-Rákos szendvicset…?
Ekkor mindenki olyan tekintettel nézett rá, hogy jobbnak látta, ha egész estére eldugja valahová a szendvicseket…
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
