|
52. rész
Csibebaba 2008.06.23. 20:16
 -
-Gyere vissza!
-Én oda vissza nem megyek!
-Damien! Ezt nem teheted! Ez a születésnapod!
-Igen! Pontosan! Ez az én születésnapom! És nem az önző húgomé!
-Ezért mondom, hogy gyere vissza! – kérlelte tovább Cécilia. –Hogy nézne már ki a születésnapi vacsorán pont az ünnepelt nincs jelen?
-És az hogy néz ki szerinted, hogy a születésnapi vacsorán az ünnepelt húga akar mindenáron a rivaldafénybe kerülni? Mert nem bírja ki, hogy ne ő legyen a középpontban!
-Felejtsd már el, Dam! A rohadt életbe, mi a fészkes fenének kell állandóan ezzel foglalkoznod?!
-Azért, mert sajnos ez nap mint nap megismétlődik!
-Szard már le! Nem igaz! Vissza kell jönnöd, hogy megmutasd, te sokkal felnőttebb vagy Julie-nél!
Damien vállat vont. Nem tudta érdekelni ez az egész. És ennek hangot is adott.
-Figyelj, Cec, engem már annyira hidegen hagy a húgom! Ő már soha nem fog megváltozni. Tudod, volt elég időm kiismerni.
-Mutasd meg neki, hogy te sokkal felnőttebb vagy nála! Ne csak a korotokban, hanem a tetteitekben is mutatkozzon meg a korkülönbség.
-Jó – sóhajtott fel Damien. –Menjünk vissza. Elvégre ez az én születésnapom.
Mikor visszamentek, Julie kivételével mindenki az asztalnál ült, és halkan beszélgettek. A lány a kanapén ült, gondolataiba merülve. Ahogy nyílt az ajtó, egyből felpattant.
-Na végre! Figyelj, Dam, én…
-Ne, Julie! Ne magyarázkodj! – intette le a srác.
-Én igazán nem akartam… És nem is gondolta, hogy ez téged ennyire felbosszant.
-Csak azért volt ez az egész, mert amióta az eszemet tudom, folyton így viselkedsz. Akárcsak egy elkényeztetett kis hercegnő. Ebből már untig elegem van.
-De milyen jó, hogy végül mégis kibékültök! – kezdett lelkendezni Pierre. Érezte, hogy a légkör ismét kezd fagyossá válni, és úgy gondolta, nem ártana egy újabb veszekedés elébe vágni. –Mert ti igazán jó testvérek vagytok!
-Mit értesz azon, hogy „elkényeztetett hercegnő”? – kérdezte Julie, ujjaival idézőjeleket rajzolva a levegőbe, amint bátyját idézte. Úgy tűnt, meg se hallotta, mit mondott Pierre.
-Hogy mit értettem rajta? – kérdezett vissza Damien. –Csak azt, amit mondtam. Hogy egy elkényeztetett tyúk vagy.
-Tyúk???! – Julie elkerekedett szemmel nézett testvérére. –Ezt meg hogy merészeled, te…
-Na, most már elég legyen! – szólt közbe édesapjuk. –Teljesen úgy érzem magam, mint tíz éve! De ne féljetek, én is úgy fogok ám viselkedni! Lekenek nektek egy-egy pofont, aztán tűnjetek a szemem elől!
-Ó, én egyszer be is zártam őket az egyik szobába – tette hozzá Karine. –Úgy talán könnyebb kibékülniük, ha össze vannak zárva.
-Igen, Anya, azóta van egy heg a fülem mögött… - mondta Julie. –Dam volt olyan jó, és fültövön vágott.
-Most is kaphatsz egyet!
-Szerintem Julie erősebb… - jegyezte meg Pierre.
-Jó, nézzük meg! – lelkendezett Hélene. –Imádom az izgalmas családi összejöveteleket!
-Na gyere! – állt ki Julie a szoba közepére, Damien-nal szemben. –Megnézzük, ki az erősebb!
-Ez érdekes lesz… - Patrick fuldoklott a nevetéstől.
-Azt hiszed, megijedek tőled, nyüzüge? – vigyorgott Damien. –Vagy hívjalak inkább Nyafka Nyufinak?
Julie remegni kezdett, arca kipirosodott.
-Ne… szólíts… így!
-Pedig aranyos… - szólt közbe Patrick, de egyből elhallgatott, ahogy meglátta Julie villámló szemeit.
-Te ebbe ne szólj bele! – torkollta le a lány.
-Na mi lesz? – Damien közelebb lépett Julie-hez. –Talán meghátrálsz?
-Én? Soha! – Julie is közelebb lépett bátyjához.
-Akkor gyerünk!
Egyszerre ugrottak egymásnak. A többiek csodálkozva nézték, ahogy a két testvér szenvedélyesen csépeli egymást, akárcsak gyerekkorukban. Röpködtek a pofonok, a rúgások, szaporodtak a kék-zöld foltok.
-Szerintem öntsük le őket iszappal! – vihogott Pierre.
Damien belemarkolt Julie hajába, és jól meghúzta. A lány felvisított, és körmét belevágta testvére karjába úgy, hogy annak a vére is kiserkent. A srác erre ellökte Julie-t, mire az sípcsonton rúgta Damient. Ezután a földön fekve birkóztak tovább, de mikor Julie bevágta a fejét a dohányzóasztalba, Damien pedig véletlenül a saját kezébe harapott, hirtelen észbe kaptak.
-Nem érdemes pasik ellen harcolnod, mert úgysem nyerhetsz – jelentette ki Damien, sajgó sípcsontját masszírozva.
-Ezt meg hogy érted?! – kérdezett vissza Julie csípőre tett kézzel.
-Ahogy mondom. hiszen még maga, a „pasi” fogalmát se ismered!
-Azért egy „kis” tapasztalatom már van!
-Segítek, Julie – folytatta Damien. –A pasi az, akit te nem tudsz megtartani!
-Ó, te rohadék! – a lány ismét nekiugrott a bátyjának, és belemarkolt a hajába.
-Engem meg tudott tartani! – szólt közbe Patrick.
-Téged könnyű – vont vállat Damien. –Egy kis szex elég hozzá. Az még a húgomnak is megy.
Karine a szívéhez kapott a döbbenettől, Robert pedig egyre vörösödő fejjel figyelte az eseményeket. Patrick viszont követte menyasszonya példáját, és ő is nekiugrott Damien-nak.
-Hogy vagy képes így leminősíteni engem?! Nem érdekel, hogy ma van a születésnapod, beverem a képed!
A két srác között ádáz verekedés kezdődött, amit a többiek sikoltozása, kiáltozása és fogadásai („Egy húszast, hogy Patou nyer!”, „Hülye vagy? Inkább egy ötvenest Damien-ra!”) kísértek. Azonban nem tartott sokáig, mert a heves csata közben véletlenül levertek egy tányért, ami apró darabokra tört. Julie felsikoltott és könnyekben tört ki. Ez Patrickot és Damient is észhez térítette, egyből abbahagyták a verekedést.
Julie letérdelt a tányér darabjai mellé és a kislapátot a kezében szorongatva csendben nézte a cserepeket.
-Annyira szép volt! – zokogta.
-Jól van, gyászolj csak… - ölelte át Hélene.
-A mi hibánk az egész – mondta Damien is, és ő is leguggolt a lány mellé. Aztán bizonytalanul megsimogatta Julie karját. –Sajnálom… úgy az egészet… Gyerekként viselkedtem… Én se vagyok jobb nálad…
Julie szipogott, majd szorosan átölelte Damient.
-Szeretlek, te buta bátyuskám!
Mind a ketten felnevettek, majd Damien Patrick felé fordult.
-Figyelj, haver… Kicsit elragadtattam magam… Ugye nem vetted zokon?
-Á, nem! – legyintett Patrick. –Tudom, milyen zakkant vagy.
-És azt vajon tudjátok, hogy nekem milyen sokat jelentett ez a tányér?! – szólalt meg Julie élesen. –És tessék! Összetörtétek!
-Van még belőle néhány…
-Nem érdekel! Ez a készlet egy emlék nekem! Az eljegyzésem emléke…
-Hidd el, fogsz arra emlékezni tányérok nélkül is! – nevetett Robert, az édesapja. –Én se felejtettem el azt a napot…
A hangsúly, ahogy ezt mondta, mindenkit megnevettetett. Ahogy az is, ami ezután történt… Patrick ugyanis eltűnt a hálószobában, ahol el volt rejtve néhány lufi. Ezt persze a többiek nem tudták, a srác magánakciója volt. Tudta, hogy Julie édesapja előtt nem szabad ökörködnie, ezért úgy gondolta, ha a szobában elrejtőzve szív héliumot, akkor nem lehet baj. Senki nem fog rájönni.
De a hang azért terjed…
„Jön a fagy, jön a hó! Óóó, jöjj el, kedves Télapóóó!”
-Ez mi? – nézett föl a szendvicséből Robert. Julie halálra vált arccal ült mellette.
-Öhm… Valaki énekel… Egy Hupikék Törpikék dalt… olyan hangon…
-De ki az? A szobából jön.
-Ó, nem! – ugrott föl Julie. –Nem… nem a szobából jön, hanem… hanem a szomszédból! Igen, tudod… a szomszédban lakik egy kisgyerek, és ő… ő szokott így énekelni… igen…
-Érdekes… Mindenesetre ő még gyerek – mosolyodott el édesapja. –Ha egy felnőtt viselkedik infantilis módon, az már más téma…
-Ugyan! Nálunk ilyen nem fordul elő! Sohaaa!!! – nevetett fel Julie hisztérikusan, majd lopva a hálószoba irányába pillantott, ahol Patrick éppen egy újabb lufit szívott. („Csak egy csont, csont! Hányszor mondjam, csont! Csak egy csont, csak egy csont az aljááán!!!”)
Szóval, így telt az este. Julie próbálta apja figyelmét elterelni Patrick énekéről, ami többé-kevésbé sikerült is. Aztán a srác is előjött, és ezután érdekes módon megszűnt a rögtönzött koncert… De az idő sajnos gyorsan elszállt, és az ajándékok átadása után a szülők elbúcsúztak a fiataloktól. Ahogy kitették a lábukat, a fiúk egyből elkezdték kidurrantani a lufikat.
-Ne! Ne már! Elég! – visítoztak a lányok. –Összedől a ház ettől a hangzavartól! Fejezzétek már be!
A fiúk csak röhögtek és folytatták. Erre Hélene fogta magát, és Pierre kezébe nyomott néhány üres tálcát.
-Inkább ezt vidd le a lakásunkba, jó?! Ahelyett, hogy itt randalírozol!
-Ráérünk még pakolni. Most buli van!!!
-Nem! A bulinak már vége! – kiabált Cécilia is. –Azonnal hagyjátok abba! Damien!
-Én vagyok az ünnepelt! Nekem mindent szabad!
-Majd megmondom én, mit szabad neked! – Cécilia elkezdte kergetni a srácot, körbe-körbe a lakásban. Mikor utolérte, elvette tőle a lufikat, és az ajtó felé mutatott.
-Arrafelé sasszézzál, légy oly kedves! És vigyél magaddal egy zacskó szemetet is, jó?
Damien nyelvet öltött a lányra, aki erre felkapott egy csomag szalvétát, és utána hajította. A többiek csak nevettek, de azért segítettek pakolni. És Patrick újra héliumot szívott…
-„Törpilla kisasszony? Igen, én vagyok! Ért a focihoz? Hát persze! Fel van véve!!!”
Aztán persze nem tudta megállni, hogy ne nevesse el magát. Olyan tipikus Hókuszpók stílusban…
-A rohadt életbe, Patou! – fakadt ki Julie. –Ne a lufikat nyúzd már, hanem segíts pakolni, légy szíves!
Egy óra múlva minden csillogott-villogott. A többiek hazamentek, és nevetgélve idézték fel az este vicces mozzanatait. Késő este tértek nyugovóra, pedig másnap korán kellett kelniük. Hélene ugyanis másnap vitte vissza kisfiát édesanyjának, és korán ki kellett érniük a vasútállomásra.
Aznap este viszont Julie még egy nagyon fontos dolgot szeretett volna közölni Patrickkal. Hosszas hezitálás, nagy sóhajok és a dolgok „százszor végiggondolása” után elég bátorságot érzett magában, hogy odaálljon a srác elé. Végül is, előbb-utóbb úgyis el kéne neki mondani. Ha ma nem, akkor holnap, vagy holnapután, vagy azután, vagy…
Julie vett egy nagy levegőt, és óvatosan kinyitotta a fürdőszoba ajtaját. Már pizsamában volt, hullámos, szőke haját copfba kötötte. Kezében egy fehér, hosszúkás tárgyat tartva, lassan lépkedett a konyha felé, ahol Patrick éppen nagy csörömpölés közepette a tányérokat szedegette ki a mosogatógépből. A lány nézte egy darabig, majd lehunyta a szemét, finoman megszorította a kezében tartott könnyű tárgyat, és megszólalt:
-Patou… Van egy perced? – mintha nem is a saját hangját hallotta volna. Szíve a torkában dobogott. Vajon mit fog hozzászólni?
A srác megfordult, kezében egy tányérral. Aztán elmosolyodott.
-Neked? Akár kettő is.
Odalépett Julie-hez, és megcsókolta. Kezét a lány csípőjére fektette, ajkát Julie nyakára csúsztatta, és mélyen beszívta a lány édes illatát. Julie gombócot érzett a torkában, és olyan finom, remegős fájdalmat a gyomrában. Rosszullét környékezte. Mindig émelygett, ha izgult.
-Mutatnom kell valamit… - mondta halkan, hangja egy kicsit reszketett. Lassan felemelte a kezében lévő tárgyat, és megmutatta Patricknak. Szíve egyre hevesebben dobogott, szeme csillogott.
-Mi ez? – kérdezte a srác, pedig sejtette. De valahogy maga se tudta elhinni.
-Ez egy… ez egy… - Julie önkéntelenül elmosolyodott. –Egy… pozitív terhességi teszt. Ma reggel csináltam… De még nem szóltam, mert… - itt már nem tudta folytatni, mert szemeit elfutotta a könny.
-Várj egy kicsit… - Patrick kezébe vette a tesztet, és ő is megnézte. –Ez… Ez azt jelenti, hogy… hogy te…
-Hogy én… - Julie már mosolygott, szeméből kicsordultak a könnyek.
-Lesz egy kisbabánk???
-Lesz egy kisbabánk!!! – nevetett Julie.
-Apa leszek… Sikerült… - Patrick először a tesztre nézett, aztán Julie-re. Ő is elmosolyodott, majd felkapta a lányt, és megpörgette a levegőben. –Lesz egy kisbabánk!!!
Aztán leguggolt, és megcsókolta Julie hasát. A lány még mindig pityergett, de Patrick letörölte a könnyeit.
-Ne sírj! – nevetett.
-Ezek csak a boldogság könnyei… - magyarázkodott a lány. –Reggel is bőgtem, amikor megcsináltam a tesztet…
-De hát anyukádnak azt mondtad, hogy nem vagy terhes.
-Nem akartam, hogy teljesen rám telepedjen. Jött volna az „én megmondtam” – szöveggel, vagy a „van elég felelősségérzet benned, lányom?” – változattal. Vagy amikor magát dicséri: „Ugye? Én láttam, hogy terhes vagy! Csak szültem már két gyereket! Én meglátom az ilyesmit!”
-Tudod, mit? – mosolygott Patrick. –Egy hónap múlva…
-Mi lesz egy hónap múlva?
-Esküvő!!! Egy hónap múlva elveszlek feleségül!
Julie felvisított az örömtől, és szorosan hozzábújt Patrickhoz. Ezután még hosszú percekig így álltak – amíg meg nem unták, és elmentek aludni… :)
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
