|
53. rész
Csibebaba 2008.07.10. 14:46
 -
Patrick az asztalnál ült, álmosan kavargatva kávéját. Néha összeráncolta a homlokát a fürdőszobából kiszűrődő hangok hallatán – Julie nem volt túl jól, a várandósság egyértelmű jelei továbbra is megmutatkoztak rajta.
Egyszer csak nyílt az ajtó, és Pierre lépett be kopogtatás nélkül.
-Halihó! Zavarok? – a srác becsukta az ajtót, és választ se várva leült az asztalhoz.
-Á, nem… - legyintett Patrick. –Tedd le magad – mondta, de mikor felnézett, látta, hogy ezzel elkésett.
-Jó illata van a kávénak! Ihatok én is?
-Szolgáld ki magad.
-Egyébként… - Pierre elővett egy csészét, és töltött magának kávét. –Bocs a korai zavarásért.
-Már fent vagyunk, amint látod.
-Tényleg! Julie merre van? – ült vissza Pierre a székére.
-A fürdőben – ásított Patrick.
Ekkor – mintegy a hatás fokozása érdekében – köhögés és öklendezés hallatszott az említett helyiség felől. Aztán vízcsobogás és megint öklendezés.
-Elrontotta a gyomrát – vágta ki magát Patrick Pierre kérdő tekintetére válaszolva, majd gyorsan szenvedő arcot vágott együttérzése kifejezésére.
Előző este megbeszélték Julie-vel, hogy egyelőre még nem szólnak senkinek – babonából. A lány először Patricknak akart szólni, a többiek még ráérnek. Így hát Patrick is hallgatott, pedig legszívesebben világgá ordította volna boldogságát. Hol van már az a Patrick, aki szinte beleőrült még a gondolatba is, hogy gyereke szülessen! Pedig még össze is vesztek emiatt Julie-vel. Most meg már eljegyzés, gyerek, egy hónap múlva esküvő…
A fürdőszoba ajtaja nesztelenül nyílt ki, ahogy a lány kilépett onnan, és kissé bizonytalanul, támolyogva elindult a két fiú irányába.
-Szia, Pierre – köszönt alig hallhatóan. Nem nézett ki valami jól: arca holtsápadt, beesett volt, haja kócos, szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek.
-Elég megviseltnek látszol – jegyezte meg Pierre. –Igyál egy kis kávét, jót fog tenni.
-Nem, nem kérek kávét – fintorodott el Julie. Odalépett a konyhapulthoz, és töltött magénak egy pohár narancslevet. Aztán az üdítővel a kezében visszasétált az asztalhoz, és leült Patrick ölébe. A srác megcsókolta a vállát, majd gyengéden és védelmezőn átölelte a lány csípőjét, kezét finoman a hasa irányába csúsztatva.
-Így elrontottad a gyomrodat? – kérdezte Pierre. –Ez szörnyű!
-Mi…? Ja, igen! – kapcsolt Julie, miközben hálás pillantást vetett Patrickra.
-Egyébként azt hiszem, el kéne végre mondanom a látogatásom célját – mondta Pierre. –Tudjátok, Hélene most eléggé meg van zuhanva, mert ma reggel viszi vissza Éricet a nagymamához. Mi pedig, többiek, arra gondoltunk, hogy fel kéne vidítanunk egy kicsit, és elmehetnénk kempingezni.
-Kempingezni? – Patrick lelkesnek tűnt. –És hová? Mikor? Mennyi időre?
-Valahová a Loire mellé gondoltuk.
-És szerinted van annyi pénzünk, hogy megengedjük magunknak egy kastély bérlését? – rázta meg a fejét Patrick.
-Ki beszél itt kastélyról? Sátorozni fogunk a folyóparton. Egy éjszaka. Tábortűz, sörözés, hajnalig tartó dumaparti, szúnyogok, kísértetsztorik… Na, jó lesz? – vigyorgott Pierre.
-Ááá, imádok sátorozni!!! – lelkendezett Patrick. Akárcsak egy gyerek.
Ellenben Julie-vel, aki nem tűnt túlzottan lelkesnek. Csendben pakolászni kezdett a konyhapulton, szótlanul rakosgatta az edényeket a szekrénybe.
-És neked mi a véleményed, Julie? – kérdezte Pierre.
-Kértek valami kaját? – a lány válaszra se méltatta.
-Nem, kösz. Szóval? Jó lesz a sátorozás?
Julie csak vállat vont, és visszafordult a pulthoz. Pierre értetlenül nézett Patrickra, aki odalépett Julie-hez, és átölelte a derekát.
-Mi baj van, kicsim? – kérdezte tőle.
-Semmi.
-Talán nincs kedved eljönni?
-Nem erről van szó… - motyogta a lány, miközben gyümölcsöket pakolt egy tálba. –Csak… Rosszul érzem magam. És így nem szeretnék elmenni.
-De nem most mennénk, hanem szombaton! – mondta Pierre. –Addig rendbe jössz.
-Jó, de… de… Mi van, ha nem? Mi van, ha ez… ha ez tovább tart? Ha ez nem egy szimpla gyomorrontás, hanem mondjuk… - Julie lázasan gondolkodni kezdett. –Mondjuk… szalmonella?
-Hát attól a tiramisutól… - mormogta Pierre, de ügyelt rá, hogy a lány ne hallja meg.
-Figyelj, Juju, nem lesz semmi baj – nyugtatta meg Patrick. –Addigra kutyabajod se lesz, meglátod!
-De ha…
-Nem! Semmi kifogást nem akarok hallani! – jelentette ki Patrick. –Jössz te is és punktum!
-Oké… Van más választásom? – sóhajtott fel a lány, de közben jéghideg tekintettel nézett a srácra.
-Ez a beszéd! – ugrott fel vidáman Pierre. –El is mondom a többieknek!
Azzal elviharzott, magára hagyva a párt. Patrick meg akarta csókolni a lányt, de az ellökte magától.
-Most mi van?
-Nagyon jól tudod! – sziszegte Julie. –Terhes vagyok, te észlény! A rosszulléteim még hetekig, hónapokig fognak tartani! Más se hiányzott, mint egy jó kis sátorozás! Majd hajnalban lehánylak, jó? Ott, a sátorban.
-Julie… Ne dramatizáld már túl a helyzetet, kérlek…
-Nem akarok menni! Másra se vágyok, csak egy forró fürdőre és egy pihe-puha ágyra! Ja, és egy vécére, a lehető legközelebb! Nem pedig egy hideg sátorra, kemény földre, bogarakra és mindenféle ijesztő állatokra, akik a frászt hozzák rám, ha csak megnyikkannak!
-Jó lesz, hidd már el! Közvetlenül a folyóparton leszünk! Ha rosszul vagy, a vízzel még fel is tudod magad frissíteni.
-Á, mit is tudsz te a nőkről…! – legyintett Julie, majd faképnél hagyta Patrickot.
A kedélyek nem csillapodtak szombatig, sőt… Aznap reggel Patrick is dühös lett, ugyanis Julie elhagyta a jegygyűrűjét. Vagy legalábbis nem találta. Pedig váltig állította, hogy este még az ujján volt, most azonban se híre, se hamva.
A veszekedés és a keresés miatt késve indultak el; a többiek már félúton voltak, amikor ők kiálltak a ház elől. Mivel a csapat másik fele hamarabb ért a kiszemelt helyre, ők már el is kezdtek kipakolni, felállítani a sátrakat.
-Hé, valaki tudja, hol van Julie és Patrick? – kérdezte Cécilia.
-Mit t’om én – vont vállat Damien. –Biztos még hemperegnek.
-Én úgy hallottam, hogy valamin nagyon vitatkoztak – mondta Hélene. –Tudjátok, vékonyak a falak…
-Előbb-utóbb ideérnek – zárta le a témát Pierre. –Tudja valaki, hol vannak azok a kis pöckök, amik kellenek a sátor felállításához?
Már szürkület volt, amikor Julie és Patrick megérkeztek. A hangulat elég fagyos volt, és ezt a többiek is észrevették. Nem tudták elképzelni, hogy ez a kettő ma éjszaka egy sátorban fog aludni… Még a sátor felállításánál se szóltak egymáshoz, és már be is sötétedett, mire mindannyian készen lettek, és meggyújtották a tábortüzet. Leültek köré, és elővették az összes italt, amit vittek.
-Ááá, ez kell nekünk! – vigyorgott Damien, mikor végre a kezébe kapta az egyik üveg sört. –Imádom a kempingezést, olyan megnyugtató…
-Megnyugtatóan alkoholgőzös – nevetett Cécilia, ahogy ő is kibontott egy sört. Szokatlanul közel ült Pierre-hez, de a srác úgy tett, mintha nem venné észre.
-Tudjátok, ezúttal én inkább a martinira szavaznék… - mondta Hélene, és seperc alatt előhúzta az említett italt a sátorból.
-És hozott valaki egy kis páleszt? – nézett körbe Patrick, miközben rágyújtott egy cigire. –Tudjátok, olyan jó kis 70 fokosat…
-Így is eléggé agyalágyult vagy, nem kell neked még pálinka is – röhögött Pierre, majd nagyot húzott ő is a martiniból.
-Látod, ez igaz! – nevetett Cécilia, majd kivette Pierre kezéből a martinit, és ő is beleivott.
-Hé, ahhoz képest, hogy én akartam ezt inni… - szólt rájuk Hélene.
-És te, Julie? Te nem iszol semmit? – kérdezte Damien.
-Nem, most nem, kösz.
-Hogyhogy? Alkoholmegvonás a nász előtt? Pedig régen annyit ittál, hogy beestél az asztal alá…
-Az Patrick volt! – szólalt meg Pierre.
-Ó, Julie is! Ha néha vele kellett aludnom egy ágyban, mindig úgy aludtam, hogy lábtól fejig, mert csak így mertem mellé feküdni – nevetett Damien. –Nem tudhattam, mikor hány le…
-Hehehe… - gúnyolódott Julie, és egy kicsit összehúzta magát. Nem volt valami meleg, főleg, hogy ő nem is ivott semmit, így nem volt, ami fűtse belülről. –Magadról miért nem mesélsz?
-Mert rólam nincs mit.
-Aha, persze!
-Inkább igyál egy kis sört, jót fog tenni – ajánlotta húgának a hideg italt ismét Damien. –Régebben nagy sörvedelő voltál.
-De most nem kérek.
-Miért?
-Mert nem kér, és kész! – zárta le a vitát Patrick. Átkarolta Julie-t, aki egy kicsit összerezzent, de végül csak felsóhajtott. –Van ilyen, nem?
-És nincs valami más, amit ihatnék? – kérdezte a lány.
-Itt csak alkohol folyik, szívem – Pierre újból rácsatlakozott a martinis üvegre.
Cécilia egy újabb üveg sörrel végzett, és a martini után nyúlt, amit Pierre arrébb tartott, így Cécilia szinte átesett a srácon. Végül az ölében kötött ki. Felnevetett, de nem mászott el onnan. Hélene kérdő tekintettel nézett rá, de úgy tűnt, Pierre-t nem zavarja a dolog. Ő is nevetett, és egy kicsit hátradőlt.
-Márpedig én most nem iszok alkoholt, és kész – húzta össze magát még jobban Julie. Egyre inkább kívánkozott egy meleg takaró után. –Akkor szomjan halok.
-Van a kocsiban üveges grapefruitlé – mondta neki Patrick, miközben elnyomta a cigijét a tűz mellett. –A csomagtartóban.
-Idehozod, légyszi? Én nem merek odamenni. Olyan sötét van.
Patrick bólintott, majd eltűnt néhány percre. Egy kis csörömpölés, majd visszatért az üdítővel, és Julie kezébe nyomta.
-Na, ezt is megértem! A húgom antialkoholista lett! – Damien kibontott egy újabb sört, de egy kicsit véletlenül kilocsolt. –És te, Cec, te mit keresel ott? – nézett barátnőjére, aki még mindig Pierre ölében fetrengett.
-Én is ezt kérdezném – mondta Hélene is. –Valahogy rossz helyre kerültél.
-Szerintem nem – vihogott Cécilia. –Ugye, Pierre?
-Jaaa… - Pierre arrébb gurította a martinis üveget, és egy sört vett ki a sátorból, ami pont mögötte volt. Így csak be kellett nyúlnia a függöny mögé.
Julie magára terített egy plédet, és úgy iszogatta csendben az üdítőjét. Lám, ez a rossz, ha terhes az ember lánya. Nem ihat alkoholt. Még akkor sem, ha körülötte mindenki vedel. Nagy sóhaj. Ez van.
-Van egy jó sztorim… - szólalt meg ismét Pierre. –Patrick, te emlékezni fogsz…
-Jajjj, már megint egy régi ütős dolog?
-Tudod, amikor beültünk a lagzira…
Patrick válaszképpen úgy elkezdett nevetni, hogy a sör szinte szabályosan az orrán jött ki, és hanyatt dőlt a hirtelen jött röhögőgörcstől.
-Szóval… - kezdett bele Pierre. –Egyszer, még ezer éve, Patrickkal elutaztunk valahova. Keresztül-kasul bejártuk a környéket, de úgy elfáradtunk, hogy muszáj volt pihennünk egy kicsit. A környéken volt egy lagzi, ahova mi is beültünk. Nem kérdezték, kik vagyunk, de ugyanúgy ettünk-ittunk, mint a többi vendég. Ez az ütődött meg – mutatott Patrickra. –elkezdett beszélgetni egy idősebb fószerral. Ott elemezte neki, hogy milyen bűnronda a menyasszony, szerencsétlen vőlegény, hogy képes elvenni ezt a némbert, satöbbi. Hát… abban a minutumban kidobtak minket, mint a szart. Kiderült, hogy a manus a menyasszony faterja volt…
Mindenki dőlt a nevetéstől. Még Julie is szánakozóan megsimogatta Patrick fejét, mint egy megértő anya.
-Nem csalódtunk benned, Patou…
-Jó, akkor én meg elmesélem, amikor Pierre elárasztotta a lakást…
-Neee!
-Deee! – vigyorgott Patrick. –Régebben is iszonyat spórolós volt. A vízzel, a villannyal, a WC papírral… Mindennel.
-Ismerős… - mormogta Damien.
-És egyszer… - Patrick hangja megbicsaklott a visszafojtott nevetéstől. –Meg akarta szerelni a csapot, vagy nem tudom én már, mit, és… - most már nevetett. –A cső eltört, és a víz szinte kirobbant a falból! A lakás olyan lett, mint az óceán… - most már megállíthatatlanul rátört a röhögés.
-Kábé két vödör vizet mertem a földről… - tette hozzá Pierre.
-De hát az nálad egy évi fogyasztás! – hahotázott Damien. –Elment az eszed, haver?!
-Meg amikor jöttek hozzánk a haverok, és az egyikük így jött ki a WC-ről: „Csak két kocka papírt használtam!” – röhögött továbbra is Patrick.
-De Julie mennyi papírt használt, amikor eltüntette a naplóját! – vihogott Damien. –Persze, nem a WC papírról beszélek!
-Jól van, Dam… Te is tudod, hogy muszáj volt kinyírnom a naplómat. Anyáék így is elég sok mindent megtudtak…
-Na igen…
-Húúú, csak nem valami necces sztorik voltak abban a könyvecskében? – vigyorgott Pierre. –Rossz kislány…
-Mindent leírtam… - vont vállat Julie. –Az összes pasimat, a közös kalandjainkat…
-Részletesen a szüzességed elvesztését… - folytatta Damien.
Erre mindenki egyszerre nevetett fel. Az üvegek csörögtek, a tűz is élénkebben kezdett pattogni, Julie arca pedig pirosra változott. Vagy csak a fény miatt tűnt úgy?
-Igen… Anyáék meg elolvasták, és… kaptak egy enyhe lefolyású szívrohamot… Azonnal tűzre dobtam a naplómat. Az utolsó pernyéig elégettem.
-Aztán újat kezdtél, igaz? – kérdezte Cécilia.
-Aha, igen. Most már azt is visszaszereztem, úgyhogy nyugi van.
Ekkor mindenki elhallgatott, hiszen mindannyian egyre asszociáltak a napló eltűnéséről: az őket zsaroló ismeretlenre. Valakinek meg kellett törnie a kínos csendet.
-Jó, tudjátok mit? Inkább mesélek kísértetsztorikat! – vetette fel az ötletet Pierre.
Az időpont tökéletes volt: éjfél körül járt az idő. Az erdőben szaporodtak a zajok: baglyok huhogása, tücskök ciripelése, az avar zörgése tette még félelmetesebbé a hangulatot. A hold fényesen kandikált ki a fák lombja között. Az éjszaka rémisztő zajaiba a tűz ropogása szinte észrevétlenül vegyült el. Valahol a távolban egy állat vonyított – kutya vagy farkas, nem tudni. A hang félelmetes volt az éjszakai erdőben. A szél is feltámadt, fenyegetően rázva a fák ágait.
Pierre (akinek az ölében még mindig ott feküdt Cécilia) letette a kezéből a sörösüveget, megköszörülte a torkát, és félelmetes hangon elkezdte történetét.
-Most magáról, a Sátánról fogtok hallani… De nem arról, aki a népi hiedelmekben és babonákban él! Nem… Az igazi, démonian gonosz Sátánról. Legutóbb egy rémisztő, sötét erdőben látták… Hat fiatal… Olyanok, mint mi… De csak először voltak hatan, aztán… Szépen, lassan fogyatkozni kezdtek…
Julie összehúzta magán a plédet, majd lopva hátratekintett. Nem szeretett egy sötét erdőben ijesztő történeteket hallani. Mellette Patrick egy újabb szál cigit gyújtott meg, ezúttal a tábortűz lángjánál.
-Az első áldozat egy lány volt… - folytatta Pierre. –Az erdő mélyén, egy elhagyatott házban találták meg… Mellette, a falon vérrel írt üzenet volt… Az első és a következő áldozat nevével feltüntetve…
Cécilia csuklani kezdett, de még mindig nem ült fel. Kényelmes volt így neki.
-A következő két áldozatot az avar félig befedte, amikor rájuk találtak. Sötét éjszaka volt, de még így is látni lehetett a fák törzsén csillogó vért…
Julie felismerhetetlen hangot adott ki. Szemét behunyta, és megpróbált eltűnni a plédben.
-Az avar rémisztően zörgött, ahogy a három fiatal elveszett társait kereste. A fák ijesztő szörnyeknek látszottak a sötétben…
Julie gyorsan körülnézett, de mikor megzörrent az avar, összerezzent.
-A madarak halálsikolyai szinte áthasították az éjszaka csendjét… Az avar megzördült, és valaki állt a fa mögött!
Egy pillanat műve volt az egész. A baglyok huhogását szinte kettévágta egy másik madár vijjogása, majd sikoltása. Az avar akkorát csattant, hogy visszhangot vert az erdőben. Julie felsikoltott és felugrott a helyéről.
-MINT OTT!!! – kiáltotta Pierre, folytatva az iménti mondatot.
Julie megpördült a saját tengelye körül, és rémülten felsikoltott (ismét), amikor egy árnyat látott a közelben. Közben Patrick arrébb osont, és mikor Julie nem látta, elkapta a lányt, és úgy tett, mintha a nyakába akarna harapni.
-Vááá, én vagyok Drakula gróf, és most megcsapolom a véredet!!! – színészkedett.
Julie először sikítozni kezdett, aztán kapálózni. Végül mind a ketten elestek, és a lány Patrick ölében kötött ki. A többiek dőltek a nevetéstől, de még Patrick is az avarban nyüszített a jól sikerült tréfától.
-A rohadt életbe… - mondta reszkető hangon Julie. –Ez baromi ijesztő volt! A szívem majd’ kiugrott! Még egyszer ne csináljatok ilyet… Vagyis… Te, Patou… Ne csinálj ilyet!
-Szerintem kurva vicces volt! – röhögött Damien. –Ismétlést akarok!
-Úgy megütöttem magam… - szipogta a lány.
-Csak nem a popsidat? Szegénykém… - gügyögött Patrick. –Megpusziljam?
-Hé, hé, hé! Semmi szex, emberek! Majd otthon! – szólt közbe Hélene.
-De addig belebolondulnak!
-Fáj mindenem… - nyafogott Julie.
-Nyugi, múlt héten szegény kis Éricem is leesett az ágyról – mondta Hélene. –Nagyon megütötte magát. Reggelre még monoklija islett, az arca meg bedagadt. Ha valaki látja, mit gondolhat… Verik a gyereket?
-Ja, az az! Verik! – replikázott Damien. –Az anyja!
-Ja, az anyja! – nevettek a többiek is.
-Hahaha… - vont vállat Hélene. –Mert az anyák már csak ilyenek.
-Jól van már, nem kell besértődni… - lökte oldalba finoman Damien.
-Nem sértődtem meg. Emiatt nem… - tette hozzá, miközben Céciliára és Pierre-re nézett, akik láthatóan egész jól elvoltak egymás társaságában.
-Patou, bejönnél egy kicsit a sátorba? – kérdezte Julie, vőlegénye felé fordulva.
-Persze.
Ők ketten bemásztak a sátrukba, a többiek pedig még kint maradtak.
-Na, mondd, kicsim! Mi a baj? – kérdezte Patrick, egészen közel hajolva a lányhoz.
-Mondd, te nem látod a hibát a képen? – kérdezett vissza Julie fojtott hangon.
-Hogy mi???
-Melletted ül a terhes menyasszonyod, te meg percenként rágyújtasz! Vedelsz, mint a kacsa, és leszarod, hogy mit gondolok, mit érzek amiatt, hogy én nem ihatok!
-Nem tudtam, hogy zavar…
-Az ivászatot még elviselném, mert ez csak engem idegesít. De a cigi… Mondd, te normális vagy?! Terhes nő mellett soha nem szabad rágyújtani!
-Bocs…
-Gondolkozz el ezen, légy szíves.
Ezután már nem sokáig voltak fent. Egy-két óra múlva elcsendesedtek, és mindenki nyugovóra tért. Éjszaka többé-kevésbé aludtak, de reggel Julie már nagyon hamar fent volt. Nem érezte jól magát, ezért úgy döntött, megfogadja Patrick tanácsát (kelletlenül…), és lemegy a folyóhoz egy kicsit felfrissíteni magát.
Óvatosan lépkedett, hogy az avar ne zörögjön túlságosan. Ahogy leért a folyóhoz, letérdelt a partra, és kezét beledugta a friss vízbe. Jólesett neki a hűvös. Arcára is locsolt egy kis vizet, ami nagyon jól jött ebben az állapotban. Már körülbelül negyedórája lehetett ott, amikor a szél hirtelen feltámadt. Nem volt kellemetlen, de azért furcsa volt, ahogy meglebegtette a haját.
Julie-t valami nagyon érdekes érzés kerítette hatalmába. Egyre mélyebben vette a levegőt, mikor egy belső erőtől vezérelve oldalra fordult. És amit látott, attól még a lélegzete is elállt. Saját magával nézett szembe.
Pontosabban, nem saját magával, hanem…
-Caroline…? – suttogta.
Caroline elmosolyodott, és néhány lépést tett Julie felé. Hosszú, fehér ruhát viselt, fején kalapot, és annyira szép, csinos volt, hogy Julie-nek elszorult a szíve. Ő csak állt ott, és nézte a tüneményt. Caroline nem ment közelebb, csak távolról szemlélte Julie-t, saját hasonmását.
Julie érezte, hogy szemébe könnyek gyűlnek. Caroline annyira kedvesnek, szépnek, tündérinek tűnt, hogy egyszerűen nem tudta elfogadni, hogy ez a lány már nincs többé. Hiszen biztos, hogy már nem él. Annyira könnyű, légies… Nem lehet valóságos! És hiába félt minden túlvilági, kísérteties dologtól, Julie ebben a percben nem is gondolt erre.
A látomás mindössze néhány percig tartott. Caroline csak mosolygott Julie-re, majd lehajolt, és egy kis dobozkát tett le a földre. Miután fölegyenesedett, még egyszer, utoljára elmosolyodott, majd biccentett a fejével. Aztán megfordult, és elindult a másik irányba.
-Várj! – kiáltott utána Julie. –Ne menj még!
De Caroline nem fordult hátra. Egy pillanat múlva már sehol se volt. Mintha köddé vált volna. Julie még egy darabig a távolt fürkészte, hátha meglátja ismét a lányt, de már minden olyan volt, mint azelőtt.
Lassan, reszketve elindult oda, ahova Caroline letette a kis dobozt. Mikor odaért, letérdelt mellé, és remegő kézzel kinyitotta. Nem volt rajta bonyolult zár, könnyen kinyitotta. A dobozka tele volt kézzel írt levelekkel, ékszerekkel, fényképekkel, és a tetején egy halvány rózsaszín selyembe csomagolva…
-A jegygyűrűm…! – suttogta Julie döbbenten.
Hogy került ez ide? Julie egyre szaporábban vette a levegőt. Lecsapta a doboz tetejét, felkapta, és mint az őrült, rohant vissza a sátrakhoz. Ezt látniuk kell!
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
