|
54. rész
Csibebaba 2008.07.27. 17:22
 -
Mire Julie visszaért a sátrakhoz, ott már állt a bál. Mindenki üvöltözött mindenkivel… Úgy tűnt, Cécilia és Pierre kapcsolata túllépett a barátságon.
-Te mégis hogy képzeled ezt?! – kiabálta Hélene. –Lenyúlod más pasiját?!
-Ki beszél! – replikázott Cécilia. –Te kezdted az egészet! Te voltál az, aki az én pasimmal smárolt az erkélyen!
-De hiszen ti akkor már nem is voltatok együtt! Ellenben Pierre-rel és velem, akik most már nem vagyunk együtt, hála neked! Szemét lotyó!
-Minek neveztél engem?!
-Lányok, álljatok le! – próbált meg Patrick közbeavatkozni.
-Cec, a rohadt életbe, én megbíztam benned! – szólalt meg Damien is. –És benned is, Pierre…
-Figyelj, haver, az egész nem volt olyan… - magyarázkodott Pierre.
-Én neked nem vagyok a haverod! – kiabált vissza Damien.
Julie csendben odalépett Patrick mellé, majd suttogva megkérdezte:
-Mi történt?
-Nem tudni biztosan. Valószínűleg Cec és Pierre az éjszaka… kicsit… öhm… összemelegedtek…
-De hát… Nem mindenki a saját párjával volt egy sátorban?
-De igen. csak hát… Cec és Pierre randiztak a folyóparton az éjszaka. És… ott, azt hiszem…
-Úristen, de gáz!
-Hélene, kérlek, hadd magyarázzam meg… - próbálkozott Pierre.
-Tele van a padlás magyarázatokkal! Nem vagyok rá kíváncsi!
-Pedig lehet, hogy…
-Nem, itt már semmi sem lehet! Torkig vagyok az egész társasággal!
Azzal Hélene fölkapta a cuccát, és bedobta Patrick kocsijába.
-Ugye nem baj, ha veletek megyek haza? – fordult barátai felé a lány. –Nem lennék képes ezekkel egy kocsiban utazni…
-Persze, gyere csak – bólintott a pár.
-Szerintem indulhatnánk is, nem? – szólt közbe Damien. –És én is szeretnék veletek menni.
-Dam, én nem akartam, hogy ez az egész… - suttogta Cécilia, közelebb lépve a sráchoz.
-Hagyd, Cécilia! Tudtam, hogy ezt fogod csinálni! Annyira máshogy gondolkodsz, hogy csakis egy ilyen gyerekes bosszúra számíthattam.
-Nem bosszúból…
-Ó, dehogynem! – nevetett fel keserűen Damien. –Azt hiszed, már elfelejtettem, milyen mérhetetlenül féltékeny voltál, amikor megcsókoltam Hélene-t? azóta készültél a visszavágra, ami, el kell ismernem, ütősre sikeredett. Gratulálok, Cécilia. Sikeresen tönkretettél három embert – puszta önzőségből.
Cécilia lehajtotta a fejét, majd halkan megszólalt:
-Pierre a harmadik, igaz?
-Zseniális logika…Őt is csak felhasználtad a szemét kis játszmáidhoz! Büszke lehetsz magadra!
-Ő is akarta!
-De én már megbántam! És részeg is voltam! – mentegetőzött Pierre.
-Istenem, a pasik mindig ezzel takaróznak! – sóhajtott fel Hélene. –Annyira uncsi!
-Szerintem pakoljunk össze, míg lincselés nem történik! – javasolta gyorsan Julie.
A dobozkát, amit Caroline-tól kapott, ügyesen belegyömöszölte a táskájába. Egyelőre nem érezte alkalmasnak az időpontot, hogy előhozakodjon vele a barátainak. Pedig roppantul izgatta a doboz tartalma; főleg azért, mert valami furcsa érzés kerítette hatalmába, amikor kinyitotta, és azóta is folyamatos bizsergést érzett.
A helyzet otthon is változatlan maradt. Odáig fajult a dolog, hogy Hélene felköltözött Patrick és Julie lakásába, Damien pedig a lakáshirdetéseket kezdte nézegetni. A csapat szétesni látszott, és megtörtént az, amit eddig lehetetlennek hittek: a három pár közül egyedül csak Patrick és Julie volt még együtt. Ritka eset…
Hélene dühe egyáltalán nem csillapodott, és csak még jobban felidegesítette Pierre állandó bocsánatkérése.
-Nem, Pierre! Nem érdekel! – kiabálta, amikor a srác ismét lerohanta.
-Hallgass már meg, az ég szerelmére! – könyörgött Pierre a lánynak, aki a holmijait pakolta össze, hogy felköltözhessen Julie-ékhez.
-Dugulj már el!
-Az egész nem is történt meg! Vagyis… Nem úgy történt… Vagy, izé…
-Legjobb lesz, ha befogod végre, mert őrjítő, amit csinálsz!
-Hélene, figyelj…
-Eleget hallottam! Mondd meg a kis barátnődnek, hogy csókoltatom!
A lány feldúltan rontott be új lakásába, ahol két barátja már várta.
-Szia, Hélene! Üdvözlünk a…
Hélene egy szempillantás alatt elhallgattatta Patrickot egy jól irányzott gyomorszájon-vágással. A srác kétrét görnyedt, és arrébb vánszorgott.
-Au… - nyögte vérszegény hangon.
-Bocs, ez Pierre-nek szólt.
-Akkor miért én kaptam? – kérdezte Patrick halkan.
Julie szerencsére nem volt szem-és fültanúja ennek az esetnek, ugyanis éppen mással volt elfoglalva. A hálószobában ült az ágyon, ölében a dobozzal. Mint Pandora szelencéjét, olyan óvatosan nyitotta ki, tartalmát pedig az ágyra borította. Az a furcsa, bizsergő érzés egyre erősödött, majd amikor meglátta az első fényképet, gyomrába fájdalom nyilallt és hirtelen egy sikoltást hallott.
-Neeem!!! – a hang egy nőé volt, rekedten, fájdalmasan csengett.
Julie megrémült, gyorsan körülnézett a hang forrását keresve. Szíve hevesen dobogott, a rémület szinte kettéhasította a lelkét. A sikoltás még mindig visszhangzott a fejében, és olyan közel érezte magához a nő fájdalmát, hogy a szíve is belesajdult. Félve pillantott rá ismét a képre, amit ezúttal a kezébe is vett. A fotó egy fiatal, jóképű férfit ábrázolt, aki kihívó, de boldog mosollyal nézett a kamerába. Julie érezte, hogy elpirul a kép láttán, ezért aztán gyorsan elszégyellte magát, és inkább megfordította a fényképet, hogy megnézze, van-e valami a hátuljára írva. Csak egyetlen sor, művészi kézírással:
„Az én drága Caroline-omnak!”
Ekkor Julie előtt egy gyönyörű kert villant fel, nevetést hallott, és maga előtt látta a képen mosolygó férfit, ahogy ránevet és átkarolja a derekát. A látomás csak egy másodpercig tartott, aztán a lány ismét a saját szobájában találta magát. Nem tudta hová tenni az imént történteket. A fényképet félretette, és elővette a következőt, ami szintén a fiatalembert ábrázolta. A hátoldalon csak egy 25 évvel ezelőtti dátumot talált, semmi mást. Néhány hasonló kép után egy érdekes fotó akadt a kezébe.
A fiatalember és Caroline egymást átölelve állt, a háttérben régi házakkal, folyóval és gondolákkal. A hátoldalán volt egy felirat: „Raymonddal Velencében. A felejthetetlen utazásunk emlékére”.
Julie-nek ismét látomása támadt, ami ezúttal hosszabb volt, mint az előző. Egy gondolában ült, mellette Raymond (most már tudta a nevét), aki átkarolta őt. Hosszú percekig érezte a férfi lélegzetét, szívdobogását, és mikor véget ért a látomás, még akkor is magán érezte Raymond érintését. A lány nem értette, mi történik vele, de ahogy a fénykép után egy levelet fedezett fel a kupacban, tudta, hogy ezúttal szenvedni fog.
„Drága Caroline!
Legutóbbi találkozásunk alkalmával nem volt lehetőségünk részletesen megbeszélni, hogyan is tervezzük megkezdeni közös életünket. Két nap múlva, egy munkaügyem Párizsba szólít – akkor elmegyek érted. Pakolj össze addig, és a legkisebb feltűnést keltve, titokban elszökünk! A lehető legmesszebbre megyünk, olyan helyre, ahol a férjed soha nem talál ránk. Nem tudom tovább elviselni, hogy testileg, de főleg lelkileg kínozzon téged! Az az ember nem szeret, mellette nem vagy boldog! Úgy gondolom, ezt Te is érzed, Caroline.
Készülődj hát a nagy napra, két nap múlva, este megyek érted. Szeretlek!
Ezerszer csókol: a te Raymondod.”
Julie-ben fájdalmas érzések kezdtek kavarogni, és ismét meghallotta a sikolyt, amit ezúttal keserves zokogás követett:
-Neeem!!! Raymond! Kérlek, neee!!! Raymond!!! Istenem, ne… Könyörgöm! Neee!!!
A lány már meg se próbált magyarázatot találni erre a jelenségre. Testét átjárta a nő fájdalma, szíve összeszorult a bánattól. Ő is könnyekben tört ki, zokogott, kezét a hasára szorítva, összegörnyedve feküdt az ágyon; feje is megfájdult, egész testében remegett, és csak sírt, sírt.
Hirtelen hányinger fogta el. Zokogva felpattant, és kirohant a fürdőszobába. Még épp idejében sikerült kiérnie… Hányás után belenézett a tükörbe, megnézte vörös, könnytől áztatott arcát, és rájött, hogy nagyon rosszul néz ki. A világ forgott vele, és ekkor ismét felvillant előtte egy kép: Raymondot látta, amint a fejét fogva tántorog egy kertben, egy kis tó mellett. Julie a karján erős szorítást érzett, valaki vasmarokkal fogta, és közben ráncigálta őt egyre távolabb, miközben ezt ismételgette:
-Gyere… Hagyjad már! Gyere! Gyere már!
Ahogy a látomás véget ért, Julie a földre rogyott – ájultan. Ki tudja, meddig feküdt volna ott, ha Patrick és Hélene nem talál rá.
-Jesszusom, Julie! – sikoltott fel Hélene. Letérdelt mellé, fejét az ölébe fektette, úgy próbálta meg magához téríteni.
-Julie…! Hallasz engem? – simogatta meg az arcát Patrick is. –Mi történt veled?
Julie lassan kezdett feléledni. Szemeit dörzsölte, és nagyon gyengének érezte magát.
-Mi történt? – kérdezte ismét Patrick. –Rosszul vagy?
-Nem… csak… Elájultam. Ennyi az egész.
-Ennek fele se tréfa! – jelentette ki Hélene. –El kéne menned orvoshoz! Mielőtt elmentünk kempingezni, akkor is rosszul voltál.
-Nem, akkor csak a gyomromat rontottam el. Most pedig csak megszédültem. Biztos leesett a vércukrom vagy a vérnyomásom ingadozik – halandzsázott Julie. –Semmi bajom, ebben megnyugodhattok.
-Márpedig én nem nyugszom meg! – mondta Patrick. –Most azonnal lefekszel, és kipihened magadat! És ebből nem engedek!
A lánynak muszáj volt ágyba bújnia, de azt nem tagadhatta, hogy nagyon jólesett neki. Kimerültnek érezte magát, fáradtnak, és még mindig nagyon rossz érzések mardosták belülről. Mintha a nő fájdalmai az övéi is lettek volna, és ez teljesen kifacsarta lelkileg. Nem tudta, hogyan, de ki kell derítenie, ki volt ez a Raymond és ki az a nő, aki sikoltozott a fejében.
Ahogy ott ült az előtérben, már tudta, hogy talán nem kellett volna idejönnie. Hiszen hogyan is tudna neki segíteni a férfi? Körülnézett a tágas előcsarnokban, és mikor végre meglátta a recepciós nőt, egyből felállt a székéről, és odasétált hozzá.
-Jó napot! – köszönt rá az ott ülő fiatal nőre.
-Jó napot! – mosolygott az is. –Miben segíthetek?
-Monsieur Leroyhoz jöttem.
-Rendben van. Az ügyvéd úr éppen egy ügyfelével tárgyal, de ha végez, bizonyára fogadja Önt. Addig foglaljon helyet.
-Köszönöm. De tudja, nekem nagyon sürgős lenne, hogy beszélhessek vele.
-Sajnálom, de…
-Nagyon fontos, személyes ügyben keresem.
-Akkor sem engedhetem be hamarabb. Meg kell várnia, míg az ügyfél távozik.
-Értem…
A lány visszaült a helyére, de belül fortyogott. Még ez hiányzott mára! Nem elég az elmúlt éjszaka, most még ez is… Nem tudta, meddig ült ott, de számára egy örökkévalóságnak tűnt. Mikor végre nyílt az ajtó, egyből felpattant.
-Raymond! – rohant oda a férfihoz.
-Nahát! Te mit keresel itt? – nézett rá a lányra Raymond.
-Muszáj volt eljönnöm hozzád… Tudunk most beszélni?
-Persze! Gyere be az irodámba!
Mire az ajtó bezárult mögöttük, a lány zokogásban tört ki.
-Uramisten! Caroline! Mi történt? Miért sírsz? – ölelte magához Raymond.
-Jean-Pierre…
-Mit csinált veled az az állat?
Caroline elfordult, és úgy próbált megnyugodni. Magán érezte Raymond pillantását, majd mikor a férfi átölelte, összerezzent.
-Megütött…
-MIT CSINÁLT???
-És… rám vetette magát… - sírta a lány. Raymond azonnal elengedte, és dühében a falhoz vágott egy kisebb fajta vázát, ami apró darabokra tört. Caroline felsikoltott.
-Hogy az a rohadt, szemétláda… - a férfi egyszerűen nem tudott parancsolni az indulatainak. Arcát tenyerébe temette, egész testében rázkódott a tehetetlen dühtől. – Esküszöm, megölöm! Most azonnal! – pattant fel az asztaltól.
-Ne! – sikoltott Caroline. Elkapta Raymond karját, és magához húzta. –Ne tedd! Nem ér annyit!
-A francba, de hiszen rólad van szó! Nekem bármennyit megérsz! Biztonságban akarlak tudni! Azonnal elszökünk valahová! Nem hagylak tovább ezzel a vadállattal élni!
-Nem is fogok vele élni! Elhagyom, elválok tőle! Téged választalak!
Raymond elmosolyodott, megcsókolta a lányt, és úgy ölelte át, mint aki soha többé nem akarja őt elengedni. Caroline is megnyugodott egy kissé, és boldogan visszacsókolt. Ezután az épületből is együtt léptek ki, és egymás kezét fogva indultak a belváros felé.
Nem sejtették, hogy nem is olyan messze tőlük nagy veszély leselkedik rájuk: Caroline férje az épülettel szembeni park mellett állt, és nagyon jól látta őket. Fogcsikorgatva eredt a nyomukba, és elhatározta, hogy megöli Raymondot. Kerüljön bármibe is, a férfi nem kaphatja meg a feleségét!
Ezután a képek villámsebességgel, őrjítő kavalkáddal kezdtek forogni, váltakozni, tér és idő egybefolyt. A kert, a kis tó, a sikolyok, Raymond vérző feje, a fulladás, az eszméletlen meleg, forróság, felrebbenő madarak halálsikolyai, az a vasszorítás a karján, a csobbanó víz, Raymond, Raymond, Raymond…
-Neee! – sikoltott fel Julie. Felült az ágyában, iszonyatosan melege volt, izzadtságban fürdött. Már sötét éjszaka volt, Patrick ott feküdt mellette.
-Mi a baj? – ült fel a srác is.
-Egy rossz álom… Egy emlék… Nem tudom… Nem bírom tovább! – zokogta Julie, és Patrick nyakába borult.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
