|
55. rész
Csibebaba 2008.09.05. 16:12
 -
-Bocs, mit mondtál? – Julie olyan volt, mint egy élőhalott. Nem látott, nem hallott. Pedig már napok teltek el a furcsa álom óta, de ő még mindig nem tette túl magát rajta. Éppen Hélene-nel beszélgetett – vagyis inkább Hélene beszélt, Julie pedig hallgatott.
-Azt mondtam, hogy Cec már az agyamra megy az állandó bocsánatkéréseivel! – ismételte meg Hélene kicsit dühösen az imént kimondott mondatot. –Mondd, te hol jársz agyilag?
-Ne haragudj, csak… Mindegy, nem érdekes.
-Olyan furcsa vagy mostanában.
-Nem vagyok furcsa, csak fáradt. Nem alszom jól néhány napja.
-Ó, szegényke! Talán Patrick nem hagy? – mosolygott Hélene.
-Nem erről van szó. Csak… volt egy érdekes álmom, ami még most is kísért. Tudod, az emléke.
-Mi volt az? Elmeséled?
Ekkor azonban nyílt az ajtó, és Cécilia lépett be egy tálca sütivel.
-Sziasztok. Hoztam egy kis sütit. Ha gondoljátok…
-Nem, nem gondoljuk! – pattant fel Hélene a fotelból. –Azonnal tűnj innen!
-Hélene… - Julie próbálta csillapítani, de nem sikerült.
-Bocsi, én csak azt hittem…
-Te csak ne higgyél semmit! – folytatta Hélene. –Vidd innen a koszos süteményeidet! Talán meg akarod vásárolni a bocsánatunkat? Hát az nem fog menni!
-Beszélj csak a magad nevében! – vágott vissza Cécilia. –Szerintem Julie nem utál, igaz? – fordult Julie felé.
-Hát… nem – Julie lopva észrevette, hogy Hélene nagyon csúnyán ránézett.
-Akkor a sütit neki adom meg Patricknak.
-Te süket vagy?! Mondtam, hogy nem kérünk a sütidből! És belőled sem! Húzz innen!
-Atyaég, hogy te milyen egy dög tudsz lenni!
-Ki beszél!
-Jól van. Elmegyek – mondta remegő hangon Cécilia. –De remélem, egyszer még meg fogsz nekem bocsátani…
Cécilia sarkon fordult, és kiment az ajtón. A folyosón összefutott Patrickkal, aki majdnem feldöntötte, olyan hévvel jött.
-Hoppá, bocsi, Cec! – szabadkozott. –Ejha, de szép sütik! Kinek sütötted?
-Az mindegy. Hélene-nek vittem volna, de ő kidobott.
-És Julie? Ő nem volt ott?
-De, ott volt, csak éppen egy mukkot se szólt.
-Hú, hát… Én nem is tudom, mit mondhatnék erre… Kérhetek a sütiből? – kérdezte végül Patrick.
-Persze, akár az egészet odaadom. Csak nehogy Hélene téged is kidobjon. A saját lakásodból…
-Figyelj, idővel majd megbékél. És Dam is. Nem rossz emberek ők, csak még friss ez a dolog.
-De ha tudnák, hogy… Á, mindegy. Hagyjuk inkább.
-Cec, te titkolsz valamit?
-Nem. Akkor, kérsz sütit? – váltott témát a lány, Patrick elé tartva a tálcát.
-Aha, köszi. De csak pár darabot veszek el, és Julie-nek is adok belőle.
-Oké, de Hélene ne lássa meg.
Patrick gyanakodva fürkészte Cécilia arcát, hátha lát rajta valami különöset, ami az iménti elejtett mondattöredékre utalt volna, vagyis, hogy titkol valamit, de semmi furcsát nem vett észre rajta. Végül a becserkészett sütikkel felment a lakásba, és ügyelt rá, hogy Hélene ne vegye észre nála a cukrászati remekműveket.
Ez sikerült is, a két lány rá se nézett, mikor belépett a lakásba. Hélene egészen közel ült Julie-hez, Julie pedig lesütött szemmel gyűrögette az egyik díszpárna szélét.
-Hé, mi van itt? Lelki segély? – Patrick semmit nem értett.
-Gratulálok… - mondta halkan Hélene.
-Mihez?
-A kisbabátokhoz.
-Mi…? – a srác gyomrába valami belenyilallt. Szóval Hélene is tudja… -Julie, te… te elmondtad neki?
-Nem. Rájött.
-Hogyan?
-Ugyan, Patou! – legyintett Hélene. –Én is voltam már terhes. Kihordtam egy gyereket. Már egy nő formájából rá lehet jönni, ha terhes.
-Tényleg így volt… - mondta Julie is. –Csak… csak odamentem a konyhapulthoz valamiért, ő meg egyből rákérdezett: „Julie, babát vársz?”.
-Te meg letagadhattad volna!
-És miért? – kérdezte Hélene. –Sokáig úgyse titkolhattátok volna. Tudod, Patou, a terhesség meglátszik egy nőn. És nem olyan, mint egy szimpla meghízás.
-Jó, de egy darabig még titkolni akartuk. Babonából.
-Elhiszem. De szerintem a többieknek is joguk van tudni… Vagyis, bocsi. Dam-nek joga van tudni.
-És Cec és Pierre?
-Ők le vannak szarva.
-Hélene, ne csináld már ezt, légyszi! – fakadt ki Julie. –Ők is a barátaink…
-… voltak…
-És nekem még most is azok! Attól, hogy te haragszol rájuk, még nem kell nekem és Patou-nak is kiközösíteni őket!
-Jó, tegyetek, ahogy akartok – azzal Hélene sértődötten kivonult a lakásból.
-Én ezt nem bírom. Azt hiszem, elhúzok itthonról. Valamikor este jövök – Julie felállt, és elindult az ajtó felé.
-Hová mész?
-Lovagolni.
-Ne menjek veled? Bármi történhet.
-Nem, ne gyere. Egyedül szeretnék most lenni.
Julie valóban szeretett volna gondolataiba merülni, és ez csak egyedül sikerülhetett neki. Meg se fordult a fejében, hogy esetleg bármi történhet vele, amíg lovagol. Folyton az álma járt a fejében, és nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy talán nem véletlenül álmodta ezt. Az álomban ő volt Caroline,és ez ijesztő… Viszont a pasi – az a Raymond vagy ki – jól nézett ki.
Miközben ezen elmélkedett, míg odaért a lovardába, addig Damien erőt vett magán, és meglátogatta Céciliát. Illetve, csak a cuccaiért ment oda, a lánnyal még a világért se beszélt volna. Cécilia tudta ezt, ezért nem is jött elő a szobájából. Vagy talán azért, mert Damien hangosan figyelmeztette, mikor belépett az ajtón („Jöttem a cuccaimért! Remélem, senki nincs itthon!”). Viszont Pierre nem volt szívbajos.
-Szia, Dam.
-Á, helló, áruló.
-Meddig akarod még ezt folytatni?
-Amíg nem veszed az adást, hogy nem kérünk belőled. És a csajodból se.
-Nem a csajom!
-Ó, akkor csak egy alkalmi szex volt? Annak se rossz…
-Fejezd be!
-Miért? Attól még igaz.
-És amit te műveltél Hélene-nel? Lesmároltad, pedig tudtad, hogy velem jár!
-Az teljesen más helyzet volt… Nem feküdtem le vele.
-Még jó!
-Te viszont lefeküdtél Céciliával. Ami egyáltalán NEM jó.
Pierre erre csak vállat vont, és faképnél hagyta Damient. Még a lakásból is kiment, a srác pedig ott pufoghatott tovább magában.
-Jól van! Ezzel végleg elvágtad magad nálam! Soha többé nem leszünk barátok! Még a nevedet se akarom hallani! Te szemétláda! – kiabált még utána.
-Mi bajod van? – jött ki Cécilia a szobájából. A kiabálás már őt is érdekelte, és úgy gondolta, megnézi Damient, milyen állapotban van.
-Á, a másik kedvenc barátom! Sőt, másképpen: az exbarátnőm. Milyen kedves kis társaságba csöppentem!
-Csak mint én – védte magát Cécilia. Ő nem hagyta, hogy a földbe döngöljék. Legjobb védekezés a támadás.
-Ez szép. Arról viszont ne feledkezz meg, hogy most nem neked kéne megsértődnöd, hanem nekem és Hélene-nek.
-Nem vagyok megsértődve.
Mire Damien válaszolhatott volna, nyílt az ajtó, és Hélene lépett be.
-Kiabálást hallottam. Mi történt?
-Semmi, csak Pierre után ordítoztam – vont vállat Damien.
-És mit csinálsz itt kettesben ezzel a kis…
-Nem kell különféle szép jelzőkkel illetned, értek a szóból – mondta Cécilia, megelőzve a bajt.
-Csak beszéltünk pár szót, merthogy itt lakik, én pedig lejöttem pár cuccomért.
-Értem… Amúgy nagy hírem van! Dam… – fordult a srác felé Hélene. –Nagybácsi leszel.
-Hogyhogy?
-Hát, úgy, hogy… Nem érted? Julie babát vár!
-EZ KOMOLY???
-Igen! És én vettem észre! Simán látszik rajta, annyira szép formája van! – lelkendezett tovább Hélene.
-És mikorra várja?
-Azt nem tudom, meg azt se, hány hetes, de egyelőre még nem akartak róla szólni senkinek. Aztán én mégis rájöttem.
-Ez tök jó. Remélem, minden komplikáció nélkül fog lezajlani a terhessége. Nem lenne jó, ha ez az ismeretlen fickó megint elkezdené zaklatni, és…
-Cécilia, fejezd be! – torkollta le Hélene. –Te jobb, ha meghúzod magad egy ideig! Ilyen dolgokkal meg ne foglalkozz, feleslegesen ne idegeld Damien-t, Julie-t meg pláne ne! A végén elvetél, és az is a te hibád lesz!
-Nem, Hélene! – szólt közbe Damien is. –Céciliának igaza van.
-Tessék?!
-Ha ez a fickó megint feltűnik az életünkben, akkor Julie-re baromira kell vigyáznunk! Most már nem csak róla van szó, hanem a kicsiről is!
Ezzel a két lány is egyetértett. Kár lett volna vitatkozni.
-Apropó, hol van most? – kérdezte Damien. –Remélem, otthon ül, és tévét néz, vagy olvas. Ugye?
-Hát… - egyik lány se tudta, mit válaszoljon. –Menjünk fel, és nézzük meg!
Mikor Patrick közölte velük, hogy Julie lovagolni ment, Damien-t valami nagyon rossz érzés fogta el.
-Megyek utána!
-Ne! – szólt rá Patrick. –Azt se akarta, hogy én elkísérjem.
-De én nem elkísérem, hanem vigyázok rá.
Mire bárki bármit mondhatott volna, Damien már el is tűnt. Mint az őrült, úgy hajtott a lovarda felé.
Julie már befejezte a lovaglást, éppen a nyerget pakolta vissza a helyére.
-Szia, Julie! – köszönt rá valaki. –Hát te? Hogyhogy itt?
A lovászfiú, Arnaud volt az.
-Á, Arnaud! Úgy rám ijesztettél! – mondta Julie. –Hát, én… Csak kijöttem lovagolni egy kicsit. Szükségem volt rá.
-Van az úgy – mosolygott a srác. –Én épp most készültem menni. Jössz velem?
-Nem, kösz. Még rendet rakok a szekrényemben.
-Akkor bezárnád, légyszi a lovardát is? Ma sietnem kell haza, még van egy kis elintéznivalóm.
-Persze, bezárok. Menj csak nyugodtan.
-Oké, köszi szépen! Szió!
-Jó éjt! Szia-szia!
Miután Julie egyedül maradt, csend borult az egész lovardára. Már be is sötétedett, a tücskök is elkezdtek ciripelni, a lovak csöndesen ropogtatták a zabot. A lány a szekrényében pakolászott, rendet rakott, közben halkan dúdolgatott magában. Semmi rossz érzés nem volt benne.
Gondolatai a kisbabája felé kalandoztak. Tudta, hogy még csak sokára fog megszületni, de már a karjában akarta tartani. Aztán Caroline-ra gondolt. Furcsa, hogy ennyire hasonlít rá. Na, meg ez az álom… Nem hisz az ilyesmiben, de ez az egész… Annyira megmagyarázhatatlan. Persze, Patricknak nem fogja ezt fölhozni, mert ő meg még jól ki is röhögi. Nem, erre nincs szüksége.
Egyedül fogja megoldani a dolgokat. Vagy esetleg Céciliával. Ha a lány hajlandó szóba állni vele azok után, hogy nem állt ki mellette Hélene-nel szemben. De hát megszólalni se volt lehetősége barátnője mellett! Arról pedig mindenképpen biztosítania kell Céciliát, hogy ő egyáltalán nem haragszik rá, és ugyanúgy barátnők, mint azelőtt. Persze, azért nem volt szép dolog, amit műveltek Pierre-rel, de most már úgyse lehet visszaforgatni az időt.
Ahogy így elmélkedett, hirtelen zajt hallott, mintha az egyik ajtó becsapódott volna.
-Van ott valaki?
Mikor nem jött válasz, Julie csak vállat vont, és visszafordult a szekrényéhez abban a biztos hitben, hogy csak hallucinált. Néhány perc múlva azonban ismét hangokat hallott, most már közelebbről. Halkan becsukta a szekrényét, és elindult a hang irányába. Nem volt bátor, mint már tudjuk – most se tudta visszafogni magát, reszketett, mint a nyárfalevél.
-Arnaud, te vagy az? Itt hagytál valamit?
Hirtelen eltűnt az összes fény, és sötétség borult a lovardára. Julie lépteket hallott. Nyelt egyet, és a kezébe fogott egy pálcát. Óvatosan közelített a hang irányába, de közben szíve egyre hevesebben dobogott. A hangok az egyik üres karámból jöttek. Julie halált megvető bátorsággal odalépett és feltépte a karám ajtaját. Üres volt.
-Ki van itt? – kérdezte ismét, ugyanis meg mert volna esküdni rá, hogy valakinek a lélegzetét hallotta. Válasz nem érkezett. Ekkor valaki meglökte hátulról, úgy, hogy a lány hasra esett, egyenesen a karámba. Nem ütötte meg magát nagyon, mert a szalmára esett, de rettenetesen megijedt.
Csak egy alakot látott, az arcát nem tudta kivenni a sötétben.
-Ki maga…?
Az ismeretlen nem válaszolt, csak megfogta a lány kezét, és durván felrántotta. Julie sikoltani akart, de egyetlen hang se jött ki a torkán. Támadója magával ráncigálta, szinte a földön húzta a lányt, aki próbált ellenállni.
-Engedjen el! Hagyjon békén!
Egy óvatlan pillanatban Julie kirántotta a kezét a férfi szorításából, és az ellenkező irányba kezdett rohanni. A lépteken hallotta, hogy támadója a nyomába eredt.
-Állj meg! Úgyis elkaplak, te cafat!
Julie berohant a fedett pályára, és a sarokban álló akadályok mögé bújt. Úgy tűnt, a férfi ide is követte.
-Gyere elő! Hidd el jobban jársz, mint ha én talállak meg!
A lány halkan mocorogni kezdett. Kicsit arrébb mászott, felkészülve, hogy majd a kellő pillanatban futásnak eredjen. Ahogy így fülelt, arra lett figyelmes, hogy a lépések elhaltak, semmit nem hallott. Egy kicsit furcsállta, de aztán úgy gondolta, talán a férfi megunta, és otthagyta őt.
Felegyenesedett, és ekkor jött a rémület: támadója ott állt mögötte…
-Megvagy!
-Ááá! Segítség! – sikoltozott Julie, és megpróbált kiszabadulni a férfi szorításából. Ez sikerült is neki, mégpedig úgy, hogy miközben kapálózott és rugdalózott, sikerült eltalálnia a támadót az érzékeny pontján…
-Te szemét kis lotyó… - sziszegte a férfi, térdre roskadva a fájdalomtól.
Julie lélekszakadva rohant ki az udvarra – vagy legalábbis arra rohant, amerre a kijáratot sejtette. A vaksötétségben semmit nem látott, így többször is majdnem felbukott. Érezte, hogy a hasába belenyilall a fájdalom. „Csak a babát ne…!” – villant az agyába. Kezét a hasára szorította, szíve majd’ kiugrott.
Csak rohant előre a koromsötétben, néha meg-megbotlott, de nem állt meg egy pillanatra sem. Hirtelen újra megfájdult a hasa, de ezúttal a hányinger is elkapta. Szemébe könny szökött a fájdalomtól, lába pedig már nem engedelmeskedtek. Megbotlott, és elesett. Annyit még látott, hogy egy autó fényszórói rávilágítanak, de már nem bírta ki addig, hogy megnézze, ki az. Elvesztette az eszméletét.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
