|
56. rész
Csibebaba 2008.09.19. 19:56
 -
Caroline nagyot sóhajtott, és körülnézett a szobában. Már teljesen otthon érezte itt magát, pedig eleinte volt némi bűntudata. De minek? Hiszen itt már jobban érzi magát, mint a saját házában. Raymond kedves volt vele, figyelmes, és szerette őt – nem úgy, mint a férje, aki csak egy trófeát látott benne…
-Itt is vagyok – hallotta Raymond hangját. Odafordult, amerről a férfit hallotta, és elmosolyodott. –Tessék.
-Köszönöm – vette át óvatosan a tálat Caroline. –Nahát! Még porcukrot is szórtál a tetejére? Tudtad, hogy így szeretem?
-Én mindent tudok.
A lány lassan elkezdett enni, vigyázva, nehogy a takaróra ejtse a falatot. Raymond visszafeküdt mellé az ágyba, és úgy nézte Caroline-t, csendben vágyakozva rá. A lány észrevette, és elmosolyodott.
-Ne nézz így rám.
-Miért? Talán nem szabad?
-Nem erről van szó… De nevettetsz evés közben.
-Bocsi, nem akartam – zárta le a témát Raymond. De csak néhány percig bírta ki csöndben. –Tudom, hogy már unod az állandó faggatózást, meg azt, hogy ennyire türelmetlen vagyok, de… Mikor lehetünk végre együtt nyíltan? Úgy értem… meddig kell még titkolóznunk?
-Jaj, Raymond… - sóhajtott fel Caroline. –Ezt már ezerszer megbeszéltük. Ehhez idő kell. Jean-Pierre nem egyszerű eset, ezt te is tudod.
-Igen, de… Annyira jó lenne, ha csak az enyém lennél. Ha nem kéne folyton attól félnünk, hogy mikor nyit ránk, mikor lát meg minket együtt, mikor…
-Jó, jó, tudom! – csitította Caroline a férfit. –De meg kell értened. Nem hagyhatom csak úgy ott. Ő a férjem. Kötelességeim vannak. A válópert meg nem olyan egyszerű beadni.
-De hát gyereketek sincs, aki összekötne titeket! Vagy…? – Raymond furcsán nézett rá.
-Nem, nincs gyerekünk, és nem is vagyok terhes! De… Ő annyira érzékeny. És ragaszkodó.
-Azért ütött meg már többször is.
-Nem, csak egyszer! Attól függetlenül még egyelőre hozzá tartozom…
-Jaj, az ég szerelmére, Caroline! Te annyira jó vagy! – fakadt ki Raymond. –Mi lenne, ha egyszer magadra is gondolnál?
-Gondolok magamra is! – vágott vissza a lány. –Szeretlek téged, és veled akarok lenni! De Jean-Pierre nem fog elengedni egyhamar, ezt próbálom már mióta elmagyarázni neked!
-Miért hagyod, hogy ennyire a markában tartson?! – Raymond igazán kezdett dühös lenni. –Mivel zsarol téged?! És te miért vagy még mindig ennyire a hatása alatt?!
-Mert félek tőle! Mert bármire képes! Emlékszel, a múltkor is hogy viselkedett veled?
-Á, csak… csak ki akart dobni a házatokból.
-Igen! És miért? Mert tudja, hogy mi van köztünk!
-Tudni nem tudhatja, inkább csak sejti – legyintett Raymond.
-Az épp elég. Félek tőle, Raymond. Meg kell értened. Amíg nem hajlandó lemondani rólam, mi nem lehetünk együtt hivatalosan.
-De hát már a körülötted élők is tudják, mi van köztünk! Előttük legalább nem kell titkolózni. Ha a férjed látja, hogy mások is elnézik ezt…
-Te nem ismered Jean-Pierre-t?! Pedig már elég régóta dolgozol neki… Na, mindegy. Tudhatnád, hogy milyen.
-Te meg végre tehetnél valamit ez ellen a lehetetlen helyzet ellen! Ha bánt, jelentsd föl! Add be a válópert! Mi tart vissza?
-Képes, és megöl minket!
-Na ezt azért kétlem…
-Kérlek, ne szoríts sarokba! Egyelőre nem tudok mit tenni.
-Beszélj vele még ma.
-De én…
-Ha nem teszed meg, engem többé nem látsz – mondta halkan, de határozottan Raymond. –És be ne tedd ide még egyszer a lábad.
Caroline döbbenten nézte a férfit, aki most komolyabbnak látszott, mint valaha. Ezt nem mondhatja komolyan…
-Te… Te tényleg ezt szeretnéd? Eldobsz magadtól…? – kérdezte akadozva.
-Döntened kell és tenni végre valamit. Ez így nem állapot. És ez az utolsó szavam. Beszélj vele még ma, különben köztünk vége mindennek.
Caroline érezte, hogy szeme szúrni kezd. Könnyek gyűltek a pillái alatt, melyek lassan csordultak ki onnan. Tudomást se vett róluk. Letette maga mellé a tányért, kimászott az ágyból, csendben felöltözött, és az ajtó felé ment.
-Rendben van… - mondta végül halkan. –Megteszem. Kettőnkért.
Otthon nem különösebben meleg fogadtatásban volt része. Férje a fényesre sikált asztalnál ült, előtte a vacsorája.
-Késtél – mondta hűvösen Caroline-nak.
-Tudom. Sajnálom.
-Azt mondtad, vacsorára hazaérsz.
-Mondtam, hogy sajnálom – a lány rá se nézett férjére. Levette a kabátját, felakasztotta a fogasra, majd könnyed léptekkel besétált az étkező szalonba. –Közbejött valami.
-Valami? Csak nem Raymondnak hívják?! – sziszegte a férfi.
Caroline nem válaszolt. Csak vett egy nagy levegőt, és közelebb lépett férjéhez.
-Megint farmerben vagy. Mondtam, hogy nem illik hozzád. Grófné vagy.
-A huszadik században…
-Az mindegy.
-Beszélni akarok veled – váltott témát a lány.
-Hallgatlak.
-De nem itt. Menjünk be a dolgozószobádba.
-Először ülj le vacsorázni. Aztán majd beszélünk.
-Nem vagyok éhes. Nagyon fontos lenne, hogy beszéljünk.
Mikor végre a férfi dolgozószobájában voltak, Caroline izgalma fokozódott. Tudta előre Jean-Pierre reakcióját.
-Szóval, miről van szó? – ült le az asztala mögé a férfi. Caroline előtte állt, és egyáltalán nem úgy érezte magát, mint egy feleség. Sokkal inkább, mint egy vádlott az ítélőszék előtt. Vagy mint egy vendég a saját férjénél.
-Kettőnkről. Arról, hogy… - alig tudta folytatni. –Hogy… hogy azt hiszem, én már nem… nem tudok tovább veled élni. Nem szeretlek.
A férfi nem válaszolt. Hátradőlt a székében, és fürkészőn nézte a lány arcát. Caroline lesütötte a szemét, és megkapaszkodott az asztal szélében.
-Próbáltam… próbáltam parancsolni az érzéseimnek, de nem ment – folytatta. –Már hónapok óta gyötrődöm, Jean-Pierre. Észrevettél te ebből valamit?
-Talán. Folytasd!
-Nem kényszeríthetsz rá, hogy… hogy akaratom ellenére cselekedjek. Neked sem lenne jó, ha veled maradnék. Nem látnál engem boldognak.
-De legalább itt lennél velem! – fakadt ki a férfi. –És nem járna az a fejemben folyton, hogy vajon mit csinálsz éppen, és kivel…
-De hát ez eddig is a fejedben járt, nem? – kérdezte Caroline halkan. –Már egy ideje…
-Igen, már egy ideje sejtem, sőt, tudom, mi van köztetek Leroy-jal. De engem az a nyikhaj nem fog félreállítani az útból, ezt garantálom!
-Jean-Pierre… Ő nem tehet semmiről, őt ne…
-De igenis tehet! Ha ő nincs, akkor te egyáltalán nem gondolkoznál ilyen dolgokon!
-Honnan tudod?! Hiszen nem is ismersz! Soha nem foglalkozol velem, nem szeretsz!
-Bezzeg Raymond foglalkozik veled, igaz?
Caroline válaszra sem méltatta. Továbbra is elszántan ácsorgott az íróasztal előtt, de érezte, hogy egész testén remegés fut végig.
-Jól van, Jean-Pierre… Te akartad hallani az igazat… Hát, akkor legyen – makacsolta meg magát a lány. –Igen, Raymond foglalkozik velem. Szeret engem. Nem mondja meg, mit csináljak. Nem von felelősségre, ha elkések. Nem üt meg. Nem erőszakos velem. Elfogad olyannak, amilyen vagyok. Nem akar belőlem úrinőt faragni. Figyel rám. Érdekli, amit mondok. Nem töri le a szárnyaimat. Nem akar belőlem kitartott macát csinálni – Caroline érezte, hogy reszket. –És nem szól rám, ha farmert veszek fel!
Jean-Pierre csendben hallgatta a lány monológját. Végül halkan csak ennyit mondott:
-És te elhiszed minden szavát, minden tettét? Az egy hazug kis senki…
-Szeretem! – fakadt ki a lány, majd zokogásban tört ki. –Ő az, akit igazán szeretek!
-Tudod is te, mi a szerelem! – ugrott föl az asztaltól a férfi. –Ezt hallgatni se bírom tovább! Takarodj innen! Látni se akarlak!
Caroline-nak nem kellett kétszer mondani, már ott se volt. Férje még sokáig töprengett azon, amit a lány mondott neki, de végül csak vállat vont, és nem foglalkozott vele többet. Úgyse hagyja el, ezt garantálja.
-Julie! Julie! Hallasz engem?
Julie nagyon lassan nyitotta ki a szemét. Otthon volt, az ágyában feküdt, de hogy hogyan került oda, arra már nem emlékezett. Damien-t látta meg először, aztán Hélene-t, majd Patrickot.
-Mi történt? – kérdezte halkan. Semmire nem emlékezett, csak a rémületre, ami átjárta a lelkét. Aztán még egy dolog beugrott neki… -A kisbabám! – sikoltott fel, kezét ösztönösen a hasára kapta, majd felült az ágyon. –Mi történt vele? Ugye… ugye… ugye nem vesztettem el? – kérdezte hisztérikusan.
-Biztosan nem – ült le mellé Hélene. –Akkor véreznél. És borzalmas fájdalmaid lennének.
Julie felsóhajtott, és egészen picire összehúzta magát. Nem tudta, hogy álmodott-e vagy csak képzelődött, de ez az egész, amit látott, annyira valóságosnak tűnt. Mintha ő lett volna Caroline…
-Mi baj van? – kérdezte Patrick. –Olyan sápadt vagy. Történt valami, amit még nem tudunk? Vagy esetleg eszedbe jutott valami? – tette hozzá reménykedve, hátha a lány elmondja neki, mit látott, mit élt át. Ő ugyanis tudott valamit, amit Julie még nem.
-Nem, nem, semmi! – rázta meg a fejét Julie, de közben még mindig Caroline-t látta maga előtt, amint a férjével beszél.
-Szegény a földön feküdt ájultan, amikor rátaláltam – mondta Damien. –Még szerencse, hogy megláttam, különben ki tudja, mi történt volna vele.
-Üldözött valaki… - szólalt meg ismét Julie. –Azt hiszem… azt hiszem, ő volt az… az az ember…
-Uramisten… - suttogta Hélene. –Mi megmondtuk, hogy veszélyes egyedül elmenned lovagolni!
-Az a lényeg, hogy most már itt van velünk! – ölelte át Patrick. –Képzeld, Julie, beszéltem az egyik barátommal, akinek a felesége virágboltos, és ők tök ingyen vállalták a díszítést az esküvőnkre.
-Nahát, ez szuper! – mosolyodott el Julie. –Akkor te már el is kezdtél készülődni az esküvőnkre! Mi van veled?
-Felnőttem…
Hélene nem szólt semmit, csak némán nézett maga elé, gondolataiba merülten. Aztán hirtelen felnézett.
-Julie… - szólalt meg. –Mondd csak… Nem álmodtál véletlenül valamit?
-Ne… nem… - mondta halkan a lány. –Miért?
-Mert mi mindannyian hallottunk téged beszélni…
-Igazán? – nyelt egyet Julie. –És… és mit mondtam?
-Már nem tudom annyira – vont vállat Hélene. –Csak valakivel nagyon akartál beszélni… Azt mondtad, sürgős. Meg valakiről beszéltél, aki „szeret téged, nem veszekszik veled, nem töri le a szárnyaidat”, meg ilyesmi.
-Biztosan csak egy rossz álom volt… - dadogta zavartan Julie.
-Előtte valami porcukorról is beszéltél – szólalt meg Patrick is. –Meg… meg válóperről. Talán velem álmodtál, és máris váltunk? De hiszen még össze se házasodtunk! – nevetett fel a srác.
-Nem, nem veled álmodtam – bökte ki végül a lány.
-Akkor?
-Megint… megint Caroline-t láttam – sóhajtott fel. –A férjével beszélgetett. Meg… Raymonddal…
-Ki az?
-A szerelme. Vagyis csak volt. Szóval vele beszélt az álom elején.
-Pontosabban, te beszéltél vele – helyesbített Damien. –Érdekes volt…
-Én voltam Caroline… - suttogta Julie. –Egyszerűen… nem tudom megmagyarázni az érzést… Átélem, amit ő érez… Már nem először láttam őt… Voltak látomásaim is… Hangokat hallottam… Kezdek megbolondulni? – nézett fel végül könnyes szemmel.
-Jaj, és ezt eddig miért nem mondtad el nekünk? – Patrick még erősebben magához ölelte a lányt. –Talán tudtunk volna segíteni.
-Hogyan? – törölte meg a szemét a lány.
-Én tudom – mondta Hélene. –Vagy legalábbis van egy ötletem.
-Micsoda?
-Azt hiszem, meg kéne látogatni egy régi ismerősömet. Ő ilyen dolgokkal foglalkozik. Talán ő tud nekünk segíteni.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
