|
57. rész
Csibebaba 2008.10.20. 15:57
 -
Az elkövetkező napot Julie és Patrick azzal töltötte, hogy az esküvőjük fontos és kevésbé fontos részleteit beszélték meg. Julie-nek egyelőre nem volt bátorsága elmenni Hélene ismerőséhez, az esküvőt viszont fontosnak tartotta, és minél előbb szeretett volna túllenni a még meg nem beszélt részleteken.
-Na és mi legyen a virágokkal? – kérdezte Patricktól, miközben egy katalógussal a kezében leült a kanapéra.
-Mi lenne? Nem értem.
-Hát, hogy milyen virág legyen a díszítés? Rózsa? Liliom? Orchidea? Tulipán?
-Legyen rózsa. Fehér rózsa.
-Ez olyan volt, mintha azt mondtad volna: „Bond. James Bond.”.
-A lényeget értetted, nem?
-Én a liliomra gondoltam.
-Akkor legyen az. Édes mindegy.
-Az öltönyöd? Megvan már?
-Nincs.
-Mi az, hogy nincs?! – csattant fel Julie. –Alig van már időnk az esküvőig!
-Gondolom, te már ezer éve kiválasztottad a ruhádat…
-Naná! Ma is megyek például próbára.
-Ma nem Hélene ismerőséhez mész?
-Nem… - Julie direkt kerülte a srác tekintetét. –Majd elmegyek oda is, de nem… nem most.
-Te tudod… Viszont, ha gondolod, elmegyek veled.
-A zenét is meg kell még beszélnünk! – váltott témát Julie. –Milyen zene legyen? Kit hívjunk el?
-Én arra gondoltam… - mosolygott Patrick. -… hogy esetleg én is játszhatnék az esküvőn. Meg elhívnám a régi haverokat is, akikkel anno együttesünk volt. Isteni lesz!
-Nézd, Patou… - mosolyodott el Julie is. –Ez tök jó, de… Az esküvőnkön te vőlegény leszel, és nem gitáros.
-Énekes is voltam.
-Az most mindegy. Lényeg a lényeg: nem szeretném, ha mással foglalkoznál a saját esküvődön.
-Csak hallgass meg néhány számot, és meglátod, megváltozik a véleményed!
-Patou…
-Nem! Meg kell hallgatnod a dalainkat! – azzal berohant a szobába, és előhozta a gitárját.
Ezután végtelennek tűnő órák következtek. Julie csak ült a kanapén, hallgatta Patrickot, aki gitárkísérettel borzasztóbbnál borzasztóbb dalokat énekelt a dohányzóasztalon ülve, és úgy tűnt, egyáltalán nem veszi észre a lány arcán a tömény döbbenetet és unalmat. Egy dal befejeztével és két óra múlva, Patrick büszkén szólalt meg:
-És ez volt a „Dögös cica”!
-Tényleg? – kérdezte unottan a lány. –Azt hittem, a „Három vak egér”…
-Neeem, a „Három vak egér” így van: „Egyszer volt, hol nem volt…”
-Jó, jó, jó! Elég lesz! Köszönöm! – szakította félbe Julie. –Eleget hallottam.
-Szóval játszhatok az esküvőn? – lelkesedett Patrick.
-Igen… - sóhajtott fel Julie.
-Komolyan???
-Komolyan… - a lány lehunyta a szemét. –Komolyan nem! Jaj, Patou! Ez szörnyű volt!
-De hát…
-Érdekes, meg vicces, meg… meg… meg értem én, hogy gimis korotokban alakítottátok az együttest, tehát nagy múltja van, de akkor is! Ez a zene nem egy esküvőre való.
-Akkor hová? Füstös kiskocsmákba? Ezt akartad mondani?
-Nem.
-Jó, mindegy – Patrick kicsit csalódott volt. –Akkor… Akkor hagyjuk. Nincs harag. De tényleg.
-Jól van – nyugodott meg Julie is. –Figyelj, most elmegyek Ceccel a menyasszonyi ruha-szalonba. Tudod, újabb próba.
-Jó, de siess haza. Délután elmegyünk Hélene ismerőséhez.
-Inkább a meghívókat intézzük. Vagy tudod, mit? Intézd te egyedül, amíg nem vagyok itthon! Így legalább hasznossá teheted magadat. És beszélj a kajás fickóval is. De anyámmal ne, mert akkor ő akar majd mindent intézni.
-Az éttermet lefoglaltad már?
-Nem, ez is olyan pasi-dolog. Szóval, mi lenne ha… - Julie jelentőségteljesen ránézett jövendőbelijére, aki vette a célzást.
-Oké, elintézem. Meg kiválasztom az öltönyömet is.
-Na, végre.
A délután szinte teljes egészében a ruhapróbával telt. Julie-nek sehogy se tetszett a ruha esése, ezért már kb. a nyolcvanadik variációt kérte derékbőségben, dekoltázsban, vállpántban… Cécilia már hatalmasakat sóhajtott, az órát nézegette, és közben megivott egy pohár pezsgőt.
-Na, milyen? – fordult felé Julie mosolyogva. Cécilia lenyelte a pezsgőt, és csak utána válaszolt.
-Meseszép. Mint egy hercegnő.
-Ja, szerintem is! – Julie visszafordult a tükör felé, és kényeskedve illegetni kezdte magát. –Idenézz, milyen szépen hullámzik az abroncs! Na meg a tüll! Jaj, hol a fátylam? Claire! – kiabált a ruhaszalonos lánynak. –Claire!
-Igen, Julie? – szaladt oda Claire a raktárból.
-Elkérhetném a fátylamat is? Tudod, hogy teljes legyen az összkép.
-Máris hozom.
Mikor Julie azt is felvette, úgy érezte, soha nem volt még ilyen boldog.
-Cec, felfogtad, hogy már csak egy hét van az esküvőig?
-Kettő.
-Tényleg?
-Aha… De ezt neked jobban kéne tudni…
-Nem baj – Julie mosolyogva riszálta magát a tükör előtt, míg egyszer csak meglátott valamit (pontosabban valakit) a háta mögött. Úgy megrémült, hogy majdnem leesett a sámliról, amin állt.
Caroline-t pillantotta meg, közvetlenül maga mögött. A fiatal lány elgondolkodva nézte Julie-t, majd halványan elmosolyodott, de szemében könnyek gyűltek.
-Te jó ég…! Caroline… - mondta Julie.
-Mit mondtál, Julie? – nézett rá Cécilia.
-Ott van Caroline! – Julie még mindig látta hasonmását. Olyan volt, mintha egészen közel állt volna hozzá, de mégse érhette el. –Édes istenem, ne! Tűnj már el! – sikoltotta a lány.
-Julie, mi baj van? – Cécilia nem értett semmit.
-Mit akarsz tőlem?! Nem tudom, ki voltál, nem ismerlek téged! Hagyj már békén! – zokogta Julie. Caroline továbbra is őt nézte, majd közelebb lépett hozzá. Julie erre úgy megrémült, hogy hirtelen hátratántorodott, és leesett a sámliról.
-Julie! – sikoltotta Cécilia, és odaugrott, hogy elkapja a lányt.
-Nem bírom tovább, Cec… - sírta Julie. –Caroline kísért engem! Mindenhol őt látom, vele álmodok, átérzem a fájdalmát, a boldogságát, mindent! Olyan, mintha én ő lennék…
-Jaj, nyugodj meg! Gyere, menjünk haza! – ölelte át Cécilia a lányt. –Otthon lefekszel, iszol egy teát, és minden rendben lesz…
-Inkább egy jó kis konyakot kérnék…
-Szerintem Patou is elég lesz neked…
Miután hazaértek, Patrick még egy jó darabig nem ért haza. Cécilia addig Julie-vel maradt, majd kettesben hagyta őket. Ő is szeretett volna Damien-nal beszélni, de a srác még mindig levegőnek nézte.
-Mi történt, Julie? – kérdezte Patrick, amikor hazaért, és meglátta a lány halvány arcát.
-Megint láttam…
-Kit?
-Caroline-t… Ott volt… a… a ruhaszalonban… engem nézett… Megint láttam! – sírta el magát Julie. –Nem bírom tovább, Patou!
-Én mondtam, Julie. El kell mennünk ahhoz a nőhöz.
-De én nem akarok! Félek!
-Mitől? Ő meg tudja mondani neked, miért látod folyton Caroline-t, miért éled át az érzéseit, miért álmodsz vele! Én nem hiszek az ilyesmiben, de most én is azt mondom, hogy muszáj egy próbát tennünk vele.
-Szóval menjünk el ahhoz a jósnőhöz…
-Nem jósnő, spiritiszta.
-Egyre megy – sóhajtott Julie. –Jó, menjünk. De végig legyél ott velem!
Mire odaértek, a lány úgy érezte, inába szállt a bátorsága. Pedig Hélene is velük ment, hogy ne legyenek annyira elveszettek a spiritiszta nőnél. Ahogy beléptek, Patrick egyből megbánta, hogy ő is elment. A szobában félhomály volt, füstölő illat, mindenhol kártyák, szimbólumok, áttetsző vagy sűrű anyagból szőtt függönyök, és egy hosszú, elég kényelmesnek tűnő pamlag, amire a srác egyből leheveredett.
Nem vette észre, hogy közben a nő előjött, és fölé hajolt.
-Talán maga lesz a páciensem? – kérdezte halk, reszelős hangon. Patrick kinyitotta a szemét, és a látványtól ugrott egy hatalmasat.
A nő nagy szemüveget viselt, hosszú láncot, csörgős karkötőt, és valami keleti szimbólumot ábrázoló fülbevalót. Alapjában véve nem volt csúnya nő, sőt, valamelyest fiatalnak is hatott, de ez a sok misztikus izé, amit magára aggatott…
-Nem, ő csak kísérő – szólalt meg Hélene. –Szia, Maureen!
-Á, Hélene! Hát csak eljöttél?
-Igen, és akkor előre is engedem a páciensedet… - azzal Hélene Maureen felé lökdöste Julie-t, aki megpróbált köddé válni. Tartott ettől a dologtól. És a látomásoktól.
-Szia! Maureen vagyok. Megengeded, hogy tegeződjünk, ugye?
-Persze. Julie – nyújtotta a kezét a lány. – Ő pedig Patrick, a vőlegényem.
-Szimpatikus… - nézett rá Maureen a srácra. Patrick azóta felkelt a díványról, és megpróbált nem tudomást venni arról a különös érzésről, ami elfogta a szobában.
-Maga is nekem – válaszolt gúnyosan, majd óvatosan az egyik sarokba húzódott. Maureen csak egy fáradt pillantást vetett rá, aztán inkább Julie-hez fordult.
-Nos, akkor ülj le ide, és mesélj valamit, hogy miért vagy itt!
Julie bátortalanul ránézett Hélene-re, aki bólintott. Visszafordult Maureen felé, és belekezdett.
-Látomásaim vannak… Egy nőről, akit Caroline-nak hívnak… Az egész kábé egy-két hónapja kezdődött, amikor az egyik barátnőmet elvitték egy kastélyba… valahol a Loire mentén… Ő látott egy festményt Caroline-ról, és olvasta a naplóját is… Azt mondta, teljesen úgy néz ki, mint én. Aztán… Aztán Patrick… a vőlegényem – pillantott rá a srácra, aki egy pakli kártyát lapozgatott éppen. –Szóval… ő is járt ott, és… és hozott fényképeket is… Azóta többször láttam már Caroline-t is… És a birtokomba jutott néhány kép és levél, ami Caroline-hoz és a szerelméhez… fűződik… Habár ő férjnél volt… De ez nagyon bonyolult!
-Minden kis részlet fontos lehet!
-Caroline már meghalt… Ezt biztosan tudom… Többször álmodtam is vele… De a legijesztőbb, hogy… hogy érzem is őt… Átérzem, amit ő érez… Sokat szenvedett… Szinte beleborzongok, amikor rágondolok, vagy… vagy érzem… Széttépi a szívemet az a szenvedés, amit átélt… Nem tudom, mi ez! Néha az ő szemével látok… Mármint álmomban… Olyan, mintha én ő lennék.
Maureen felsóhajtott.
-Tudok segíteni. Vagy legalábbis megpróbálok. Feküdj le a díványra.
Julie így tett. Hélene kicsit távolabb húzódott, leült Patrick mellé. Ahogy egymásra néztek, mindketten tudták, hogy ugyanarra gondolnak: féltik Julie-t.
-Most mély hipnózisba fogsz kerülni… - kezdte halkan Maureen. –Mire hármat számolok, álomba merülsz. De hallani fogod, mit mondok, mit kérdezek. Mindent el kell mondanod, amit látsz. Értesz engem?
-Igen… - suttogta Julie.
-Akkor kezdjük… Hármat számolok… Egy…
Julie lehunyta a szemét. Megpróbált mindent kizárni, ami zavaró tényező lehetett a számára.
-Kettő…
Álmosság szállt rá, és valami szokatlan fáradtság. Úgy érezte, teste teljesen belesüpped a díványba. Megpróbálta felemelni a kezét, de nem tudta. Egyszerűen nem volt hozzá ereje.
-Három…
Ekkor a lány számára megszűnt a külvilág, a szoba, minden. Egy számára ismeretlen világba lépett be – vagy talán nem is volt annyira ismeretlen…
-Hol vagy most? – kérdezte Maureen, de Julie nagyon távolinak érzékelte a hangját.
-Egy nagy házban… Vagyis inkább kastélyban. A falakon festmények vannak, nagy festmények. Főleg portrék. A folyosón kő van, a cipőm is nagyon kopog rajta.
-Mit viselsz?
-Halvány rózsaszín, könnyű anyagból készült blúzt, és hosszú, kicsit abroncsos szoknyát, ami kicsit sötétebb… rózsaszín… Magassarkú cipő… van rajtam… A nyakamban vékony ezüstlánc van… egy szívvel… rózsakvarc…
-Mit csinálsz éppen?
-Rohanok… Nagyon… nagyon szaladok… Sietek valahová…
-Hogy érzed magad?
-Félek… Rettenetesen félek… - Julie-nek elcsuklott a hangja.
Ezután a képek teljesen összemosódtak előtte. Átlépett a másik világba, számára megszűnt a jelen. A múlt átvette a hatalmat. Teljesen visszakerült a múltba.
Egy nagyon hosszú folyosón rohant, cipője hangosan kopogott a kövön. Szoknyáját kissé felemelte, hogy könnyebben tudjon szaladni. Mikor elért a főlépcsőhöz, ruháját még inkább megemelte, de a tempóján alig lassított, szinte ugyanúgy rohant le a bársony szőnyeggel borított lépcsőn is. Cipője halkan koppant a fokokon.
Hirtelen a lépcső alján megpillantott egy fiatal lányt, aki ott szolgált. Egyenesen hozzárohant.
-Odette! – kiáltotta a lány nevét. Az odafordult, és majdnem leejtette a tálcát ijedtében.
-Igen, asszonyom?
-Jaj, Odette, már ezerszer kértem, hogy ne szólíts asszonyomnak! Caroline vagyok.
-Hát… rendben, Caroline…
-Hol van Jean-Pierre? Nem láttad őt véletlenül?
-De igen, Caroline! Monsieur Leroy érkezett hozzá látogatóba, őt fogadta.
Caroline-ban elhűlt a vér. A férje és Raymond együtt! Atyaisten!
-És nem tudod, merre mentek?
-Sajnos nem, assz… Caroline. Nézze meg őket a dolgozószobában.
-Már néztem, de nincs ott senki. A hálószobában is jártam, az étkezőben is, a szalonban is… Mindenhol!
-Akkor talán a kertben lehetnek.
-Köszönöm, Odette!
Caroline a kapu felé rohant, ott pedig majdnem feldöntötte a komornyikot.
-Jaj, bocsáss meg, Maurice!
-Semmi baj, Caroline! De hát hova ez a rohanás?
A lány azonban nem válaszolt, csak szaladt tovább. Cipője már a füvet taposta, szíve majd’ kiugrott a félelemtől. Nagyon rosszat sejtett. Ha a férje Raymond-nal akar beszélni, az már régen rossz. De ha bármit tesz vele… Nem akarja, hogy boldog legyen? Ha rájött, hogy megcsalja őt Raymond-nal, akkor miért nem válik el tőle inkább? Akkor legalább élhetnék a saját életüket mind a ketten! Két össze nem illő ember…
Hirtelen megpillantotta a két férfit. A kerti kis tó mellett álltak, a madáritató közelében. Nem tűnt úgy, mintha egymásnak estek volna, de azért nem volt baráti se a hangulat. Raymond kissé lehajtott fejjel állt ott, míg Jean-Pierre csípőre tett kézzel, kicsit összevont szemöldökkel nézte a férfit. Caroline megállt, kezét a szívére szorította, miközben kifújta magát. Lassan közelebb ment a két férfihoz, de ügyelt rá, hogy ne vegyék észre. Elbújt egy fa mögé, onnan lesett ki óvatosan, kihallgatva a két férfi párbeszédét.
-Tagadod? – kérdezte Jean-Pierre fenyegetően.
-Nem – Raymond bátran a szemébe nézett. –Caroline és én szeretjük egymást.
-Szerelem… - sziszegte Jean-Pierre. –Csak dobálóztok ezzel a szóval, mikor azt se tudjátok, mit jelent! Én vagyok az, aki igazán szereti Caroline-t!
-Méghogy szereti! Hogy képzeli ezt?! Nem sül le a bőr a képéről, hogy ilyet mer mondani?! Bántotta őt, nem is egyszer! Zsarolja lelkileg! Nem hagyja, hogy elváljon magától! Pedig már nem is szereti magát, velem akar élni!
Caroline érezte, hogy könnyes lesz a szeme. Összehúzta magát a fa törzse mögött, és alig mert kikukucskálni onnan. Látta, hogy férje közelebb lép Raymondhoz.
-Nem érdekel a véleményed, nyálhuszár. Caroline az enyém.
-Ne beszéljen róla úgy, mint egy tárgyról! Nem birtokolhatja soha!
-Mennyit adjak, hogy eltakarodj az életünkből? – Jean-Pierre kezdett kijönni a sodrából.
-Nekem csak Caroline kell!
-Megbíztam benned, Leroy… Szemét gazember. A családi vállalkozás könyvelője voltál, mindenről tudtál… Erre elcsábítod a feleségemet! Megaláztál, lejárattál a hátam mögött!
-Nagyon sajnálom, hogy így látja. Én nem akartam semmi rosszat, egyszerűen így alakult.
-Nem érdekel, Leroy. Az egyetlen, amit tehetsz, hogy szépen elmész innen valahová. Jó messzire. Nem akarlak többet a feleségem közelében látni.
-Caroline menekülni akar magától, Brancheverte. Nem szereti magát, fogja már föl! Miért akarja magához láncolni?!
-Takarodj innen! – sziszegte Jean-Pierre.
-Csak Caroline-nal távozok. Szóljon neki.
-Nem hallottad, te rohadék?! – ordította a férfi. –Tűnj a szemem elől!!!
-NEM!
Jean-Pierre erre nekiugrott Raymondnak. Caroline nem bírta tovább a fa mögött, felsikoltott, és odarohant hozzájuk.
-Fejezzétek be! Elég volt!
-Caroline, te maradj ki ebből! – lökte arrébb a férje.
-Ne gyere ide tényleg, Caroline! – kérte Raymond is. –A férjed egy vadállat, képes megölni téged!
-Először téged öllek meg! – Jean-Pierre egy óriási pofont adott Raymondnak, aki megtántorodott, szájából vékony csíkban eleredt a vér.
-Elég! – sikoltotta Caroline, és odarohant Raymondhoz. Védelmezőn átölelte, könnyes arcát a férfi ingébe törölve. –Jean-Pierre, állj le! Ezzel nem érsz el semmit!
-Caroline, miért teszed ezt velem?! MIÉRT?! – férje szinte szédült a dühtől, egész testében remegett.
-Már ezerszer megmondtam, Jean-Pierre! Nem szeretlek! Engedj elmenni Raymond-nal, kérlek! – esdekelt a lány.
-Nem… Soha…
-Kérlek…
-Megmondtam, hogy nem! – kiabálta a férfi, és vadul nekirontott a párnak. Raymond félrelökte Caroline-t, nehogy valami baja essen.
-Ne, Raymond! – sikoltotta a lány, miközben ő is a földre zuhant. Mire feltápászkodott, férje és Raymond már egymással dulakodott. –Hagyjátok abba! Ne! Nem ér annyit!
De a két férfi szinte meg se hallotta Caroline könyörgő hangját. Ütötték-verték egymást, mígnem Jean-Pierre akkorát lökött Raymondon, hogy az elesett, és beverte a fejét a madáritatóba. Halántékán vérző seb keletkezett, amely egyre vörösebb lett.
-Neee!!! – kiáltotta Caroline. –Raymond!!!
A férfi azonban nem ájult el, kezét a sebre szorította, és felállt a földről. Nem tudott stabilan állni, meg kellett kapaszkodnia a kőtálba, amelynek peremén most egyetlen madár sem ült.
-Brancheverte… - nyöszörögte. –Maga… őrült…
-Raymond! – Caroline hangja áthasította a csöndet.
-Nem… Nem engedem, hogy… hogy bántsa Caroline-t… Nem…
-Pofa be! – Jean-Pierre fenyegetően közelebb lépett hozzá.
-Szeretem… Engedje el…
Raymond, ahogy ezt kimondta, megtántorodott, gyönge léptekkel elindult Caroline felé, de elvétette az irányt, és a kerti kis tóba zuhant.
-Caroline…! – ez volt az utolsó szava. Arcát már félig borította a vér; a vízben nem kapálózott sokáig, és hiába nem volt mély a tó, Raymond feje alábukott, és nem jött fel többé.
A csönd szinte félelmetes volt. Még a madarak se csicseregtek, a szél is épphogy megborzolta a fák lombjait. Caroline-nal elállt a lélegzete, majd szinte, mint egy őrült, rohant oda a tóhoz, térdre esett a partján, mind a tíz körmével ragadta meg szerelme testét, kirángatta a partra, és ráborult a mellkasára. Az egyetlen hang, amely hallatszott, Caroline sikolya volt, mely zokogásba fulladt. A lány tombolt óriási bánatában, sikoltott, ordított, könnyei ömlöttek s majd’ megfojtották.
-Meghalt!!! – sikoltotta. –Raymond!!! Te drága, drága… - zokogott. –Neeem!!! Édes Istenem, ez nem lehet igaz… Neeem!!!
De még gyászolni se hagyták. Erős szorítást érzett a karján, vaskéz fogta át, és durván felrántotta őt a földről.
-Gyere innen! - a hang száraz volt, és szenvtelen. –Gyere, ha mondom! – a szorítás kicsit enyhült.
-De Raymond… - zokogta Caroline. –Meghalt! – megpróbált visszatérdelni szerelme mellé, de férje elhúzta őt onnan. Szorosan magához ölelte, arcát a lány hajába temette.
-Gyere már! – hangja már nem volt olyan parancsoló, inkább könyörgőbe ment át. Már nem szorította a lányt, a legkevésbé sem akart vele durván bánni. Továbbra is a karjaiban tartotta, de Caroline hirtelen kitépte magát a karjaiból.
-Te ölted meg… - a lány hangja megváltozott, a felismerés hangjaként csengett. –Te voltál az… Hiszen… Hiszen te ölted meg! Te!
-Gyere! – Jean-Pierre alig bírt a kapálózó lánnyal.
Caroline, úgy tűnt, mintha megbolondult volna. sírt, kiabált, sikoltozott, össze-vissza karmolta férjét, miközben az a kastély felé húzta. Lassan elhagyták azt a helyet, ahol Raymond feküdt, de Caroline még mindig maga előtt látta a jelenetet, ahogyan szerelme a halálát lelte. Hevesen rázta a fejét, könnyei teljesen összemaszatolták már az arcát, de a lány nem bírta tovább: ájultan esett össze.
-Három! – hallotta Julie, mire kinyitotta a szemét. Újra a spiritiszta szobájában volt, a díványon feküdt. Érezte, hogy az ő arca is könnyes. Teljesen leizzadt, szíve hevesen dobogott, kezét pedig valaki szorította. Patrick volt az. Hélene is mellette térdelt, Maureen pedig fölé hajolt.
-Raymond… - szipogta Julie. –Meghalt. Belefulladt a kis kerti tóba. Láttam az egészet. Ott voltam…
-Sírtál, sikoltoztál… - mondta Patrick. –Borzasztóan szenvedtél. Rémes volt még nézni is.
-Mi történik velem? – fordult a lány Maureen felé.
-Azt hiszem… sőt, biztos vagyok benne. Tudom…
-Szerintem egyre gondolunk… - szólt Hélene is.
-De hát mi…?
-Caroline… - sóhajtott fel Maureen. –Caroline te voltál előző életedben, Julie. Te és ő… egy és ugyanaz a személy.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
