|
60. rész
Csibebaba 2009.03.03. 15:56
- -És… még ezt is küldte… - Cécilia egy vékony, drágakövekkel kirakott aranyláncot nyújtott Julie felé.
Julie megbabonázva nézte a láncot, és ahogy kézbe vette, egyből megrohanták a látomások.
Dühösen, kipirult arccal rohant fölfelé a lépcsőn, hátra se nézett.
-Caroline! Állj meg! – hallotta a hangot a háta mögött. Megfordult.
-Mi az?!
-Miért akarsz állandóan veszekedni velem?!
-Én? Soha!
-Most is azt csinálod! – férje dühösen rácsapott a korlátra.
-Igen, mert kiállhatatlan vagy! – vágta oda a választ a lány. –Mi a fenének kellett jelenetet rendezned ott, a teraszon?!
-Mert Leroy a lábadat fogdosta!
-Nem fogdosta, csak megnézte a láncot! – Caroline, hogy nyomatékosítsa a mondatot, felhúzta a ruhája szegélyét, így a vékony, arany bokalánc megcsillant a gyertyák fényében.
-Mi köze hozzá?!
-Annyi, mint neked ahhoz, hogy mit csinált Raymond!
-Caroline…
-Elegem van ebből az egészből! Rohadtul viselkedsz velem, szinte börtönbe zársz! Ha csak rá merek nézni valakire, cirkuszolsz! Hordom ezt a láncot, hogy mindenki lássa, milyen gazdagok vagyunk! – Caroline jól megnyomta az utolsó szavakat, jelezve, hogy férjétől idéz. –De nekem nem ez kell, Jean-Pierre! Nekem nem egy csillogó-villogó ékszer kell ahhoz, hogy boldog legyek!
-Én viszont nem bírom elviselni, hogy más férfi simogassa a lábadat, és úgy nézzen rád, mintha… mintha… mintha vetkőztetne a szemével!
-De nem kell állandóan a nyakamba lihegned! Mondd, te ennyire nem bízol bennem?! Mert akkor semmi értelme, hogy továbbra is együtt maradjunk!
-Nem, csak… Raymondra vagyok nagyon féltékeny – sóhajtott fel Jean-Pierre. –Ő a legnagyobb ellenfelem.
Caroline felnevetett. Hidegen, mindenféle érzelem nélkül.
-Ellenfél… Nocsak, Jean-Pierre, berezeltél?
-Nem akarlak elveszteni, Caroline…
-Akkor viselkedj normálisan velem. És ne járj folyton a nyomomban. Bízz bennem.
Jean-Pierre válaszként megragadta felesége kezét, és megcsókolta. Hosszan, szerelmesen tapasztotta ajkát Caroline illatos kézfejére. A lány felsóhajtott, majd elhúzta a kezét.
-Jó éjszakát, Jean-Pierre.
-Jó éj… De hát még találkozunk! Hiszen együtt…
-Nem, Jean-Pierre. Nem alszunk együtt, és semmi mást se csinálunk. Ma éjjel külön szobában térünk nyugovóra. A legközelebbi estélyig nem megyek veled sehova, és látni se akarlak a hálószobámban. Most pedig jó éjszakát.
Azzal Caroline felment a lépcsőn, és halkan becsukta maga mögött szobája ajtaját. Jean-Pierre még egy ideig a lépcső alján ált, majd megfordult, és a csalódottságtól és a vágytól reszketve bezárkózott a dolgozószobájába.
-Jól vagyok! – jelentette ki Julie azonnal, ahogy visszatért a jelenbe. –Nem volt semmi gáz. Tök nyugis emlék volt. Senki nem halt meg.
-Na jó, ebből elég! – jelentette ki Pierre. –Ezt így nem csináljuk tovább. Jóformán semmit nem tudunk erről a Caroline-ról, se az életéről, csak azt, amit Julie elmond a látomásaiból, és amit a naplójában leírt. Nyomozni fogunk! Ki tart velem?
Senki nem válaszolt, inkább nagy érdeklődéssel a padlót kezdték tanulmányozni. Patrick tett egy bátortalan kísérletet az asztalon lévő tálból elcsenni egy csokis sütit, de nem sikerült neki.
-Patrick?! – csapott le rá egyből Pierre. Szegény srác egyből elfelejtette szándékát, miért is közelítette az asztalhoz.
-Mi… Mi van?
-Te fogsz nekem segíteni!
-Én aztán nem! Kérd meg Hélene-t, vele jársz!
-Most mi van? Félsz?
-Nem, de engem ez a dolog… ez a dolog… Igen, jól van, nyertél! Megrémiszt! Pierre, az ég szerelmére! Egy halott nő után nyomozunk!
-És?!
-Én ezt nem csinálom. Még a végén visszajön.
Pierre elnevette magát.
-Azt hittem, te nem hiszel az ilyenekben.
-Jól van már, nem kell ezen lovagolni. Én nem csatlakozok hozzád, és kész. Kérj meg mást. Mondjuk Julie-t. Ő lesz a médium.
-Te mit dumálsz?! – csattant fel a lány. –Neked már így is sok van a rovásodon, még egy beszólás, és a küszöbön találod magad!
-Jó, mindegy, megcsinálom egyedül! – jelentette ki végül Pierre. –Annyira nem lényeg, hogy legyen segítőm.
És Pierre megcsinálta. Egyedül. Telefonált, e-mailezett, leselkedett, és egy szép napon becsöngetett egy lakásba. Egy nő nyitott ajtót, alig tűnt többnek 30 évesnél. Pedig már 40 is elmúlt.
-Tessék – a nő félénken nézett ki a résnyire nyitott ajtó mögül. Szeme nagy és fényes volt, arca még mindig kislányosan bájos, haját szoros kontyba fogta össze a tarkóján.
-Az én nevem Pierre… Pierre Garrand.
-Kit keres?
-Egy bizonyos… - Pierre kissé elgondolkodott, majd egy cédulát vett elő a zsebéből. –Egy bizonyos Odette de Charmer-val szeretnék beszélni.
A nő egy pillanatra elhalványult, majd kissé élettelibb színben, piros ajkait lassan mozgatva halkan válaszolt:
-Nem tudom… nem tudom, ki az. Nem… nem ismerem…
-Kérem! Nekem ezt a címet adták meg! – Pierre nem tágított. Kezét rátette az ajtóra, amikor a nő be akarta azt csukni. –Segítsen! Ha esetleg tudja, hol lakik de Charmer asszony…
-Nem… nem tudom! – a nő zavartnak tűnt. –Nem ismerem! Itt nem lakik semmiféle Odette! És semmilyen de Charmer!
-És nem tudja véletlenül, hol lakik most?
-Nem… nem ismerem. Semmiféle Odette… - a nő elhalkult. –Most pedig kérem, távozzon! A viszontlátásra! – azzal megpróbálta becsukni az ajtót, de Pierre most sem engedte.
-Caroline-ról lenne szó! – kiáltotta. –Caroline Brancheverte-ről… A férje, Jean-Pierre Brancheverte volt… Csak azért szerettem volna… - de Pierre már nem tudta befejezni. Az ajtó nesztelenül kinyílt, és a nő ott állt könnyes szemmel, reszketve. Kezét tördelte, fejét lehajtotta.
-Én… Én vagyok Odette… Odette de Charmer… - szipogta.
-Akkor talán beszélhetnénk… - lépett beljebb Pierre. –Megengedi?
Pierre még azon az éjszakán becsöngetett Julie és Patrick lakásába. Muszáj volt megosztania barátaival a felfedezéseit, és az újonnan megtudott információkat. És ebben az sem akadályozhatta meg, hogy történetesen hajnali fél kettő volt…
-Hahó! Nyissátok már ki! – verte az ajtót.
-Ki lehet ez az őrült… - motyogta Julie, amint az ajtó felé botorkált a sötétben. Patrick természetesen nem ébredt föl… -Megverem… Ki az?! – szólt ki.
-Pierre! Nyisd ki!
-Mi a fészkes fenét akarsz? Fél kettő van!
-Engedj be! Végre mindent tudok Caroline-ról!
-Mi van…?
-Voltam Odette-nél! Ő volt a szobalányuk…
Julie kinyitotta az ajtót, Pierre pedig azonnal besurrant. Gyorsan felkapott egy almát a konyhaasztalon álló tálból, majd letette magát a fotelbe. Julie leült vele szemben, és várakozón ránézett. A srác szép nyugodtan elkezdte enni az almát, és rámosolygott Julie-re.
-Mondjad már! – türelmetlenkedett a lány.
-Nyugi… - legyintett Pierre.
-Ki az, Julie? Kivel beszélgetsz? – nézett ki Patrick a hálószoba ajtaján. –Ja, csak te vagy?
-Inkább gyere te is, híreim vannak – intett neki Pierre.
Patrick kivánszorgott a szobából, és leült Julie mellé a kanapéra.
-Nos?
-Szóval… Kész vagytok a nagy hírekre? – hajolt előre Pierre.
-Elkezdenéd végre? – sóhajtott fel Julie. –Meddig akarsz még itt túráztatni?
-Jól van… Tehát… Ma délután jártam Odette de Charmer-nál. Ő volt Caroline és Jean-Pierre szobalánya. Nagyon sokat tudott. Bár először nem akart beengedni, de aztán mikor megemlítettem Caroline nevét, valahogy mégis sikerült bejutnom…
-A lényeget! – tört ki Julie.
-Szóval Odette… Ő nem csak egy egyszerű szobalány volt. Tudott mindent Caroline és férje életéről. Caroline általában neki sírta el a bánatát, vele osztotta meg örömét… Valamint ő tudta meg elsőként Caroline Raymondhoz fűződő szerelmét is…
Mindent elmesélt Caroline-ról. 18 éves korában ígérték oda Jean-Pierre Brancheverte-nek, aki apja egyik régi ismerőse volt. Özvegyemberként vágyott a boldogságra, a nyugalomra. 24 év volt köztük a korkülönbség. Caroline nem volt képes elfogadni őt, nem tudott beleszeretni. Ő még élni akart, szórakozni… De a szülei hajthatatlanok voltak. Minden ellenállása ellenére hozzáadták Brancheverte-hez. Még a bátyjánál se talált megértést, a fiú folyton megverte őt, ha ellenkezni próbált.
-Igen, ezt írta a naplójában is – fűzte hozzá Julie.
-Tehát Caroline-t férjhez adták. Onnantól kezdve lelkileg összeomlott. Nem szerette a férjét, szinte undorodott tőle. Egyedül Odette-tel osztotta meg a fájdalmát. Ő megértette, próbált neki vigaszt adni, de Caroline kezdett idegileg teljesen tönkremenni. Férjével egyszerűen nem bírt egy ágyban aludni… - Pierre itt halkabbra fogta a hangját, mintha attól tartott volna, meghallja valaki. –Házastársi kötelezettségeiknek csak havonta egyszer vagy kétszer tettek eleget. De persze nem Jean-Pierre miatt…
Patrick itt közelebb húzódott Julie-hez, de a lány nem nézett rá. Azért sóhajtott egyet halkan, és átjárta valami melegség jövendőbelije közelségétől.
-És ekkor… Bumm! Mintha egy villámcsapás lett volna, úgy érte Caroline-t a nagybetűs SZERELEM Raymond Leroy, egy fiatal diplomata személyében. A férfi korban is jobban illett hozzá, 25 éves volt, fiatal, jóképű, ambiciózus, és ami a legfontosabb: szerette Caroline-t. Egy estélyen találkoztak először. Ekkor Caroline és Jean-Pierre már egy éve házasok voltak, de ennek semmi jelét nem adták. Legalábbis Caroline nem, ő úgy viselkedett, mintha még mindig hajadon lenne. Raymond megkörnyékezte, udvarolgatott neki, ő pedig engedett. Egy nagyon szép szerelem bontakozott ki köztük.
-És a férje? – kérdezett közbe Patrick.
-Ő fél évig nem is tudott a viszonyról. Titokban találkozgattak, általában hotelszobákban vagy Raymond lakásán. De az idő múlásával egyre bátrabbak lettek, és gyakran Caroline hálószobájában tartották a légyottokat… A férje lassacskán, lépésről-lépésre rakta össze a dolgokat. De nem tudott semmit tenni ellene. Caroline és Raymond eleinte tagadták a viszonyt, de a végén már meg se próbálták leplezni érzelmeiket, kapcsolatuk nyílt titok lett. Odette nagyon sokáig falazott nekik az elején, de utána már az egész személyzet tudott róla. Ez volt az a pont, amikor Jean-Pierre nem bírta tovább, és egyre kiszámíthatatlanabb, erőszakosabb lett Caroline-nal. A lány ezt nem bírta, depressziós és mélabús lett. Eközben Raymond is más hivatást választott, ügyvéddé avanzsált. Caroline-t anyagilag is segítette, bár Jean-Pierre is baromi gazdag volt.
Julie lehajtotta a fejét, tudta, most következik a legszörnyűbb rész. Patrick ösztönösen átölelte a lányt, aki nem húzódott el.
-És most jön a vége… Odette mindenre tisztán emlékszik. Raymond és Jean-Pierre kapcsolata nagyon elmérgesedett, a végén a férj szinte be sem engedte a csábítót az otthonukba. És akkor… Volt egy nap, amikor Caroline nem volt otthon, és Jean-Pierre alkalmasnak találta a pillanatot a nagy beszélgetésre. Odahívatta Raymond Leroy-t, és kivitte a kertbe beszélgetni, mert ott zavartalanul lehettek. Caroline közben hazaérkezett, és éppen Odette.től kérdezte meg, hol van a két férfi. Kirohant a kertbe, és egy fa mögül hallgatta végig, hogy veszekedik a férje és Raymond. Természetesen ő volt a főtéma. Aztán ő is előbújt… És innentől kezdve tragikus fordulatot vett a délután. Raymond és Jean-Pierre egymásnak estek, verekedni kezdtek, mikor is Raymond elesett, bevágta a fejét, majd a kerti tóba zuhant…
-… és megfulladt… - fejezte be Julie halkan.
-Igen… - Pierre lehajtotta a fejét. –Caroline végignézte az egészet. Utána olyan mély depresszióba zuhant, hogy napokig nem is evett semmit. Aztán egyik reggel Odette holtan találta a szobájában… A csuklóján vágta fel az ereit… Csúnya halál, de biztos. Találtak egy levelet is, amelyben azt írta le, hogy Raymond-nal együtt temessék el, és hallani se akar arról, hogy a férje ezt az ötletét megtorpedózza. A temetés után Odette azonnal felmondott, és otthagyta a Brancheverte-házat. Szóval… Ennyi a történet.
-És azt nem mondtad, hogy végül hogyan és hová temették el Caroline-t? – kérdezte Julie.
-Raymond-nal együtt… A párizsi legpuccosabb temetőbe. Legalább a halál után nyugodtan együtt lehetnek, senki nem bántja már őket.
Julie és Patrick észre se vették, de Pierre meséje közben egyre közelebb kerültek egymáshoz. Julie már szinte Patrick ölében ült, aki átkarolta őt és magához húzta. Már nyoma se volt a haragjuknak.
-Na, hát akkor én nem is zavarlak titeket tovább! – pattant föl Pierre a kanapéról. –Ennyit szerettem volna mondani nektek. További jó éjszakát, és ne feledjétek: három nap múlva esküvő!!! Yesss!!!
Miután Pierre magára hagyta a párt, nekik csak egy dolog járt a fejükben: csak nehogy valami közbejöjjön az esküvő napján. Nagyon ijesztő volt ez a történet, és ki tudja, mi vár még rájuk…
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
