-Talán a barátaid már el is indultak megkeresni… De nem baj, itt soha nem fognak megtalálni.

-Maga meg mi a fenét keres itt? – kérdezte Julie erőtlenül. Nagyon kótyagosnak érezte magát, a feje tompán fájt. Mintha hosszú álomból ébredt volna. Viszont abból a hosszú álomból most rémálomba csöppent…

Ahogy körülnézett, egyből látta, hogy nem otthon van, de még csak nem is a szállodában. Viszont egy nagyon is előkelő helyen volt, egy kastélyban, ahol még soha nem járt. Egy puha ágyban feküdt, selyem ágyneműben, baldachinnal körülvéve. Némely tárgy a szobában nagyon ismerősnek tűnt… Ezzel azonban nem volt ideje foglalkozni, ugyanis az előtte álló férfitól még a hideg is kirázta.

-Na, mi az, Julie? Talán nem ismersz meg? – kérdezte vigyorogva a rémült lánytól.

-De igen…

-És nem is örülsz?

-Minek örüljek? – sóhajtotta a lány a tarkóját masszírozva. Rettenetesen fájt a feje, valószínűleg leütötték.

-Annak, hogy ilyen szép helyen ébredtél fel… És annak, hogy nem kell hozzámenned ahhoz a béna Patrickhoz.

-Hogy mi??? – Julie egyből felült.

-Jól hallottad. Ezentúl velem leszel. Itt fogunk élni. Soha nem engedlek el. Egyszer már elkövettem azt a hibát, hogy elhanyagoltam a feleségemet. Még egyszer nem fogom ezt megtenni.

A férfi úgy beszélt, mintha egy teljesen más dimenzióban lenne. Szeme a semmibe révedt, teljesen eltűnt a jelenből. Julie csak nézte, és nem értett semmit. Várta a folytatást, hátha kiderül, miről beszél.

De a férfi hirtelen visszatért a jelenbe, és gonosz mosollyal felé fordult.

-Most itt hagylak. Ne is próbálkozz a szökéssel. Itt mindent megkaphatsz, amit csak szeretnél. Minden a tiéd lehet.

Azzal kiment a szobából, magára hagyva az összezavarodott lányt. Julie óvatosan körülnézett a szobában. Tágas, világos szoba volt. Hatalmas, baldachinos ágy, selyem ágyneművel. A szoba egyik sarkában kovácsoltvas öltözőasztalka tükörrel, rajta egy szál vörös rózsa vázában. Az asztalka letakarva fehér csipketerítővel, rajta ijesztő rendben a hajkefék, a púderes doboz, a rúzsok, a szemfesték, mellette egy arany cigarettatárca, egy belevésett monogrammal: C.B.

Mellettük ékszeres doboz kinyitva, benne arany láncok, fülbevalók, karkötők, gyűrűk… Egy kis bársonydobozka feküdt mellette. Julie odament, és kinyitotta. Egy arany karikagyűrűt pillantott meg benne, benne apró gyémántokkal. Csakis jegygyűrű lehetett.

A hatalmas ablakokat hosszú, bársony függönyök keretezték, épphogy bekukucskált a nap néhány sugara.

Ezután tekintete a szoba végében álló díványra esett. Gyönyörű, habkönnyű selyemhálóing volt ráterítve, alatta magas sarkú papucs. A falon végig képek, festmények, az éjjeliszekrényen is egy fénykép, bekeretezve: egy gyönyörű, barna hajú, mosolygós, fiatal lányt ábrázolt, lovon ülve. Julie szeme elkerekedett, amikor meglátta ezt a képet. A felismeréstől kirázta a hideg…

-Caroline… - suttogta.  –Ez nem lehet igaz… Nem! – szemét elfutotta a könny.

Menekülni akart, az ajtó felé futott. Természetesen az be volt zárva. Szinte hisztérikus rohamot kapott, elkezdte őrülten verni az ajtót.

-Engedjen ki innen! Kérem! Engedjen el! – Julie sírva fakadt. Lerogyott az ajtó tövébe, és zokogott. –Kérem…

Válasz nem érkezett. Julie-t már az sem érdekelte, hogy gyönyörű, fehér, hosszú menyasszonyi ruhájában a földön ül. Könnyein át nézte a hatalmas szobát, ami minden valószínűség szerint úgy állt, ahogy annak idején Caroline hagyta. De hogy pont ez a férfi volt a férje… Nem, az nem lehet! Hiszen ő… Az évek során, amíg nála dolgozott, meg se fordult a fejében, hogy bármi rejtegetnivaló lehet a múltjában. Az a viszony, ami köztük volt… Vajon az is Caroline miatt volt? Mert hasonlított rá? Nem, ez tiszta őrültség!

Eközben barátai tanácstalanul ültek a szálloda halljában, és igyekeztek semmit nem mondani Julie szüleinek, nehogy kétségbeessenek. Patrick idegességében már a sokadik cigarettát szívta, szinte még el se szívott egyet, mikor már a következőt gyújtotta. Cécilia csendben szipogott, Damien lehajtott fejjel gondolkodott.

-Talán… talán van egy ötletem, hol lehet – mondta végül Pierre.

A többiek csak ránéztek. Hélene a ruhája szélét igazgatta.

-Csak… csak nem arra a kastélyra gondolsz? – kérdezte végül. –Amiről a többiek is meséltek… akik már jártak ott…

-Na nem! – ugrott föl Patrick. –Én oda nem megyek vissza!

-Pedig neked kéne… - mondta óvatosan Damien. –A te menyasszonyodról van szó.

-Neked meg a húgod! – vágott vissza Patrick.

-Akkor menjetek együtt! – javasolta Cécilia.

-Te is velünk jössz – mondta Patrick kajánul. –Hiszen már te is jártál ott. Tudod, mi van ott.

-Igen, és pont ezért nem megyek…

-Különben is, miért kéne Cecnek is mennie? – kérdezte Pierre.

-Jó, akkor te jössz helyette – vont vállat Patrick. –Menjetek Dam-mel, ketten, én meg majd itthon izgulok.

-Képes lennél rá??? – néztek rá egyszerre a többiek döbbenten. Patrick egyetlen sóhajtással fújta ki a cigifüstöt, majd nyelt egyet.

-Neeeem, dehogyiiiis… - mondta végül, és másfelé nézett. Szégyellte magát. Féltette Julie-t, aggódott érte, de egyszerűen nem akart abba a kastélyba visszamenni.

-Akkor jó. Már kezdtük azt hinni, hogy nem érdekel, mi van Julie-vel – nézett rá Pierre komolyan.

Patrick másfelé nézett, és elnyomta a cigijét. Majd elővett egy újabb szálat.

-Az istenért, Patrick, fejezd már be ezt a pöfékelést! – rántotta ki a kezéből Hélene a cigarettát. –El akarsz ájulni a sok füsttől?

-Még soha nem történt ilyen…

-Akkor most fog!

-Nem tökmindegy? Az esküvő már így is emlékezetesen el lett cseszve!

-Igazad van, így is van elég problémánk! Nem akarunk még veled is szenvedni, vagy netalántán kórházba vinni!

-Jó, és mi legyen a vendégekkel? – szólt közbe Cécilia. –Nekik mit mondunk?

-Ez jó kérdés… - néztek össze.

-Szerintem egyelőre azt találjuk ki, hogy kik mennek Julie-ért, és utána azt is megbeszéljük, mit mondjunk a vendégeknek – javasolta Pierre.

-És ha, mondjuk, megpróbálnánk felhívni Julie-t?  - kérdezte Damien. –Ez senkinek nem jutott eszébe?

-Nem, mert csak te lehetsz ilyen kretén, hogy feltételezed Julie-ről, hogy élete nagy napján is nála van a telefon… - mondta Patrick gúnyosan. –Ráadásul, még ha nála is lett volna, akkor se hiszem, hogy volt ideje felkapnia, mielőtt az az elmebeteg elrabolta…

-Ez igaz…

-Akkor semmi több ötlet, passz! – mondta Pierre, miközben Hélene már ötször körbejárta a hallt idegességében.

-Jó, akkor szerintem egy dolog maradt megoldásnak… - vont vállat Cécilia. –El kell mennünk oda.

Patrick erre villámgyorsan rágyújtott, majd köhögő rohamban tört ki.

-Az ég szerelmére! – kiáltott rá Pierre. –Fejezd már be! Nincs több cigi, világos?! – azzal elvette Patricktól a cigarettás dobozt, és zsebre vágta.

Patrick vállat vont.

-Ha ez így neked jó…

-És mi lenne, ha mindannyian mennénk? – kérdezte Hélene. –Többen többet tudunk tenni.

-Jó, de akkor mi lesz a vendégekkel?

-Az a legkevesebb. Majd mondjuk nekik, hogy a buli lefújva, elcsúsztattuk másik időpontra.

-Csak legyen meg a menyasszony… Mert nélküle később se tudjuk megtartani az esküvőt… - mondta Pierre.

Ezután villámsebességgel kellett cselekedniük. A vendégektől elnézést kértek, majd minden további intézkedés nélkül otthagyták a döbbent násznépet. Majd mindannyian bepattantak az autóba, és mint az őrült, hajtottak a Loire felé, amerre a kastélyt sejtették.

Patrick rettenetesen félt. Egész testében reszketett, és folyamatosan le-föl húzgálta a jegygyűrűjét. Nem akart menni. Már bánta, hogy elvállalt valamit, amit nem kellett volna. De vajon hogy bújhatna most ki alóla?

Ahogy odaértek, egyből tudták, hogy jó helyen járnak. A kastély baljóslatúan magaslott előttük, komoran, hatalmas kerítéssel körülvéve.

-Milyen furcsa… - szólalt meg hirtelen Cécilia.

-Micsoda?

-Olyan komor ez a kastély… Mintha minden élet eltűnt volna belőle. Mintha… Caroline halálával a ház is meghalt volna… - suttogta borzongva.

Patrick nyelt egyet.

-Mi lenne, ha… ha… ha esetleg nem mennénk be? – kérdezte óvatosan.

-De hát bent van a menyasszonyod! – förmedt rá Damien. –Azt akarod, hogy ő is Caroline sorsára jusson?

-Nem hiszem, hogy a fickó újra akarná játszani a múltat…

-Mert akkor téged is megölne, igaz?

-Hát, erre pont nem gondoltam, de kösz, hogy eszembe juttattad… - húzta el a száját Patrick.

-Szerintem menjünk be, mert nem traccsolni jöttünk – mondta Pierre határozottan, majd felmászott a kerítésre.

-Te meg mit csinálsz? –kérdezte Damien.

-Bemászok. Máshogy nem jutunk be. Nem hiszem, hogy be kéne csengetnünk… Mit mondanánk? „Hello, jöttünk Julie-ért. Beengedne? Köszi!”

-Hát ez se rossz… - motyogta Patrick, de közben ő is elkezdett felmászni.

Amikor Damien is fent volt, segítettek a két lánynak is, és így, már öten indultak el a bejárat felé. De Patrick hirtelen visszarántotta őket.

-Hé, hé! Nem kéne inkább valami hátsó bejáratot keresnünk?

-Szerintem mindegy – jelentette ki Hélene. –Ha valahol őrzi Julie-t, nem hiszem, hogy ő máshol lenne. Szerintem ott van vele. És akkor mindegy, hogy hol megyünk be, úgyse veszi észre.

-Hát, ha ő nem is, de az a nagydarab kretén, az őr biztos, hogy észnél van. Kicsit megagyal minket…

-Na jó, ha betojtál, akkor menj haza! – torkollta le Pierre Patrickot. –Semmi szükség a nyavalygásodra. Majd mi kimentjük Julie-t, és elmeséljük neki, milyen bátor volt a kedves vőlegénye…

-Na jól van, tűnés az útból, majd én bemegyek! – azzal Patrick félretolt mindenkit, és benyomult az ajtón. Fel se tűnt neki, hogy az nyitva volt… Már várták őket…

Odabent síri csend volt. Szinte még a lélegzetük is hallatszott. Félhomály volt, ezért csak óvatosan tudtak előrehaladni. Ahogy halkan lopakodtak, hirtelen egy óriási nagy robajt hallottak. Patrick felrúgott egy nagy gyertyatartót.

-Te őrült! – fakadt ki Pierre. – Azt akarod, hogy meghalljanak?

-Nem! Véletlen volt! – válaszolt Patrick ingerülten.

-Css!! – szólt rájuk Hélene. – Ne legyetek már ilyen hangosak!

-Szerintem már úgyis tudják, hogy itt vagyunk.

-Hát, remény még van, hogy nem… - mondta Cécilia, ahogy lassan körbenézett. A gyertyák reszkető fénye egy nagy festményt világított meg, ami természetesen Caroline-t ábrázolta.

-Tévedsz, kicsi lány – hallottak egy hangot maguk mögött. Mint akiket leforráztak, úgy fordultak hátra, és Paullal, az őrrel találták szembe magukat.

-Futás! – kiáltotta Damien, de mire nekiindultak volna, Paul azonnal odaugrott, és elkapta Cécilia karját.

-Engedjen el! – kapálózott a lány. De mire kimondta ezt a két szót, az őr már el is kábította, és a többiek után rohant, otthagyva az ájult lányt a padlón.

A többiek lélekszakadva futottak, Pierre futott leghátul. A lába hirtelen beleakadt az egyik szőnyeg szegélyébe, és elesett.

-Pierre! – hallotta Hélene-t.

-Semmi baj, jól vagyok! Máris megyek! – azzal föltápászkodott, és rohant – volna. De Paul őt is elkapta, és bezárta az egyik szobába, aminek vasajtaja volt. Itt hiába kiabált, hiába dörömbölt, senki nem hallotta.

Már csak hárman futottak tovább, és gyorsan bebújtak a lépcső alá.

-Hol van Pierre? – suttogta Hélene.

-Nem tudom. Biztos jön mindjárt – mondta Damien.

-Szerintem menjünk – sürgette őket Patrick. –Paul mindjárt itt lesz.

-Paul?

-Igen, az őr. Múltkor, mikor itt voltam, hallottam, hogy a gróf Paulnak nevezte. Gondolom azért, mert így hívják.

-Jó, mindegy, kinézek, hogy mi újság – mondta Damien, azzal kibújt rejtekhelyükről, és ellopakodott az egyik ajtóig.

-Szervusz, Damien – szólalt meg egy nyájas hang a háta mögött.

A fiú villámgyorsan megfordult, és egy olyan emberrel nézett szembe, akit már nagyon jól ismert régről.

-Maga… Maga mit keres itt? –nyögte.

-Enyém a ház. Itt élek. És ti betörtetek ide, megzavartátok a nyugalmamat.

-Nem! Maga… Maga elrabolta a húgomat, és idehozta!

-Én? Ugyan – nevetett a férfi.

-Igen, maga! – kiáltotta a fiú. –Nagyon jól tudjuk! De velünk nem szúr ki, igenis hazavisszük Julie-t!

-Igazán? Akkor is, ha ti esetleg… hogy is mondjam? Idő előtt eltávoztok? – kérdezte gonosz vigyorral a férfi.

-Mi… micsoda?

-Ó, hadd ne magyarázzam… - azzal a férfi egy pisztolyt vett elő, és egyenesen Damien felé tartotta a csövét. – Utolsó szó jogán mit mondasz?

-Maga őrült…

-Lehet – vont vállat a férfi, azzal meghúzta a ravaszt.