Hélene csak a hangot hallotta, a lövést, amelytől úgy megijedt, hogy felsikoltott. Patrick erre gyorsan befogta a száját, nehogy meghallják.

-Css! Ne sikoltozz! Még itt van valahol…

-De hát Damien…

-Oké, én megyek – jelentette ki a srác.

-Hová?

-Dolgomra. De te nem jöhetsz.

-Miért?

-Mert azt mondtam – a srác szeme megvillant. –Te szépen itt maradsz.

-Nem!

-De igen! – Patrick egy rongydarabot vett elő a zsebéből, amit Hélene szájára és orrára szorított. Mikor a lány már ájultan feküdt az ölében, Patrick felállt, és kimászott a lépcső alól. Elindult a ház legsötétebb rejteke felé, és csak remélte, hogy tényleg ott van, aki kell neki.

-Mit csinál? – kérdezte Julie rémülten.

-Így biztos, hogy nem szöksz meg – felelte gonosz mosollyal a férfi, miközben egy erős kötéllel hátrakötötte a széken ülő Julie kezét.

-Au! – kiáltott fel a lány. –Fáj! Ne ilyen erősen!

-Pedig ennél lazábbra nem fogom venni – mondta a férfi, és még egyet szorított a csomón. Julie szemébe könnyek szöktek a fájdalomtól.

-Miért..? – kérdezte a lány halkan. –Miért csinálja ezt? Azért a kis semmiségért, amit… amit tettem? De hát már olyan régen volt…

-Régen… És abba belegondoltál a kicsi agyaddal, hogy nekem ez milyen sokba került? A jó híremnek annyi lett… Soha többet nem tiszteltek… A rendőrség folyamatosan a nyakamra járt! Ez csak tetézte a múltamat…

-Caroline-ra gondol?

A férfi mint egy eszelős, úgy nézett rá Julie-re.

-Te… - suttogta vészjóslón. –Te meg honnan tudod ezt? Honnan a francból tudod, hogy volt egy… Caroline?

-Tudom… A festmények… A fényképek… A naplója… És tudok Raymond-ról is…

-Ki ne ejtsd előttem még egyszer annak az embernek a nevét! – kiáltott fel a férfi, majd dühében egy poharat vágott a falhoz. A lány összerezzent. –Miatta halt meg a feleségem… Caroline…

-Nem! Nem miatta! Csakis maga tehet róla, hogy elvesztette őt! Maga kínozta Caroline-t! Nem engedte szabadon! Soha nem fogadta el őt! Olyanná akarta tenni, mint saját maga! Nem is szerette! – kiabálta Julie.

-Fogd be a szád! – rohant oda a férfi, majd megszorította Julie vállát.

-Engem is megüt? – kérdezte halkan.

Erre a férfi csak megragadta Julie haját, és hátrarántotta a fejét. Julie úgy érezte, menten kitépik az összes haját. Meg se nyikkant.

-Egyetlen szó… és neked annyi – a férfi egy éles pengéjű tőrt húzott elő. –Ismerős ez a tőr, igaz? – a lány mögé állt, és megragadta a kezét, amin még mindig látszott az egykori éjszakai viaskodás nyoma.

Hirtelen a lány torkához szorította a tőrt. Julie-nek a szíve is megállt egy pillanatra, levegőt se mert venni. Érezte, ahogy a férfi a kés hegyét óvatosan végighúzza a bőrén.

-Ha továbbra is ilyen nagy lesz a szád, félő, hogy ez a penge egy kicsit mélyebben a bőrödbe csúszik…

Julie nyelt egyet.

-Értve vagyok? – kérdezte élesen. A lány csak bólintott, ki se merte nyitni a száját. –Nagyon jó.

A lány félve nézett körül. Kicsit kezdett fázni. Nem tudott arról, hogy barátai megmentő akcióba kezdtek, és ők is itt vannak a kastélyban. Fogva tartója félórája érkezett hozzá a szobába, és magával hurcolta egy földalatti helyiségbe. Feldúltnak látszott, de nem szólt hozzá egy szót se. Ahogy leértek, kikötözte őt egy székhez. Julie nem is sejtette, hogy pont az ő föld alá való levitele előtt a férfi lelőtte Damien-t…

Eközben Patrick bátran haladt előre. Egy hosszú, nyirkos és hideg folyosón vezetett az útja. Sötét volt, ezért az öngyújtójával világított. Nem tudta, merre kell menni, de azért óvatosan tapogatózva a fal mentén haladt célja felé. Közben megállt, és megtapogatta a bal öltönyzsebét. Mikor kitapintotta a pisztoly csövét, megnyugodott. Nem sok van már hátra. Hamarosan mindennek vége.

-Kérdezhetek valamit? – szólalt meg halkan Julie.

-Nem megmondtam, hogy maradj csöndben?!  - förmedt rá a férfi.

-De igen…

-Akkor?!

-Honnan tudta meg mindenkinek a titkait? Mert gondolom, maga zsarolt minket agyba-főbe…

-Hálás lennék, ha hallgatnál rám, és nem beszélnél folyamatosan – mondta a férfi, és Julie elé állt.

-Elnézést…

A férfi lehajolt, és megcsókolta a lányt. Julie elfintorodott, és elrántotta a fejét. Erre már érezte is a kés hideg pengéjét közvetlenül a szíve fölött.

-Nem vagy abban a helyzetben, hogy ellenkezz! – sziszegte a férfi, azzal lejjebb húzta a tőrt, és szétvágta a menyasszonyi ruha dekoltázsát.

A lány megrémült, de inkább nem szólalt meg, mert féltette az életét. Mire észbekapott, már érezte is a férfi ajkát a mellein, ahogy mohón csókolgatja. Nem tudott védekezni, mert kezei hátra voltak kötve, ezért hát tehetetlenségében sírva fakadt. Fogva tartóját ez sem hatotta meg, folytatta, amit elkezdett. Egyre szenvedélyesebben csókolgatta Julie nyakát, melleit, vállait, majd mikor felhajtotta a ruha abroncsát, és simogatni kezdte a lábait is, a lány nem bírta tovább, és rákiabált.

-Fejezze már be! Hagyjon békén! Maga utolsó perverz állat!!!

-Na mi az? Talán már nem tetszik? Annak idején nem ellenkeztél túlságosan… Sőt, mintha te kérted volna…

-Nagyon jól tudja, hogy nem élvezetből csináltam magával! Az állása kellett, amit meg is kaptam!

-Hmm, hát igen… Bezzeg Patrickkal élvezetből csinálod, igaz?

-Semmi köze hozzá…

-Pedig nem kéne annyira megbíznod a fiatalemberben…

-Őt hagyja ki a dologból!

-Elmesélte, hogy nemrég tett egy apró látogatást nálam? – kérdezte gonoszul a férfi.

-Hát, mivel elrabolta… őt is…

-Ó, nem, nem! Nem arra gondolok… Utána is eljött hozzám, de akkor már önszántából…

Julie megdöbbent.

-Hogy… mi?

-Igen. És hát… kötöttünk egy alkut… De hát mit is fecsegek itt össze-vissza? Ez a ti dolgotok, majd ő elmondja neked.

-De hisz nem is tudja, hogy itt vagyok! Vagy…

-Ó, dehogynem!  - nevetett fel a férfi. –Sőt, már itt is van. Fáradj beljebb, Patrick! – fordult az ajtó felé.

Patrick, ahogy nyílt az ajtó, egyből bement. Becsukta maga után a vasajtót, és megállt velük szemben.

-Patou! – sikoltott fel Julie döbbenten. –Te meg… Azt mondta, hogy… hogy voltál itt! Hogy alkut kötöttetek! Mi ez az egész? Magyarázd meg! – Julie érezte, hogy megint sírni fog.

Patrick egy szót se szólt, csak állt egy helyben. Szemét ide-oda kapkodta a lány és elrablója között, majd végül megállapodott a férfi kezében lévő tőrön. Nyelt egyet.

-Patrick? A menyasszonyod magyarázatot vár – mondta gonoszul Monsieur Brancheverte.

-Miért csinálta? – kérdezte rekedten Patrick. –Mire volt ez jó magának? Miért pont mi? Mi a büdös francért csinálta?! – kiáltott rá végül.

-Hogy miért? – kérdezett vissza a férfi. –Mert ez a lány, itt, olyat tett velem, amivel tönkretett. Azt akartam, hogy szenvedjen. Úgy, ahogy én szenvedtem. Mert sokat szenvedtem… - tekintete furcsává vált, távolba révedt. Nem úgy tűnt, mintha velük lenne.

Julie könyörgő szemmel nézett Patrickra, de a srác nagyon furcsán reagált. Szinte hitetlenkedve nézett a lányra, mintha azt kérdezné magától: ki ez a lány? Ismerem valahonnan? Mit akar tőlem?

-Az első feleségem egy nagyon jóravaló, rendes asszony volt… - folytatta beszédét Brancheverte. A két fiatal egyszerre nézett rá, de Julie egyből visszafordult, ugyanis a férfi mögötte állt, ő pedig ki volt kötözve a székhez – így kissé nehezére esett kitekert nyakkal ránéznie fogva tartójára.

 –Egészen fiatalon kerültünk össze, de aztán… ő beteg lett… Hosszú évekig betegeskedett, és végül… magamra hagyott… Gyerekünk nem született… - itt elcsuklott a hangja. –Mikor özvegyen maradtam, társaságra vágytam. Egyáltalán nem reméltem, hogy egyhamar találok valakit, akit elvennék, akit el tudnék képzelni feleségemként. És akkor megláttam őt… - elállt a lélegzete is, ahogy ezt a mondatot kimondta. –Caroline-t… Egy régi ismerősöm lányát. Gyönyörű volt. Fiatal, szép, légies… Mikor meghívtak vacsorára, tudtam, hogy eljött az én időm. Akkor egyszerűen nem tudtam levenni róla a szememet… Csak bámultam, és reméltem, hogy egyszer a feleségem lesz.

-Nem volt egyszerű meghódítani. A köztünk lévő korkülönbség nagyon elrettentette őt, és nem akart a feleségem lenni. Én ezt nem vettem tudomásul, egyszerűen akartam őt… Az apja készséggel hozzám adta, én pedig a világ legboldogabb embere voltam az esküvőnk napján. A nászéjszakánk… szörnyű volt… - csuklott el a hangja. –Szinte… megerőszakoltam… - Patrick egy könnycseppet látott a férfi arcán, ahogy ezt kimondta. –Szenvedett… Utána se találta helyét mellettem… Én elkényeztettem őt, mindent megvettem neki, amit kívánt, de ő  nem volt boldog. A kastélyunk minden falán az ő képei függtek… szerettem őt. Birtokolni akartam… és ő ezt nem szerette.

-Mindenki a csodájára járt. Úgy emlegették, hogy a „csodálatosan szép Madame Brancheverte”. Egyszerűen meseszép volt, bájos, kedves, mindenki imádta. A háziak, a céges partnereim, a barátaink… mindenki. Ő azonban hidegen viselkedett velem. Nem veszekedett velem, nem mondta, hogy nem szeret, de egyszerűen nem engedett magához közel. Aztán volt egy éjszaka… szörnyű nagy vihar volt kint. Az egész ház beleremegett az égdörgésbe, a villámlás bevilágította a szobákat. Ő félt… rettenetesen. Odajött hozzám, és megcsókolt. Akkor először önszántából… Ezután egész éjszaka szeretkeztünk. Akkor voltam a legboldogabb egész életemben… Igazán közel kerültünk egymáshoz. Ő is megenyhülni látszott felém. Az ezután következő hetek csodálatosak voltak, már nem viselkedett velem olyan távolságtartóan…

-Aztán… jött valaki, aki… aki tönkretett mindent…

-Raymond Leroy… - suttogta Julie.

Brancheverte a levegőbe lőtt. Ekkor tudták meg, hogy nála is van fegyver.

-NEM MEGMONDTAM, HOGY KI NE EJTSD EZT A NEVET A SZÁDON?! – üvöltötte. Julie sírva fakadt az ijedségtől.

-Igen… Raymond Leroy… Az az átkozott… - Brancheverte egész testében remegett. –A családi vállalkozás könyvelője volt. Egy fiatal diplomata… Szemtelenül fiatal és jóképű volt. Az első perctől kezdve megbíztam benne, és ő… visszaélt a bizalmammal. Egy tánccal kezdődött az egész… egy istenverte tánccal! – a férfi hozzávágott valamit a földhöz, de Julie nem látta, mit. Patrick pedig továbbra se szólt semmit, csak nekidőlt a falnak, pont menyasszonyával szemben.

-Estélyt rendeztünk a kastélyban. Őt is meghívtuk. És ő… felkérte táncolni Caroline-t. Akkor kezdődött az a rossz érzésem vele kapcsolatban… Ahogy ránézett a feleségemre, ahogy fogta a kezét… Már akkor látnom kellett volna. Aztán elkezdődött a dolog… Egyre többször járt hozzánk, és egyre többször akart a feleségemmel beszélni. Mindig így érkezett: „Madame Brancheverte itthon van? Beszélnem kell vele.” És én hagytam, hogy beszéljenek… Caroline ismét eltávolodott tőlem… Nem foglalkozott velem. Egyre többet járt el otthonról, és ilyenkor esélyem se volt, hogy otthon tartsam. Egy idő után már tudtam, hogy hova megy… Egyre nyíltabb lett a viszonyuk, egyre kevésbé vigyáztak… Már az se érdekelte őket, hogy megtudom, mi van köztük. Külön hálószobába költöztünk, Caroline el akart válni… A fejemhez vágta, hogy nem szeret… hogy soha nem szeretett… Elmondta, hogy Raymond-t szereti, hogy hozzá akar menni feleségül… Egyszerűen nem bírtam elviselni, hogy rajtam kívül más is hozzáér, hogy más is egy ágyban fekszik vele… Egy este óriásit veszekedtünk… Én elvesztettem a fejem, megütöttem… Utána… utána… - a szeme ismét könnyes lett. –Utána ismét megerőszakoltam… Soha nem bocsátottam meg magamnak… - ököllel a falba ütött, kezén apró vércsíkok keletkeztek.

-Ezután másnap ő egyből a szeretőjéhez rohant. Az persze hősködni akart… Egy nap, mikor Caroline nem volt itthon, eljött hozzám Leroy. Kimentünk a kertbe, beszélni. El akartam küldeni a fenébe. Hajlandó voltam vagyonokat fizetni neki, ha eltakarodik az országból. De ő csak a feleségemet akarta. Megmondtam, hogy őt nem adom. Senki nem tudott úgy felbosszantani, ahogy az az ember… Nekiestem. Verekedni kezdtünk, közben megérkezett Caroline. Közénk állt. De mi folytattuk. Ekkor… valahogy… nem tudom, hogy… meglöktem Leroy-t… ő elesett, és beverte a fejét… valahova… - el-elcsuklott a férfi hangja, ahogy ezt mesélte. –Ezután felállt, és mondott valamit… Caroline sikoltozott, nem hallottam semmit… Leroy összeesett, belebukott a kerti tóba… és… megfulladt – ezt már hitetlenkedő hangsúllyal mondta.

-Caroline… az én szépséges Caroline-om… őrjöngött. Zokogott, remegett, próbálta feléleszteni… hiába… Ezután visszavonszoltam a kastélyba, és nyugtatót adtam neki. Én is magamon kívül voltam, azt se tudtam, mit csináljak. Visszamentem a kertbe, és megnéztem a holttestet. Nem akartam elhinni, hogy megöltem egy embert. Szóltam a személyzetnek, hogy Monsieur Leroy elesett, beverte a fejét, és belefulladt a kis tóba. Ők először nem értették, ezért velük is kiabálni kezdtem. Végül együtt hívtuk a mentőt, és elvitettük a testet. A rendőrség is kijött, mindenfélét kérdeztek. Rettegtem, hogy kiderül, én öltem meg… Pedig csak egy átkozott baleset volt!

-Caroline-nal nem tudtam beszélni. Bezárkózott a szobájába, nem evett, nem ivott. Engem mindig elküldött, egyedül csak Odette-et engedte be, a szobalányt. Iszonyatosan éreztem magam… Mintha megállt volna az idő… Aztán… egy nap… Odette sikoltozva rohant végig a kastélyon… álmomból ébresztett fel… először fel se fogtam, mit mond… valami olyasmit, hogy Caroline… meghalt… hogy… minden csupa vér, hogy felvágta az ereit… - itt már nem bírta tovább, és zokogni kezdett. Az őrült, aki zsarolta őket, aki elrabolta Julie-t, most itt áll, összetörten, és sír…

-Ekkor számomra megszűnt a világ. Mikor megláttam Caroline holttestét, rosszul lettem. Nyugtatót vettem be, sokat. Öngyilkos akartam lenni. De megmentettek. Utolsó akarata az volt, hogy Leroy mellé temessék. Annyira összetörtem, hogy nem is gondolkodtam, teljesítettem a kívánságát. Ezután a munkába menekültem, a gondolataimat el akartam terelni. Soha senki mást nem akartam az életembe. A személyzet sorban mondott fel, és én egyedül maradtam. Pault később vettem fel.

-A cégem virágzott. De én mégis más elfoglaltság után néztem, és beálltam egy munkaközvetítő cégbe dolgozni. Elég hamar feljebb léptem a ranglétrán, majdnem a legfelső lépcsőfokon álltam. Aztán megismertelek, Julie… - fordult a lány felé. Mikor megláttalak, egyből azt hittem, Caroline tért vissza. Ugyanazok a szemek, azok a vonások… Mindig látni akartalak. Mikor kikezdtél velem, azt hittem, lehetek még olyan boldog, mint régen… De aztán pár hét viszony után… te kirúgattál… és nekem újból csalódnom kellett. Azóta készültem a bosszúra… Nem bírtam elviselni, hogy újabb nő miatt szenvedjek… hogy újabb nő hagyjon el…

-A kis barátaid titkát elég hamar kiderítettem. Cécilia barátja részegen fecsegett nekem egy bárban, mindent elmondott a pornófotózásról. Néhány negatívot is csúsztatott nekem. Azt mondta, ezek az utolsók, amik nála maradtak. Hélene-ről Paultól tudok, az őrtől… ő is a kuncsaftja volt a leányzónak annak idején. Igaz, csak egyszer, de arra pont elég volt, hogy megtudjam, amit kell. Pierre esete nem maradt sokáig titokban, főleg, hogy ismerem az apját… Damien… hát, Julie, mivel téged elég jól ismerlek, a bátyádat is megismertem, és igaz, ő nagyon sokáig el tudta titkolni a balhéját, de a sértett fél eléggé haragudott rá. Tudtam, hogy volt egy nagyon jó barátja, akivel valamiért megszakadt a kapcsolata, így hát valami csúnya dolgot sejtettem a háttérben, ezért felkerestem a fiút. Egy kis whisky után mindent elmondott. Patrick…  - nézett a fiúra. –A volt főnököd ügyfelem volt annak idején, és mesélt nekem egy nagyon ügyes munkatársról, aki segített neki egy kis mellékes félrerakásában…

-De ez csak elterelő akció volt. A kiszemeltem a kezdetektől te voltál, Julie – nézett a lányra, és megfogta a vállát. Julie összerezzent, és kérlelve nézte Patrickot, aki sápadtan állt a sarokban. –A veletek szemben lévő lakást béreltem ki, és direkt mindenhol más nevet mondtam, hogy soha ne bukkanjanak a nyomomra. Barriere voltam, amíg a főnököd voltam. Aztán Bouchardeau lettem, mint a lakás albérlője… De mindig csakis téged akartalak. Caroline-t már semmi nem hozza vissza, de… téged utána küldhetlek…

-De hiszen hasonlítok rá! – kiáltott fel Julie rekedten. –Így olyan, mintha őt ölné meg!

-Nem! Ő már meghalt!

-Caroline én vagyok! – kiabált tovább Julie.

-NEM! Hogy merészelsz ilyet mondani?! Hogy mered a szádra venni a nevét?! Ő sokkal tisztább volt nálad, sokkal jobb…

-Caroline én voltam az előző életemben! – sírta a lány. –Egy spiritiszta megmondta! Caroline-nal álmodtam, őt láttam mindig, emlékeim vannak róla…

-Hogy… mi?! – nézett rá Brancheverte.

-Így igaz! Én ő vagyok… - zokogta a lány.

-Na jó, ebből elég volt! – ordította a férfi.

Patrick hirtelen magához tért, és Julie elé állt. Arcáról továbbra se tűnt el az a furcsa kifejezés.

-Patou! Védj meg! – kérlelte zokogva Julie. De a srác nem válaszolt, csak nézte őt komoran.

Aztán a zsebébe nyúlt, és elővett egy pisztolyt. Julie elkerekedett szemmel nézte, Brancheverte pedig elmosolyodott.

-Nahát, nahát, Patrick… Nem gondoltam volna. Ügyes kisfiú.

-Mit is mondott, mit akar tőlem? – kérdezte rekedten Patrick.

-Nem hiszem, hogy arról most beszélnünk kéne. A kishölgy bizonyára türelmetlen…

-Hogy én türelmetlen? – sikoltott fel Julie. –Mi ez az egész, Patrick? Miért van az nálad? Te jó ég, mit akarsz csinálni?! – egyre hisztérikusabbá vált.

-Engedje el – mondta Patrick Brancheverte-nek, majd lassan felemelte a pisztolyt.

Csodák csodájára a férfi eloldozta Julie-t, majd valami gúnyos, hideg mosollyal Patrick felé lökte. Julie elesett ettől a durva mozdulattól, de vőlegénye nem kapta el.

Aztán hirtelen megragadta a lány karját, felrántotta a földről, magához szorította és a pisztolyt a halántékához nyomta.

-URAMISTEN!!! – sikította Julie. –Mit csinálsz, Patrick?! Hiszen te szeretsz! El akarsz venni feleségül! – Julie zokogni kezdett. Ez nem lehet… az ő vőlegénye… akiben megbízott… akit szeretett… azt hitte, hogy a megmentésére érkezett… és most pisztolyt nyom a fejéhez, összejátszott az elrablójával…

-Ez igen, Patrick! – nevetett fel Brancheverte. –Alamuszi nyuszi nagyot ugrik, igaz-e?

-Azt akarja, hogy én öljem meg? – suttogta Patrick vészjósló hangon. –Minden készen áll rá…

-Nem vagy te olyan rossz gyerek, Patrick…

-Mit is mondott az előbb? Alamuszi nyuszi nagyot ugrik? Hát igen, talán igaza van… - Patrick elmosolyodott. Már nem az volt, aki azelőtt.

Julie mint egy eszelős, úgy zokogott, közben egész testében remegett. Ez nem történhet meg… Pont Patrick… Lepergett előtte az egész élete, mint egy őrült film, úgy zsongtak a fejében az emlékek.

-Patrick, Patrick… - csóválta a fejét Brancheverte. –Mit is beszéltünk meg?

-Jól emlékszem, mit beszéltünk meg… De maga se úgy viselkedett, ahogy a terv szólt…

-Igen, egy kis műsorváltozás történt… De most ide a lánnyal – tartotta fel ő is a pisztolyát.

-Nem mindegy, melyikünk végez vele? – kérdezte halkan Patrick. –Maga így is, úgy is megkapja a pénzét.

-Ez igaz. De legalább az első golyó hadd legyen az enyém…

Julie már nem érzett semmit, csak rettenetes ürességet. A vőlegénye és elrablója az ő életéről alkudoznak, mint egy darab húsról… Ez nem lehetséges…

A következő percben érezte, hogy Patrick kibiztosítja a pisztolyt. Már csak egy dörrenést hallott, és elsötétült előtte a világ.